Romos vasi épületek - A sitkei Battyánmajor

Képgaléria megtekintése2020.04.17. - 13:45 | Misel - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Vannak helyek, amelyek romjaikban is, elhagyatottságukban is megőriznek valamit hajdanvolt szépségükből, méltóságukból, az emberi élet valamikori színterei - házak, melyeknek falai közé szorult történelme olyan erősen hat az arra járóra, hogy megállásra készteti, képzeletét messzi korokba ragadja, és míg elmélázva bolyong e romok között, modern kori időutazóként lépdel át éveken és századokon. A sitkei Battyánmajorban jártunk.

Minden helynek megvan a maga története. A sitkei Battyánmajornak is. Ha a napi kerékpározás végén megpihenek a düledező falak tövében, lehunyt szemmel sütkérezve a napsütésben, eszembe jutnak nagyanyám történetei. Gondolataimban elevenen élnek az emberek, akik valaha itt laktak, kezük munkájával teremtve életet, az a nyolc-tíz család, akik távol a falutól egy kis saját paradicsomot hoztak létre.

A majorság az uraság, Felsőbüki Nagy György tulajdona volt, gondosan felépített istállókkal, a körülötte elterülő földekkel, erdőkkel. Az az idő, mikor anyám és nagyanyám is itt élt, a második világháború keserves évei voltak: többségében nők, öregek és gyermekek, kevés férfival. Védett kis sziget volt ez, és ha nem hiányzott volna innen is, onnan is egy-egy családfő, békésnek is mondható.

Nagyanyám mesélte, hogy havonta egyszer-kétszer felpakolták a felesleget, és fejükön fonott vesszőkosarat egyensúlyozva, vagy kötőféken borjat, tehenet, malacot vezetve, libafalkát hajtva beballagtak a városi piacra, ami jó tizenkét kilométerre volt. Ma, ha erre gondolok, vagy autóval, kerékpárral megteszem ezt az utat, minden alkalommal eszembe jut.

Valamikor, 1945-ben ideért a háború vége. Orosz katonák képében érkezett, akiket beszállásoltak a családokhoz. Persze, megelőzte őket a félelem, a borzalmasabbnál borzalmasabb történetek, amiket öreg, első világháborút megjárt katonák meséltek vagy az újságok írtak. De ezek nélkül is jól tudta mindenki, hogy mit művel a háború az emberi természettel. Nagymama féltestvére mesélte, aki évekkel később a fronton szerzett sebesülésébe halt bele, hogy egyszer egy orosz faluba jutottak, ahonnan elmenekültek a lakosok. Amint házról-házra jártak a katonák, zsákmány és rejtőzködők után kutatva, az egyik kis kunyhóban egy csecsemőt találtak, aki békésen aludt a bölcsőjében. Az anyja elbújt valahová a többiekkel együtt, és már nyilván nem volt érkezése visszajönni a gyerekért. Talán bízott a könyörületességben is. Akkor az egyik katonatársa, falusi gyerek, akit otthon család várt, akivel együtt halásztak a patakban, vagy ministráltak a templomban, odalépett a bölcsőhöz, és a bajonettjével keresztül döfte az alvó kisdedet. Ezt az élményt soha nem volt képes kitépni az emlékeiből, és bár utána még sok szörnyűség várta, ez az értelmetlen és kegyetlenségében megdöbbentő eset volt számára a háború egész képtelenségének emblematikus leképezése.

A félelem tehát, ami jóval az orosz katonák előtt járt, időről időre megdermesztette a falut, vagy vad menekülésre késztette őket, szerszámot, lovat , mindent otthagyva a földeken. Leginkább persze a nőket, gyerekeket féltették, rejtették erdőbe, vízmosásokba. Még élt szegény anyám, de már beszélni nem tudott, amikor a temetőben összetalálkoztunk egy idős nénivel, aki szintén ott élt abban az időben, bár még egészen kislány volt akkor. Amint meglátta anyámat, a nyakába borult, és könnyek között kérdezte tőle : emlékszel, hogy hogyan szaladtunk a battyáni erdőbe, és te is hogy futottál a „szíp" papucsodban ? Anyám nem tudott válaszolni, szegény, és ő, aki soha nem volt elérzékenyülős fajta, szintén könnyes szemmel bólintott, hogy aztán remegve az emléktől, sokáig álljanak ott egymás kezét szorongatva.

Engem akkor nagyon felkavart az érzelmek ereje, hogy annyi sok évtized után is ennyire eleven a rettegés, a kiszolgáltatottság élménye! Az oroszok tehát megérkeztek, maradtak pár hónapig, hogy aztán a vekkerórákat magukkal víve tovább vonuljanak. Később ezeket az órákat összefűzve, az erdőben eldobálva, megtalálták az emberek, és hazavitte ki-ki a magáét. Mamámék egy Grisa nevű, középkorú katonát kaptak, akit már alaposan meggyötört a sok, fronton töltött év, és keményen ivott. Mindent. Egyszer, nem lévén más, megitta a lámpába szánt spirituszt is, amitől aztán előbb vadul énekelni kezdett, aztán sírva fakadt, majd puskájával szétlőtte a plafont. Szerencsére, hogy komolyabb baj , bántalom nem érte az itt lakókat, a katonákkal jövő parancsnok kemény fegyelmet tartott, nem engedte a lakosság elleni atrocitást.

Mindennek már sok-sok éve, anyám, nagyanyám sem él már, az akkor itt élők többsége sem. A háború után előbb a TSZ-é, majd a rendszerváltás után magántulajdon lett a terület is, a major is. Az épületeket lebontották vagy összedőltek, a beszántott földeken már semmi sem emlékeztet a rég itt élőkre, a legutolsó család is elköltözött vagy negyven éve. Az istállók, a magtár megmaradt romjai még így is hordoznak valami szépséget egy letűnt korból.

Évek óta járok ide, ez a kedvenc helyem. Ha gondolkoznom kell, ha öröm vagy bánat ér, leülök a fal tövébe, vagy belelógatom a lábam a tanya mellett csörgedező patakba, és elnézem a körben elterülő földeket, ahogy átszínezik őket az évszakok. Mindig úgy érzem, hogy hazaérkeztem.