Minden válsághelyzet kitermeli a maga szélsőségeit. Nálunk nincs két hete, hogy korlátozó és biztonsági intézkedéseket vezettek be a mára már világjárvánnyá nőtt koronavírus megbetegedések miatt, azért már jó ideje idehaza is felkészülhettünk a várható következményeire, ha ideér. Azaz, a fenét készülhettünk! Mert, bár járványok mindig is voltak, kisebb-nagyobb mértékben és súllyal érintve a népességet, az ismeretlenre nincsenek meg a megoldásaink, és hatásait is csak találgathatjuk. A dolog úgy áll, hogy egyelőre sem oltás, sem gyógyszer nem áll rendelkezésre, és gyors terjedésével nemcsak az emberek egészségét, sőt, életét fenyegeti, de bénítóan, és fel sem mérhető fokon teszi tönkre a gazdaságot is. Éppen ez az utolsó hatása hozta aztán felszínre azt a technokrata szemléletet, miszerint ezen a téren elszenvedett károk nagyobbak, orvoslásuk fontosabb, mint a humán szempontok mérlegelése. Egyszerűbben fogalmazva, mint az emberi életek mentése.

A Facebook, mint a közösségi érintkezések megnövekedett jelentőségű felülete tele van a járványról szóló tudósításokkal, megoldást kínáló ötletekkel, ízetlen poénkodásokkal, és sajnos a különböző világnézetű, politikai beállítottságú egyének vélemény-szemetével. Ahogy mondani szokták, bajban ismerszik meg, ki, milyen ember. Soha nem volt ennyire igaz ez a megállapítás. Itt most nem térek ki sem az ellenzéki kárörvendők „minél rosszabb, annál jobb" mocskolódására, sem a kormánypártiak „hurráoptimizmust" hirdető túlkapásaira. Ezek nem érdekelnek, megvetem a bajból is hasznot remélő mentalitást. De szerencsére igen nemes és csodás kezdeményezések is vannak, összefogás mások megsegítésére, vagy pl. a kultúra szereplőinek dicséretes kiállása ebben a válságos helyzetben, holott elsőként őket sújtották a korlátozó intézkedések, egzisztenciálisan ellehetetlenítve mindnyájukat. Amiért most gép elé ültem, és dühösen puhítom a billentyűket, az egy poszt, majd az alatta megjelenő kommentek miatt érzett mélységes felháborodás.

Történt pedig, hogy az a bizonyos technokrata elgondolás szülte vélemény került ki valaki falára. Ezzel nincs is semmi gond, nem kell mindenkinek egyetérteni, nincs kizárólagos igazság. Ami mégis kiverte nálam a biztosítékot, az egy hozzászólás volt. Amellett, hogy egyetértett azzal a véleménnyel, miszerint a gazdasági károk a nagyobb baj, ezért inkább erre tekintettel fel kéne függeszteni a szabad mozgás és munkavégzés korlátozását, még azzal a mellbevágó ötlettel is előállt, hogy szelektálni kéne a népeket. Aki nem rizikócsoport, az folytathassa az életét, a többinek pedig irány a karantén. A többi  itt nyilván az idősebb korosztály. Ez volt az a pillanat, ami kiverte nálam a már régen nem lévő biztosítékot! Hogyan is képzelte el vajon az illető a dolog kivitelezését? Legyen kijelölve városonként egy doktor 'Mengele', aki a főtérre kiállva felsorakoztatja a lakosokat, aztán a kezével hol balra, hol jobbra int, ítélkezve élet és halál fölött? Ha balra int, mész melózni, ha jobbra, dobhatnak a "ganajra"? Istent játszók döntik majd el, ki az, akit nem öl meg a vírus, és ki az, akinek úgyis mindegy, mert öreg, beteg, gyenge, vagy csak, és karanténba vele? Aztán, ha mégis rosszul totóztak, és a dolgozni küldöttek fele elhullik, hát sorry! 

Persze, jót nevethetnénk a történeten, ha nem lenne valahol elgondolkodtató. Mert mi van akkor, ha a világot működésben tartó hatalmaknak is hasonló elgondolása támad? Nem kell nagy ész ahhoz a felismeréshez, hogy mindent a pénz irányít, Mammon oltárán könnyedén feláldozható az emberek tömege. Erről szóltak a háborúk, és talán nem túl nagy tévedés azt hinni, hogy a járvány elleni küzdelem is az, csak már nem fegyverekkel vívjuk. Mi lesz akkor, ha a nagyhatalmak, a döntéshozók már rég előre tekintenek, és egy későbbi gazdasági érdek miatt beáldozzák a humanitárius szempontokat?

Az már most is látszik, hogy nincs általános, határokon átívelő összefogás, a védekezés nemzeti szintekre esett szét. Az Európai Unióban is.... Ez aztán azt eredményezi, hogy a járvány elleni védekezés erősen függvénye egy-egy ország gazdasági erejének, az egészségügy állapotának, és nem mellesleg a fegyelmezettségnek is. Nem is kérdés, és a gazdaságot féltőknek abban igazat kell adnunk, hogy ha összeomlik, megszűnnek termelő egységek, munkahelyek, maga az egészségügy padlóra kerül, akkor ez önmagában is előidézhet humanitárius vészhelyzetet, és a kilábalás igen hosszú, majdnem kilátástalan feladat lenne. Ebből a meggondolásból adódik egy olyan nézet, hogy ne korlátozzuk olyan szigorúan a szabad mozgást, hadd végezze a munkáját, aki tudja, és csak a betegeket különítsük el. Addig is, amíg lehet, az eddig megszokott életvitelt vigyük tovább. Ha van is benne némi logika, ez mégsem lehet megoldás, hiszen a járvány olyan gyorsan terjedne el igen nagy populációban, hogy az egészségügy képtelen lenne kezelni, és a következmények könnyen beláthatók.

A másik nézet szerint a korlátozásokat minél hamarabb és minél szélesebb körben ki kell terjeszteni, a „maradj otthon" szintjére, hogy a társasági érintkezések redukciójával a betegség terjedését a lehető leginkább lelassíthassuk, minimalizálhassuk, ami kezelhetővé teszi a problémát. Ebben az esetben persze leáll a termelés, a kereskedelem az élelmiszereladásokra korlátozódik, és sajnos számtalan munkahely megszűnik. Vannak ágazatok, amelyeket már az első perctől megfektetett a járvány. Ilyen a már említett kultúra minden területe, a rendezvényszervezés, a turizmus, a vendéglátás, a szállítmányozás, a sport. Ezekben az ágazatokban dolgozók munka és bevétel nélkül maradtak, ami ellehetetlenítette az életüket, és már most, a válság elején is sürgős segítségre szorulnak. Egyelőre a tanácstalanság elég jól érzékelhető, és az intézkedések alapjául a külföldi tapasztalatok szolgálnak. Az a megoldás tűnik célravezetőnek, hogy a minél nagyobb izoláltság elrendelésével lerövidíthető a megbetegedések lefolyása. Ahhoz, hogy ez valóban így legyen, nagy fegyelmezettségre és önfegyelemre lenne szükség a lakosság részéről. Az tapasztalható azonban, hogy az emberek nem veszik komolyan az őket fenyegető veszélyt, bár a média minden válfaja bőven tárgyalja a nap 24 órájában, képekkel, adatokkal illusztrálva. Nyilván az is közrejátszik a renitens magatartásban, hogy szerencsére nálunk még elszórtan találhatók fertőzöttek, és az önzés és önmaguk sérthetetlenségébe vetett vak hit még engedetlenségre, könnyelműségre csábít. Amint felbukkan az első eset a környezetükben, ez az attitűd meg fog változni.

Itt tartunk hát, alig két héttel a nálunk is megkezdődött veszélyhelyzet után. Nagy a bizonytalanság és cinizmustól a legszívetmelengetőbb felajánlásokig mindennel találkozhatunk a közösségi érintkezés felületein. Csak remélni lehet, hogy a józan ész kerekedik felül, és az összetartást, az empátiát erősíti majd az emberekben. Egy olyan katarzis előtt áll a világ, amiben elbukhat, vagy megnemesedve, megújulva léphet egy magasabb szintre.

Ennél frappánsabban nem lehetne összefoglalni, mi a helyes teendő...