Friedrich Nietzsche vitathatatlanul a legnagyobb filozófusok közé tartozik, lehet szeretni, kevésbé rajongani érte vagy utálni, egy tény, mind a mai napig meghatározó szerepet tölt be gondolkodásunkban. Híressé vált kijelentése, mely szerint „Isten halott" (Gott ist tot), sokakból heves indulatokat vált ki, mások nőgyűlölőnek tartják, szavait gyakran kontextusából kiragadva értelmezik.

A vidám tudományban például ezt írja:

„Isten halott. Isten halott marad. És mi öltük meg őt. Hogyan vigasztaljuk meg magunkat, a gyilkosok közt legnagyobbakat? Ami a legszentebb és leghatalmasabb volt a világon, halálra vérzett késeink alatt, ki fogja letörölni rólunk ezt a vért? Milyen víz létezik számunkra, hogy megtisztítsuk magunkat? Milyen vezeklési ceremóniákat, milyen megszentelt rituálékat kell kitalálnunk?"

Nietzsche fontos szerepet tölt be az életedben, szívügyed a „Nietzsche-jelenség", esszékben, egyfelvonásos színdarabjaidban foglalkozol vele, képzőművészeti alkotások létrehozására ihletett. Honnét ez az érdeklődés, miért pont Nietzsche?

Lehettem már vagy negyven éves, amikor Nietzsche berobbant az életembe. Az első könyv, amit olvastam tőle a Der Fall Wagner volt. Ez nem nevezhető filozófiai műnek. Akkor felmerül a kérdés, mi volt az, ami - a szerzőt övező legenda mellett- szíven ütött? Elsősorban az, hogy számomra írása egyfajta fölszabadultság üzenetét hordozta. Utólag talán az őszinteség, a moralitás iránti igény hatott rám lenyűgözően. A későbbi könyvek olvasása kapcsán intellektuális élvezet volt számomra egy olyan szerzővel találkozni, aki szabadon gondolkodik, semmilyen előzetes hagyományt vagy törvényt nem érez betartandónak. Ki volt ez az ember? Barátai papos komolyságú, feszesen fegyelmezett és udvarias, a fakírságig következetes, aszketikusan egyszerű életű férfinek, a munka, a hivatás megszállottjának írták le. Akik közel álltak hozzá, ismerték erényeit. Az utókor (vagy inkább annak kis szelete) Nietzschéről, mint minden idők egyik „legmegátalkodottabb" gondolkodójáról beszél. Ő saját magáról így fogalmaz: „Egy győztes nemzet sebeihez nyúltam." Sajnálatosan érdekes tény, már életében többen voltak, akik csak beszéltek műveiről, anélkül, hogy olvasták volna azokat. Lehet, hogy így alakult ki a közönség körében legnagyobb „bűne" Isten kiiktatása, az ember felé tett radikális lépés. Az Im-igyen szóla Zarathustrát Karl Löwith „a leggondosabban kidolgozott ellen-evangélium" -nak tartja. Thomas Mann így fogalmaz: „Szaladt, szaladt az ember, s egyszer csak azt vette észre, hogy bizony az Isten elmaradt mögötte". Itt volt egy gondolkodó, (akinek a gondolkodás lét elem, nem csupán időtöltés) aki a lehető legnyíltabban követelte a szellemi élet függetlenségét, aki lelke mélyéből szólt, méghozzá tiszta, nagyszerű, plasztikus, tökéletes nyelven. A paradoxon, amelyet Nietzsche megfogalmazott (amiről korábban a tudósok megfeledkeztek) ő nem a műveltséget, hanem magát az életet dicsérte. Édes volt a kezdet! - Nem csoda, hogy a későbbiekben Nietzsche műveit borzongva olvastam.

Mit kell tudnunk Nietzschéről? Hogyan lehetne pár mondatban bemutatni? Mi az, ami leginkább megragadott benne?

Nemcsak a klasszikus Nietzsche, sokféle Nietzsche létezik. Rögtön tisztázzuk: Nietzsche filozófus volt, és nem vérgőz vagy futóbolondság. Műveit olvasva úgy gondolom, Nietzsche a költő-filozófusok közé tartozott. Bár a Nietzschéről írott könyvek évente több ezerre rúgnak, mégsem mondhatjuk el róluk, hogy többségükben egy új Nietzsche képet találtak volna ki. Engem elsősorban az érdekel mennyiben változtatta meg (amennyiben persze „megváltoztatta") Európa szellemi horizontját. Úgy tűnik fel, mintha az ő szemével mérnénk fel a huszonegyedik századot, hogy megértsük a „létfeledés" és a „sorstalanság", a „sivatag növekszik" létállapotát. Természetesen előbb az eredeti nietzschei gondolatokat kell megismernünk a létfeledésről, vagy, hogy mit jelentett számára, hogyan értelmezte a sivatag növekszik helyzetet ahhoz, hogy mikéntjüket magunk is értelmezni tudjuk. Nehéz arra válaszolni, mi a nietzschei filozófia tartalma. Mit jelent a hatalomra törő akarat, mit jelent az „örök visszatérés," mit jelent az „emberfeletti ember", a „nihilizmus", mit jelent az, hogy „isten halott"? Nem véletlen, hogy Nietzsche otthagyta névjegyét majdnem minden író alkotásán. Szokatlan dolgokat művelt. Műveit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy tekintetét nem egyszer az irdatlanra vetette. Mindig kész volt rá, hogy gondolkodásával alámerüljön a meghatározhatatlanba, majd újrakezdje azt. Számára nem volt kérdés, hogy elhagyhatja-e az ész szilárdan megalapozott birodalmát. Képes volt rá, hogy kifusson az ismeretlen nyílt tengerére. Mint ahogy már korábban hirdette: ki kell gondolni magunkat az emberiségből, megtanulni a teljes vágytalanságot: és összes felszabaduló erőnket a szemlélődésre fordítani. Láthatatlan szemlélővé válni! De példának hozhatjuk Zarathustra szavait: „Szívem az embert fölülmúló emberé, ő nékem az egyetlen és a legelső". És az utolsó?  (der letzte Mensch?) Ő „az embert fölülmúló ember ellentéte", a „legmegvetendőbb ember", a pásztor nélküli nyáj egyenlőségének és az isten-nélküliségben „föltalált boldogságának" élvezője, a kellemes álomé - aki magához zsugorítja a földet és ugrándozik rajta. A kis emberek ma az uralkodók, mondja Zarathustra, akiknek már csak a „kis erényekre" van szükségük. Lehet ezeket a kijelentéseket radikalizmusnak nevezni? Amikor Nietzsche azt mondja nekünk nem tehettem, nem írhattam másképp, ezt az állapotot kevesen ismerik. Végül ő maga is vállalta a létezés szakadékába való beletekintés minden egzisztenciális kockázatát. Elfogadta sorsát: elméje szükségképpen elborult.

Szilárdi Béla: Ketten Nietzsche akarnak lenni, 2018, akril, csalánvászon, 80x124 cm

Nietzschéről színdarabokat írtál. Milyen volt azok fogadtatása?

Előre bocsájtom nem drámákat írtam. Egy nem nagyon elterjedt műfajt próbáltam ki, a felolvasó színházi formát. Ha jól tudom, nincs elfogadott meghatározás mi a felolvasószínház. Többen úgy vélik, egy-egy darab színrevitelének kapcsán csak átmeneti állapotáról van szó, de én inkább hajlanék arra, hogy önálló műfajnak tekintsem. Legfontosabb jellemzője, hogy a színészek szövegkönyvvel a kezükben állnak/ülnek vagy mozognak a színpadon. A darab mélyebb regisztereit nehezebb ilyenkor megszólaltatni, csak jelezni lehet. Az első címe A láma köpése Nietzsche életével foglalkozik. A sikeres bemutatkozás után az Ecset és kalapács két szifiliszben szenvedő, Nietzsche és Munkácsy Mihály képzeletbeli, kórtermi találkozásáról szól. A harmadik a Fakuló hajnalpír az idős Cosima Wagner és Nietzsche soha létre nem jött szerelmi találkozását idézi. Milyen volt a fogadtatás? A szombathelyi Weöres Sándor Színháztól kaptam meg a lehetőséget a bemutatókra. Mindhárom darab rendezője Jordán Tamás volt, kettőben a főszereplő. A második előadás majdnem felborult. Voltak, akik nem jutottak be az előadásra, mert több pótszéket már nem lehetett tűzrendészeti okokból a nézőtéren biztosítani. A harmadikra már a teltházas nagyteremben került sor. Jordán Tamás mellett az idős Cosimát alakítva a lélegzetelállítóan pontosan felolvasó (először a szombathelyi színpadon) Törőcsik Mari remekelt.

Hogyan születtek a Nietzschével kapcsolatos festmények?

Mint a szerelem. Csak úgy hirtelen. Egy szép napon újra kezembe vettem az ecsetet, hogy aztán napról napra, hónapról hónapra menjen a munka. Nietzsche mellett - a vásznon asszonyok, lányok foglaltak helyet. Hol szerényen, hol kihívóan. Hol bundába öltözve, hol bugyiban frivolan. De mindig egy különös alak, különös bajusza figyelte ténykedésüket. Legyen az tv képernyőn, festményben, szobor formában Nietzsche szeme mindig ügyelt rájuk. A festék a vászon immár elválaszthatatlanul összehozta őket. Maradjanak így.

A képekből kiállításod van október 15-ig (Nietzsche születésnapja) a Nietzsche-Dokumentationszentrumban, Naumburgban, mesélnél erről?

Három éve Nietzsche szülőfalujában Röckenben (nem nagyobb falu, mint ahol most élek), voltunk. A sírjánál állva fogalmazódott meg bennem először a képek gondolata. Utána Naumburgban már tudtam, ahogy hazaérünk, festeni fogok.

A szerencse és a „nietzschei szellem" segítségével, a Dokumentationszentrum igazgatójának Dr. Eichberg úrnak közreműködésével aztán 2019 őszén létrejött a kiállítás. Ő és a nemzetközileg elismert Nietzsche szakértő Dr. Gerald Hödl is eljöttek Gutaházára a képeket megnézni. Hosszas beszélgetésünk után Professzor Hödl vállalta a kiállítás megnyitását. A címet is ő adta: Frauenbilder.

A megnyitón többek között a következőket mondta: „Milyen női képmásokat mutat nekünk Szilárdi Béla? A nőre reflektáló képeket? Ha végignézzük a kiállított képeket, csak egyetlen folyamatosan jelen lévő motívumot láthatunk, ez pedig Nietzsche. A gondolkodó arca minden képen látható, olykor egész alakosan is feltűnik. Olyan képeken, amelyek nagyon különböző, egyedi nőalakokat jelenítenek meg. Felbukkan Nietzsche húga, egy drogfüggő nő, egy maszturbáló nő, megvásárolható nők, táncoló nők különféle kontextusokban, egy nő, akit hátulról markolászik egy férfi stb. És mindig ott van Nietzsche arca, amely furcsa passzivitással jelenik meg a képeken. A képek a legeltérőbb helyzetekben lévő individuumokat ábrázolnak. Az alkotások, ahogy már említettem, nőket ábrázoló képek, nem a nő képe. Nietzsche pedig jelen van ezeken a képeken, különféle szerepekben, amelyek a különféle nőkhöz kapcsolódnak, akik szintén mindig megkonstruálják maguknak a saját Nietzschéjüket. Többnyire olyasvalakiként ábrázolja Szilárdi a filozófust, akit a megfestett nők képzelnek el cselekvő személyként. Sok képen tulajdonképpen csak csendes megfigyelő, akivel nem kerülnek viszonyba a képek szereplői. Néhány kép azonban játékba hozza egymással ezt a két alapvető szintet és egymásba szövi őket. A festmények így már a képkonstrukció felől nézve is többrétegűek, komplexek. Szilárdi Béla ezt azzal is jelzi, hogy az ábrázolásban különféle méretekkel dolgozik, amivel megszünteti a centrális perspektívát. A képek tehát ebben is követik a nietzschei impetust, hogy a valóság perspektivikusságát megkerülhetetlenként ismerjük el. Ez mutatkozik meg azokban az igen eltérő módokban is, ahogy Nietzsche a képeken jelen van: képként a falon, képként egy tévékészülékben, mellszoborként, olykor a tulajdonképpeni kompozíció részeként. A legtöbb képen Nietzsche képként vagy mellszoborként van jelen. Kivétel A testvérek című kép, amelyen Szilárdi - Nietzsche csendes, ikonszerű jelenlétéhez képest a többi képen - megfordítja a Nietzsche-nő viszonyt. Ennek a képnek Nietzsche a tárgya az előtérben, húga pedig csendesen, mint „kép a képben" van jelen. Ez az egyetlen kép, amely Nietzschének egy konkrét nőhöz fűződő viszonyára reflektál. Bár minden kép ismert Nietzsche fényképekre utal, de Szilárdi csak egy ilyen fotográfiát állít festményének középpontjába: a Háború és betegség címűn. Ez a festmény az egyetemista Nietzsche fényképét ábrázolja, aki kezében szablyával két nő között áll, akik - úgy feltételezem - prostituáltak lehetnek. Ez tehát reflexió Nietzsche egyetemi éveire: valószínűleg ekkor kapta el a luetikus fertőzést, amely utolsó éveinek betegségét okozta. Ez természetesen reminiszcencia Thomas Mann Doktor Faustusára is. Csak ez utóbbi két említett képen jelenik meg Nietzsche - az irodalom- és a filmelmélet egy szakkifejezésével élve - egyértelműen „intradiegetikusan". Szerepét minden más esetben sokkal inkább „extradiegetikusnak" nevezhetjük, tehát olyan hivatkozási pontnak, amely a közvetlenül ábrázoltak tartományán kívül esik. Ebből a szempontból bizonytalan a szerepe a Ketten Nietzsche akarnak lenni című képen. A két alak Nietzsche képét tartja az arca elé, elfedve így a sajátját - nem értették meg Nietzsche felszólítását, hogy legyenek önmaguk. Ha lehetek kissé egyértelműbb, akkor ők - ha megfontoljuk Nietzschének a világ perspektivitására vonatkozó fejtegetéseit - nietzscheánusok. Számomra erről meggyőzően szól ez a kép."

A kép festésénél szándékom volt valóban a nietzschei figyelmeztetést megfogalmazni: Légy önmagad! Szomorú, hogy eme kijelentés etikája később a Légy erős vagy pusztulj! moráljává silányult. Külön érdekessége Hödl részletes elemzésének Nietzsche és a nők kapcsán, hogy tudományos fejtegetése figyelembe veszi a „hely" (Nietzsche ház) szellemét. A beszédben fontos szerepet kap (képeim kapcsán) azon nézete, hogy ő nem találja elfogadhatónak a filozófus elleni vádat, miszerint a gondolkodó nőgyűlölő lett volna.

A megnyitó utáni pillanatokban Szilárdi Béla és Gerald Hödl. Fotó Stekovics János

Igen, valóban sokan úgy gondolják, hogy Nietzsche nőgyűlölő volt. Mire alapozzák ezt a megállapításukat, és neked mi a véleményed erről?

Nietzschéről az a kínos kép alakult ki, miszerint nőgyűlölő lenne. Annak ellenére, hogy ez a tézis semmivel sem bizonyítható, mégis rajta maradt. Valójában a „Bajuszos" minden volt csak nem valami korbácsot lengető macsó. Akkor, hogy kerül ide a korbács? A Zarathusztrában egy idős asszony a következőket tanácsolja: „Nőkhöz indulsz? A korbácsot ne feledd!" Valami kifürkészhetetlen ok folytán ebből az következett, hogy sokak tudatában, Nietzsche (bár ritkán), amikor nőhöz megy, készenlétben bevetésre ott van nála egy korbács. (Mosolyogjunk csak nyugodtan.) A történet mégsem annyira vicces. Amit ezzel kapcsolatban el szeretnék mesélni, a következő: Nietzsche húga Elisabeth biográfiájában egy ártalmatlan játékról mesél bátyjának. „Amikor Fritz (otthon így hívta bátyját) 1882 tavaszán nálunk volt Naumburgban, éppen Turgenyev Első szerelem regényét olvastam. Ebben egy kétes természetű fiatal teremtésről van szó, akit ketten, apa és fia szeret. A szépség az apát részesíti előnyben. Közben a fiú, leselkedés közben tanúja lesz egy olyan jelenetnek, ahol az apa lovaglópálcájával a lány karjára csap." A lovaglópálcából lesz később a korbács? Elisabeth értelmezésében az ütés okozta fájdalom (vörös folt) ellenére a fiatal lányban a szerelem is, a szerető is megmarad. Elisabeth, ezután azt tanácsolja bátyjának, hogy alkalmazzon hasonló terápiát a kényeskedően tartózkodó akkori szerelme Lou Saloménál, ha kapcsolatukat meg akarja tartani. Ezután mindketten jót nevetnek az ötleten, de... amikor Lou otthagyja Nietzschét és a kétségbeesett fiatalember bánatában nekikezd a Zarathusztra írásának, egy bizonyos ponton eszébe jut az ütésre emelt lovaglópálca. Ha ez igaz, a többit már ki lehet találni. Komolyra fordítva a szót, sok gyanús jel ellenére én nem hiszem, hogy Nietzsche nőgyűlölő lett volna.

Mit üzen a filozófiája a mai ember számára?

Válaszom kérdéssel kezdem. Érdekel valakit, egy fordított moralista, akinek tébolyodott, rikácsoló hangja leszámolt kereszténységgel és a szocializmussal? Kit érdekel egy igazi magányos, akinél a keserűség, a keménység sokkal szélsőségesebb formát öltött, mint más remetéknél. Akkor, hogy lehet mégis, hogy a sils-mariai remete itt lépdelhet közöttünk? Bálványozzuk, próbáljuk megérteni minden szavát. Néha, hogy elérjük őt, átugrunk határokat. Mintha közünk lenne hozzá, a szexualitását figyeljük, boncolgatjuk. Ugyanakkor mégis alakját sokszor szem elől tévesztjük. Nem lehet valaki példakép, aki a legkisebb mértékben sem zavartatta magát semmiféle morál szabályaitól. Mi tagadás, a máig tartó áhítat, ami körülveszi újra meg újra ámulatba ejt. Igaz, meg sem próbálok lázadozni a kultusz szenvedélyessége ellen. De lehet-e valakit nem csodálni, aki ihletett műveket alkotott, bűvöletben, elragadtatottan? Aki egyszerre szeretné Isten áldását, miközben istencsapást idéz elő? Én végtelenül csodálom benne az írót, a stílusművészt, de legfőképp az embert szeretem benne. A beteg, gyönge, hontalan embert, aki szanatóriumról szanatóriumra jár, aki olyan érzékeny és félszeg, hogy (még) megnősülni sem tudna. Egy olyan valakiről beszélünk, aki nevet akart adni az ismeretlennek. Tudta, hogy a költészet titokzatos életre van ítélve, de a titok mellett szüksége volt örökös, serkentő bizonytalanságra. Ezért ő maga szenvedélyesen tört a világ titkainak módszeres kiirtására. De nemcsak körülötte voltak titkok, benne is. Thomas Mann írja Nietzschéről szóló esszéjében, hogy zseniális pszichológus volt, akinek csak egy objektum kerülte el a figyelmét: saját maga. Azt hiszem, még mindig nem tartunk ott, hogy elfogadjuk a nietzschei kritikát úgy, ahogy az megfogalmazódott. Ez így lenne akkor is, ha mondjuk, mondandóját a bajusza alól sokkal finomabb formában dörmögné felénk.  Ha Nietzschére nem jellemző módon naivan, nyíltan azt mondaná nekünk, hogy a modern világból hiányzik a nagylelkűség, az élet szeretete, a nemeslelkűség és a költészet. Na, erre mit mondunk...?

Ha valaki még nem ismeri Nietzschét, és szeretne tőle olvasni valamit, mit ajánlanál?

Nehéz lenne erre válaszolni. Nietzsche szerint az, hogy az ember végül is melyik utat választja, csakis a személyes bátorság, a vakmerőség, az elszántság, az ember nagyot akarásának, illetve önmaga akarásának függvénye. Ebből kiindulva tehát az olvasó bátran kezdjen hozzá az első könyvhöz. Hogy melyik legyen az első, melyik a második? Őtőle függ. Ismét Nietzschét idézve: „Amit az akarat akar, amire vágyik, vagy amit szándékozik, sosem más, mint saját kvalitása, saját ereje. Csak bátorság a választásban, a kurázsi előnyben."