"...és a hiányt senki sem akarja" 

Elég erős témakör a fent említett, főleg a mostani időkben, de mégis úgy gondolták, hogy érdemes foglalkozni ezekkel a gondolatokkal is, hiszen attól, hogy nem beszélünk róluk, még ott vannak és sokakban dolgoznak is. Poócza (Nonsense) András és Iszak Dávid (Indián) által készített klip igyekszik megmutatni, átadni azokat az érzéseket, amiket sokan takargatnak mások előtt vagy sokszor be sem merik vallani önmaguknak, épp mit élnek meg, illetve maga a dal igyekszik megszólaltatni azt a kis hangot a fejben ami mindig arra sarkallja tulajdonosát, hogy maradjon erős és legyen képes elfogadni a dolgokat, hiszen van, amibe egyszerűen nincs beleszólása.

A két fiatal, mint lelkes amatőr vágott neki ennek a projektnek - határozott elképzelésekkel. Az otthon rögzített dal masterelésében Jánny Dominik (Eticatt zenekar) segített. A klip telefonnal forgatott, a végeredmény mégis magáért beszél. Bár a vágáson sokszor érezni, hogy nem profi munka, mégis működik. Ahogy mondják, van ami első pillanatra még hibának tűnhet, de ha kicsit megpróbál mögégondolni az ember, máris értelmet és mélységet kap.

Pár meghallgatás után meghívtam Nonsense-t egy virtuális kávézásra, ami abból állt, hogy én kérdeztem, ő válaszolt, miközben mindketten feketét hörpöltünk... (vagy nem), s közben a szavaknak is odapörköltünk. Íme:

Mindig arra keresem a választ, hogy a generációdnak megvan mindene, karnyújtásnyira van, amit akar, amire vágyik... és mégis depresszív. Mert ugye a magánélet a magányé lett. Szóval ez az attitűd örök kérdőjel marad bennem, hogy hol marad az életigenlés a mostani fiatalokból? Ők nekem az életnemelő gen.

A képlet egyszerű. Boldogabban és könnyebben választasz a fagyisnál, ahol 5 fajta van. Viszont ahol 100 fajta, ott nem tudsz dönteni, ha mégis, akkor máris megbánod, miután kisétáltál. A túl sok lehetőség illúziója teszi leginkább korlátolttá az embert. Ezért sok az életben lézengő fiatal, aki nem tudja mit akar. Nem tud dönteni, ez pedig húzza magával a negatív érzéseket, a sikertelenséget. Néha én is elképedek ezen, néha megértem. A generációnkat nők nevelték. Nem volt meg a háborúnk. Mi csak fogyasztók vagyunk - Harcosok klubja érzés.

Te is ebbe a szorongó - önmarcangoló létformába érzed "jobban" magad? Pedig ha jól tudom, párkapcsolatban élsz. Miért tör elő belőled mégis ez az érzés?

Egyáltalán nem érzem jól magam ebben az állapotban, pláne azért nem, mert amikor észreveszem magamon, hogy ilyen vagyok, az plusz szorongást generál, és így tovább, és így tovább. Az állapotot, ami ezt követi, jobban szeretem. Nyugodt, csendes és nem beletörődő, inkább elfogadó érzés lesz úrrá rajtam. Ilyenkor tudom igazán mérlegelni a helyzetemet, a szerepemet. Ilyenkor tudok "magammal" beszélgetni és dönteni a hogyantovábbról. Persze ez egy saját farkába harapó kígyó története, amivel nincs baj, mert így mindig újabb és újabb esélyt kapok egy kis változtatásra, fejlődésre.

Egyébként igen, boldog házas vagyok. Ha jól tudom, akkor a feleségem is... (nevet) ... na de klasszikust idézve, félre a tréfát. Ezek az érzések, mint magány, szorongás, depresszió még a legflottabb párkapcsolatokban is megjelennek időnként és legtöbbször a külvilágból jönnek, nem a kapcsolatból. Sokszor segít ha a partnerrel megbeszéli ezeket a dolgokat az ember, de sokszor magunknak kell "elrendeznünk a fejünket". Végső esetben, ha nagy a baj, akkor szakemberhez kell fordulnunk. Nekem a legfájóbb pont az idő hiánya. A létező összes aspektusában... mindig ide ér vissza a történet.

Ennek a fajta zenének - most hirtelen az akusztikus grunge ugrott be, de javíts ki - van kézfogója az élet pozitív oldalával?

Igen. Ugyanannyira, mint bármelyik irányzatnak. Abban nem segít, hogy a depressziót leküzdjük, de segít sarokba szorítani. Egyébiránt a hasonló tematikájú zenékről mindig is úgy gondolkoztam, hogy az érzések feldolgozásában segítenek. Sokszor az is meg tudja oldani a problémát, hogy az ember rájön, nincs azokkal egyedül... más is megélte, megéli. Ez valahogy segít.

A Nonsense-stílus a megélt mélyéről merít. Mennyi ebből a költői fantázia része és mennyi a valós tapasztalat?

Igazából csak megélt tapasztalatokból tudok írni. A költői rész a gondolatok megformálásában segít. Próbáltam korábban elképzelni és megírni. Az elképzelésig eljutottam, de ennyi. Stop tábla. Dead End. Nem tudtam magaménak érezni. Tudtam, hogy milyen érzést tudok beleilleszteni, de a kép nem állt össze.
A valós események pedig amint leülepedtek és feldolgozásra kerültek, a legváratlanabb pillanatokban tudnak előugrani sorok, dallamok formájában a mélyből. Persze ez is a 'ne erőltesd' alapelvemen működik. Sokszor ráfeszülök, hogy van bennem valami, amit ki kell írnom... na olyankor nem megy. Mindennek a maga útján kell haladnia, minden pontosan akkor fog megtörténni, amikor meg kell történnie. Valahol ez is az ars poeticám.

A zenei útkeresésen már rég túl vagy, bár a helyes utat örök életen át keressük. Milyen az az út, amire zenészként és emberként léptél?

Jellememből fakadóan az útkeresés ténylegesen végtelen. Minden egy lehetőség. Mindent ki kell próbálni, hogy aztán el tudjam helyezni. Tény, hogy zeneileg egészen kialakult, hogy mit képviselek, de ennek ellenére sok dologba belekóstolok. Ez kicsit olyan, mint amikor próbálgatja az ember a boltban a ruhákat. Keresi, hogy melyik az, ami igazán ő. Zenészként valóban ráléptem egy útra. De még nem tudom melyikre. Csak azt érzem, hogy jó, hogy ezen kell még totyognom kicsit.

Emberként... hát. Mindig tudok mondani valamit, hogy mit kellett volna máshogy. Ez nem baj. Jelenleg úgy gondolom, hogy minden ilyen ellenére a lehető legjobb irányba tartok mind szellemileg, mind lelkileg, mind egzisztenciálisan. Tanulom az elengedéseket. Beledőlni helyzetekbe. Próbálok továbbra is a lehető legbékésebb, türelmesebb, empatikusabb, elfogadóbb ember lenni, mint eddig. Most boldog vagyok. Néha nem. De kell a sötét, hogy lehessen fény is.