Már nem tudom, mi volt az, hogyan is történt, hogy újra kezembe vettem Franz Werfel  művét, A Musza Dagh negyven napja című könyvet. Még középiskolás voltam, amikor először olvastam, de mit tudtam én akkor még a világról? Beleszületve békébe és biztonságba, éppen elhagyva a gyerekkort, és nyiladozó kíváncsisággal a felnőtt élet felé. Történelmi ismeretem arra volt elég, hogy azt higgyem, a holokauszt a múlthoz tartozik. Hogy is gondolhattam volna arra, hogy megérve a XXI. század húszas éveit, nem csak jelenvaló lesz, de már szinte hozzászokik az emberiség, ügyet sem vet rá, ha tudomást szerez róla, elkapcsolja a TV-t, ha erről szóló tudósítást lát, átpörgeti a hírek folyamát a neten. Olyan álságos világot élünk, ahol az önmagunk megvalósítása, a minél kényelmesebb élet elérése a cél, tekintet nélkül annak másokra, vagy a környezetre gyakorolt hatásától. Ezt sugározza minden média, ezt sugallja a korszellem.

A regény, amiről szó van, az első világháború kezdeti éveiben játszódik, és az örmény holokausztnak állít emléket, mely mind a mai napig tabu a hivatalos török történelemben, és bocsánatkérésre sem került sor. Arra a fajta feldolgozásra, ami a második világháborút követően végbement Németországban. A könyv alapjául tehát megtörtént esemény szolgál, de nem dokumentumregény. A hősies kiállás eposza inkább.

Pár szó az írójáról: Werfel egy jómódú, prágai zsidó kesztyűgyáros gyermekeként látta meg a napvilágot 1890-ben. Származása ellenére a piaristáknál kezdte meg tanulmányait, majd a német gimnáziumban folytatta. Jogot és filozófiát is hallgatott az egyetemen, de végül nem szerzett végzettséget. Az első világháborúban orosz és olasz frontokon is harcolt, és az ott szerzett keserves tapasztalatai hatására aktív antimilitarista lett. Irodalmi munkássága versekkel kezdődött, melyek magukon viselték az expresszionizmus minden jegyét, tele vallási utalásokkal és bonyolult álomképekkel, de ezekkel nem vált igazán sikeressé. Azt mondják, minden emberben van egy könyv, de kettő már ritkán. Ez fokozottan igaz Werfelre. Ugyan írt már műveket is, Verdi-életrajza elég sikeres volt, de igazi ismertséget és elismertséget az 1933-ban megjelent  Musza Dagh-gal szerzett.

Megírásához sok eredeti dokumentumot használt fel, beleszőve a fronton szerzett tapasztalatait is, és végül a mindenkori nacionalizmus és faji megkülönböztetés elleni küzdelem emblematikus  művévé vált. Hogy mitől lesz egy könyv igazán fontossá? Nyilvánvalóan attól a mondanivalótól, amely korokon átívelően szól általános érvényű, az emberiséget örökké foglalkoztató témákról. Ebben az esetben pedig a fő motívum mellett ott vannak a napjainkban szintén oly aktuális kérdések is: válságos időkben mi az egyén szerepe és felelőssége, hogyan viselkedik a tömeg vagy egy-egy közösség a bajban, mi számít hősiességnek, és mi az, ami elvárható, a vallás szerepe, vagy mennyire meghatározó az eltérő kulturális identitás, stb?

Nem mesélem el a fordulatos meseszövésű regény tartalmát, mert azt remélem, hogy így is sikerült érdeklődést keltenem iránta. Most, amikor a járvány miatt sokan kényszerű pihenőjüket töltik otthon, és jut idő olvasásra is, a hírekben pedig már csak elvétve esik szó Szíriáról, ahol élet-halál harcát vívja egymás ellen örmény, kurd, török és arab, és legfeljebb a migráció kapcsán tesznek említést róla. A világ most egy láthatatlan ellenséggel próbál szembenézni, ami, valljuk meg, elég bizonytalanná teszi a végkifejletet, de annyi biztosan tudható, hogy utána már semmi nem lesz ugyanaz. Ahogy a Musza Dagh fennsíkján is dönthetett ötezer ember, úgy nekünk is adva van a választás lehetősége, hogy mi módon vészeljük át ezt a nehéz időszakot. Lehetünk önzően magunkba fordulók, vagy feléledhet bennünk a közösség iránti felelősség. Néha a nagy válságok megszülik a maguk hőseit, és az egyénből is olyan képességeket hozhatnak a felszínre, aminek talán tudatában sem voltak, és amik aztán a fejlődést jelentik.

A végére idéznék egy mondatot a regényből: "Isten kegyelméből megadatott az embernek, hogy mindenben inkább higgyen, mint pusztulásában."

Miközben kellemes olvasgatást kívánok mindenkinek régi és kortárs művek felfedezése által, azt remélem önmagam és mindannyiunk számára, hogy a járvány elmúltával egy szellemileg és erkölcsileg meggyógyult világban folytathatjuk életünket!