Einspach Gábor és Czapolai Barbara folyamatosan dolgoznak a magyar vizuális kultúra fejlesztésén, melynek a kortárs képzőművészek képviselete mellett kiemelkedően fontos része a tárgykultúra, Einspach Gábor ezen kívül meghatározó szereplője a magyar művészeti életnek, műkereskedelemnek, igazságügyi festményszakértő, a Moholy Nagy Művészeti Egyetem előadója, az Artmagazin felelős kiadója.

Az Einspach & Czapolai progresszív galéria úttörőmunkát végez, mivel láthatóvá teszi azokat a kortárs művészeket, akikkel foglalkoznak, így felhívják a figyelmet a tehetségekre, elfelejtett életművekre és már kanonizált mesterek új sorozataira is, vagyis hatással vannak a gyűjtői érdeklődésre, a közízlésre, de még a vizuális kultúrára is.

Bécsi, londoni, párizsi kiállításokra készülve nemrég megjelentettek egy nagyformátumú, 150 oldalas katalógust, amelyben a szerintük jelentős kortárs művészeket mutatják be az európai nagyvárosok publikumának. A katalógusban szereplő művészek között van: Fehér László, Hetey Katalin, Drozdik Orshi, Szilárdi Béla, Soós Tamás, Rákoczy Gizella, Haász István, Peri Péter, Dezső Tamás, Király Gábor.

A névsorban egy művész szerepel, aki Vas megyében él és dolgozik: Szilárdi Béla.

A katalógusban Szilárdi Béla Joseph Beuys emlékére festett három képe látható. Többek között ezek is szerepeltek a 2024 áprilisában megrendezett kiállításán az Einspach & Czapolai Galériában. Fabényi Júlia, a Ludwig Múzeum igazgatója a kiállítást megnyitó beszédét így kezdte: 

„Szilárdi munkásságát, lehet mondani, hogy évtizedek óta követem. Vas megye, mint kívülállókat, beszippantott. Rajongunk a tájért, a települések már szinte nem magyaros rendezettségéért, az Alpokalja levegőért és azért a hőmérsékletben is kifejezhető különbségért, amit az ottani időjárás a fővárossal, vagy Dunántúllal szemben produkál. Ezek olyan külsőségek, ami több mint külsőséges adalék, egy lelkes kiránduló életében. Úgy érzem magam, amikor Kemenes alján, vagy Zsennyében járok, hogy a táj, az ottani világ hagy gondolkodni. Persze ez egy nagyon személyes megközelítés, és végképp nem szeretném Szilárdi Bélát ebbe a skatulyába beletuszkolni. Csak azért merült fel, mert ő több évtizedes nagyon csillogó nagyvárosi lét után, ott talált letelepedésre, és a bajorországi festészeti sikereket és eredményeit tudta fejleszteni, ha nem is egyből koronázta az elismerés műveit.

A jelen kiállításban látható munkák 1988 és 1998 között készültek. Beuys reminiszenciák.

1988 ban Beuys elemzése került terítékre, mint a kép és ellenkép stratégiája Szilárdinál. Beuys megtagadja, kiírtja a modernizmus teljes képi világát, mert az emberi akcióval többet tud közölni, mert a 20.század számára lejárt romantikus idill, pozíció vállalás nélkül. Ő maga a blaszfémia, és teljes radikalizmusával erőket szabadít fel, ami az új tisztánlátás lehetőségét bizonyítja az univerzumban való lét kézzelfoghatóságáról. Szilárdi Beuys szimbolikus jeleit veszi át festészetéhez. Megörökít, mint a fotográfus, kis elemek, emblematikus figurációk kerülnek képei központi mondanivalójába, mondhatni festészeti jegyzetek a beuysi életműhöz. Nem illusztrációk, hanem áttételek egy új értelmezés irányába. Az 1988 és 98 között készült sorozat Szilárdi reminiszcenciája a nagy modernizmus tagadó munkásságáról. Ismét ott vagyunk, ahogy később a Nietzsche képek készültek, annál a kérdésnél, mennyire szabad vissza helyezni arra a pozícióra valamit, ami azt a pozíciót tagadja, megtagadja. Ez csak azzal a szabadsággal lehetséges, ahogy Szilárdi Béla alkot. Mindent lehet, amíg a szükséges energiák érvényes munkát képesek generálni. Ezt Szilárdi megoldja, a saját személyes lendületével és képi alkotói logikájával."

Mikor és hol találkoztál először Beuys-al?

Szokásom, hogy kiállításaim megnyitása előtt csendben, magányosan "meglátogatom" a kiállított képeimet. Ilyenkor furcsa érzés kerít hatalmába. Múlt és jelen kavarodik bennem. Halványan érzékelem, hogy a kiállított anyag megszületése óta harminchat év telt el. Ennél még régebbi a "főszereplővel", vagyis Beuys-al megélt személyes találkozásom. A történet úgy kezdődött, hogy 1974-ben felvettek a Saarlandi Művészeti Szövetségbe. Így alkalmam nyílt több helyi művészt megismerni. Egy nap a remek szobrász, Leo Kornbrust Saarbrückenben megkérdezte tőlem, van-e kedvem másnap szülőfalujába jönni, ahol Joseph Beuys lesz egy ott tartandó happening sztárja. Levegő után kapkodva igent mondtam.

Ahogy a mostani (2024) kiállítást járom, két kép előtt megállok. Kornbrust felesége, a híres írónő és költő jelenik meg előttem. Ő volt, aki az itt kiállított két képemhez írt verset 1988-ban.

                                            FELICITAS FRISCHMUTH

                                                              Szilárdinak

testtájak
semmi fröcskölés -
sebtében sem
fejek közelítenek
és elmosódnak
színek illatoznak
testek - mutatják maguk
és nem mutatják
a világ zűrzavarában
ünnepelhető ünnep
utalások a sokféléből
belsőből
vörös szív
zöldessárga dzsungel
szótlan festészet
fölgyűlt nyersanyag -
a képzelet megszelídít

                                                    Fordította Fábián László

A nyolcvanas években, különösen Andy Warhol a „Kalapos Beuys" képei hatására a különös sámán már világhírű. A Beuys-név - hatását megtartva - eltávolodott a személytől, ugyanakkor az egykori személy hatása mára már történelem.

Két évvel Beuys halála után Münchenben találkoztam újra Leo Kornbrust-tal, aki akkor már a Művészeti Akadémián volt professzor. Arra az eseményre emlékeztünk, amikor Kornbrust meghívására Beuys Baltersweilerbe jött, (egy talán ezer főt számláló kis községbe), ahol aztán a „Düsseldorfi professzor" a falu kocsmájában osztotta az igét. Akkor - a történések közepette - azt gondoltam: „Ha ezt a történetet később elmesélem, ki hiszi ezt el nekem?"

Milyen ember volt Beuys?

Most, ahogy visszagondolok, a személyes találkozás lehetőségének varázsa csak fokozódott bennem, amikor láttam, milyen sokan - főképp fiatalok - tolonganak a kivilágított épület felé. Maga a performansz heves vitával kezdődött. Elvek és ellenérvek csaptak össze. Újra fülembe cseng az életteli hangzavar. Beuys mint egy guru, mint egy tanító uralta a helyzetet. Egy személyben volt közvetítő és vezető. Lassan kirajzolódott bennem, hogy a performansz a tanítás és magyarázat nehézségéről szól. Beuys legfontosabb céljának párbeszédek indítását és a kölcsönös tanítást tartotta. Egyben nyilvánvalóvá tette, hogy az előadások és performanszok mind eszközei annak, hogy a hétköznapi embert gondolkodásra ösztökéljék. A végén, összegzésként talán az a tézise maradt meg bennem, hogy a műalkotás a szabadság kinyilatkoztatása.

Milyen hatással volt Beuys a festészetedre?

A nyolcvanas évekre visszatekintve azt hiszem, hogy festészetemmel oly módon szerettem volna Beuys gondolatvilágához közelíteni, amely nem a mester gesztusából, hanem a belőle kisugárzó szellemiségből épül fel. Az ő hatására kényszerítést éreztem önmagamban tisztázni a modern festői világlátás lényegét, elsősorban szabadulni a kivénhedt dogmák alól.

1986-ban felvettek a Bajor Művészeti Szövetség (BBK) tagjainak sorába. Két évvel később lehetőségem nyílt a szövetség müncheni kiállítótermeiben (Galerie der Künstler) a „Beuys képeimből" kiállítást rendezni. Érdekes összehasonlítás lehet, hogy ezt az anyagot egy német kritikus miként látta, mint egy magyar kollégája.

A történetet az Einspach & Czapolai katalógusban látható képeimmel kezdődött. Nem gondoltam volna, hogy ötven év távlatából még mik jutnak az eszembe. Nem baj, néha szép a múltba visszanézni. Egy biztos, ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy kis falusi kocsmában egy olyan kulturális esemény történjen, ahol a rendezvény előadója nem sokkal később a világhírű művész címéig viszi. De hát hol vannak már azok az idők...