„Itt van az ősz, itt van újra, s szép, mint mindig, énnekem"..., jut eszembe ez a Petőfi vers, még az iskolából, és amúgy meg a fészkes nyavalyát! Azt jelenti, hogy megint eltelt majdnem egy év az életünkből, idő, ami számunkra örökre elveszett. Végérvényesen múlttá vált, és csak a jelen maradt, a mai nap, az előttem álló órák lehetőségével, hogy holnapra ez is múlt legyen.

Néha írok afféle naplófélét. Ez a legnehezebb műfaj, mert amikor éppen bepötyögöm azt, amit, arra már vagy megtörtént, vagy csak készülődik. Nem lehet egyszerre megélni és lejegyezni a dolgokat. Meg aztán, a leírtakat determinálja a helyesírásra, stílusra törekvés, és nem úgy jelenik meg a leírt szöveg, mint ahogyan az a fejünkben megszületett. Ezzel persze így vagyunk mindannyian, akik betűkből akarjuk megformálni a minket foglalkoztató dolgokat, mert nem tudunk festeni, szobrokat készíteni, vagy mert egyszerűen nincs, aki meghallgatna bennünket.

Nemrég olvastam legkedvesebb íróm, Háy János Ne haragudj, véletlen volt című könyvét. Szükségnaplónak nevezi, mert a járványidőszak kezdetekor kezdte papírra vetni. Ugyanaz a dilemma: a lejegyzett történések, gondolatok mennyire igazak, veszítenek-e valóságosságukból pusztán azáltal, hogy írásba foglalják őket, tehát már moderálva vannak, vagy éppen ezek által lesznek valóságosak? Igaznak kell-e lenni egy naplónak, könyvnek, versnek, a szó szoros értelmében, vagy elég, ha annak érzetét keltik az olvasóban? Aztán maga az írás is olyan, hogy egyszer csak jön az embernek, hogy tegye. Egyszer azt mesélte Háy, hogy amikor ír, az olyan, mintha nem csinálna semmit, pedig közben állandó mozi megy a fejében. Amikor ezt csak így bemondta, felkiáltottam, mert pontosan ekként vagyok én is! Míg János pl.  a TV elé ül, és úgy tesz, mintha azt nézné, hogy ne zaklassa senki a kérdéseivel, jómagam ebben az állapotban élem az egész életemet. A külvilág csak azt érzékeli, hogy nem figyelek oda, nem koncentrálok arra, amit épp csinálnom kéne. Ami figyelmetlenség kifelé, az lehet, hogy egy történet befelé: mondjuk, hogy épp moziban ül a lány és szerelmes lesz a mellette ülő fiúba, vagy valaki fát vág az erdőben, mert koporsót kell készítenie, ilyesmik. Végül leülök és lejegyzem, gyakran nem is tudva az elején, hogyan végződik majd.

Miközben leírom a nap apró eseményeit, csupa lényegtelen dolgot, hogy ettem, meg bicikliztem, miegyéb, ami ma talán nevetséges a maga jelentéktelenségében, arra gondolok, hogy de fontos lehet az utódaink számára. Olyan ez, mint a régmúlt poros dokumentumai, vagy a régészeti leletek, hogy megtudjuk belőlük, mit ettek, hogyan éltek az elődeink. Persze, ki tudja, lesznek-e még emberek mondjuk, kétszáz év múlva, és értik-e majd a betűk üzenetét, vagy úgy hajolnak föléjük, mint mi az ősi hieroglifák fölé? Érdekelnek-e valakit egy átlagos élet unalmas  történései, és van-e olyan, hogy unalmas élet?

A pletykalapok népszerűsége szerint igen, bár ezek jórészt a celebvilággal foglalkoznak, és itt aztán igazán nehéz megkülönböztetni a valóságot a kitalációtól, de az olvasóban igazsággá lehetnek, annak elhatározása szerint. Kicsit így van ez az ember saját naplójával is, mert, mire leírja, mi történt vele egy adott napon, órák telhetnek el, néha csak másnap jegyzi le, és addigra már az eltelt idő átformálja bennünk a megtörténtet. Ezt nem úgy értem, hogy valamiféle feledésbe merülnének a részletek, hanem jelentőségüket veszíthetik, vagy az éppen aktuális érzületeink szűrőjén csorognak át a leírás pillanatáig, ahol meg a mondatokba foglalás nyelvtani rendszere alakítja át. Az a kényszeres vágyunk, hogy nyomot hagyjunk magunk után, hogy ne feledkezzenek meg rólunk a hátramaradók, ha mi már nem leszünk, a zsigereinkbe táplált ösztön, és magunkról is akkor tudjuk meg a legtöbbet, ha ismerjük a gyökereinket.

Mesélj, mama! - kértem mindig nagyanyámat, és ő mesélt: hogyan volt az, amikor gyerek volt, amikor szolgált, amikor férjhez ment. Apámhoz, főként vasárnap délutánonként, amikor az ebédből már csak az asztal közepén hagyott sütemény volt hátra, sorra átballagtak a régi katonatársak, a tornác tégláin megcsosszantva a reumától és vénségtől meggörbült lábaikat, a fényesre, feketére suvickolt, kemény csizmaszárakat, sarkakat picit összeütögetve a hajdani, daliás idők emlékére. Aztán halkan megkoppintották az ajtó fáját, köhintettek néhányat, tisztelettel bepillantva a kis ablak csipkemintái között, és a tessékre beléptek, fejüket meghajtva, adjonistent mondva. Nehézkesen ereszkedtek le az almaillatú konyhában - az öreg szék halkan nyögött az évek súlya alatt - a faragott botot kampójával a sparhelt rácsába akasztották, ők pedig csontos, elmerevedett kezükkel a térdükre támaszkodva hallgattak egy sort, mert az együttlét minden ilyen perce erős megindulást eredményezett vén, megfáradt szíveikben. Amikor végre megeredt a szó, felemlítve valami Jancsit, Pistát, akivel egy században voltak, vagy aki elesett a frontot, meg a halált, a lovat, ami elpusztult, pedig „olyan egy lú vót az!", akkor remegő kezekkel sokáig kotorásztak a bő szárú bricsesznadrág zsebében, vagy az indigókék klott kötény alatt, míg lassan előkerült a szépen vasalt, kockás textil zsebkendő, hogy ezek a remegő, eres kezek a bütykös ujjaikkal sokáig szorítsák könnyező, sárgára fakult szemeik elé.

Nem emlékszem egyetlen történetükre sem, bár mindegyiket sokszor hallottam, csak az érzésre emlékszem, amit kiváltottak bennem, ahogy valósággá lettek bennem, az apró, pici lányban. Ha meg kéne határoznom a veszteség szó mit jelent számomra, hát ezt mondanám. Amikor kezembe veszem valamelyik ősöm által rám hagyott tárgyat, egy régi szerszámot, melynek fényesre kopott nyelében ott van apám vagy nagyapám marka, kezének szorítása, nem maga a tárgy értékes a számomra, hanem az az időutazás, amelynek során része lehetek az ő életüknek, a történet, amit velük együtt találok ki, csupa valóságból szőtt mondatokból, egy elképzelt igazságba rejtve. Tehát, tulajdonképpen ezek az életek a drágák nekem, akiknek a jelenéből lett az a jövő, aki most vagyok.

Ha hiszünk abban, hogy lesz még ezer és ezer év, és annak az időnek ugyanolyan fontos lesz a múlt, mint minden korok régészeinek és kutatóinak, és akkor élő embereinek, akkor mindenkinek naplót kéne írnia, mert ahányan vagyunk, annyi valóság létezik, és mindegyik egyformás fontos. Nincsenek kivételek. A történetírás, a művészetek, vagy tudományok kiemelhetnek egyeseket, mint olyat, aki meghatározóbb jelentőséggel bír az emberiség számára, de ez hibás elgondolás, és csak arra vezet, hogy az egyén a saját létét, ami óriási csoda és lehetőség, kevésre értékelje, és ne élje meg a maga teljességében, mások pedig talán feljogosítva érzik magukat más életek feletti cselekedetekre. Persze, ez a gondolat meg nagyon messzire vezet, mert már ott is vagyunk az egyén szerepénél, felelősségénél a világban, vagy történelmi és ökológiai lábnyománál. Amennyiben azzal áltatnánk magunkat, hogy mi csak jelentéktelen pontok vagyunk a nagy egészben, ne felejtsük el, hogy pl. a gyerekünk pelenkái kb. hétszáz év alatt bomlanak le a természetben, és ugyanez a magunkat jelentéktelenséggel aposztrofáló gondolat engedi meg nekünk azt, hogy önző módon másokkal és a világgal mit sem törődve szemétből hagyjunk nyomot magunk után. Tehát éppen az a szemlélet, amelyik nem tulajdonít jelentőséget az egyénnek, felszabadítja a mindenkori felelősség alól is.

Sokat gondolkodom ezeken a dolgokon. Ahogy most kinézek az ebédlő ablakán, látom, hogy a délelőttön szétterül a napfény. A feltámadt szél halomba söpri a magnólia fák lehullott leveleit, amit rendre össze kell gyűjtenem. Ez elég sok munkát ad, ahogy a hatalmas kert is, de minden évszakban szeretem. Talán ilyenkor a legszínesebb, minden fa, bokor másként „őszül". Tavaly sünök is laktak benne, és akkor csináltam nekik egy kuckót a góré alá, ahol áttelelhetnek, bár nálam igazán sok búvóhely akad. Mielőtt lecsukom a laptop tetejét, még egyszer kipillantok az udvarra: három valóság - macska képében - nyújtózik a fűben, miközben kapirgáló tyúkok szórják fejükre a leveleket. Jó lenne lefesteni!- képzelem el...