Írni kéne valami szépet! - ültem le a gép elé. Aztán még jó sokáig bámultam a billentyűzetet. Hogyan és hol is kezdhetném?

Ez a nap, ahogyan az utóbbi egy év is, annyira más, mint az összes előző. Ha van nemzeti ünnepünk, amit magáénak érez minden magyar ember, hát március 15-e, az 1848-as szabadságharc ünnepe, minden bizonnyal az. Már a közeledő tavasz meghozza a várakozás érzését, és az első fényes szelekkel be is bújik valahová a szívünk tájára. Még nem mondjuk, de már ott fészkel a gondolataink között, és rendes időkben, amikor lassan terekre, házfalakra költözik piros-fehér-zöld trikolorjában, mi is kihúzzuk a fiókot, hogy a régi kokárdát a mindenkori megindulásunk fölé tűzzük a mellünkön.

Valahogy úgy alakult, történetíróink addig kavargatták a tényekkel teledobált üstjeiket, míg kikeverték belőle egy nép számára a legszebb mesét, amit csak el lehet képzelni, hogy ezt hallgatva aztán, többé ne féljenek. Ebből a boszorkányfőzetből nem hagytak ki semmit, ami büszkévé és önérzetessé tesz egy nemzetet: tettek bele jó sok dicsőséges küzdelmet, szerepeltek benne hősök, és mindenre elszánt árulók, nemes szívű hercegek és bátor szegénylegény, gonosz király, aki karóba húzatja a fejét annak, aki nem engedelmeskedik, szépséges és jóságos királyné, aki végül mindent jóra fordít. Szerettük ezt a mesét, mert jó volt hinni benne. Jó volt hinni a magyarság és őseink nagyszerűségében, hogy olyasmire voltunk és lehetünk képesek, ha akarjuk, amiért az egész világ csodál minket. Rendszerek jöttek, rendszerek mentek, de a mítosz maradt. Néha kicsit változott: hol a szegény legény, a faluról jött poéta volt mindenek hőse és vezére, az egyszerű nép fia, aki a semmiből jött, hogy huszonévesen megírjon egy életművet, lefordítsa Shakespeare-t, és el is játssza, hogy harcoljon csatákban, és elveszve örök életet nyerjen.

Nem csoda hát, ha ezt a mesebeli legényt azóta is keresi a nyughatatlan utókor, emlékében és haló porában vélve megtalálni a nagy és erős nemzet Szent Grálját. Más időkben a főnemesi menték kaszinókban összehajoló gazdái vindikálták maguknak a történelemalakító hősök jogait. Mára jórészt a cirkusz maradt meg, hatalmasra épített tribünökről ágáló ripacsokkal. Vagyis, most, az idei évben még ez sem. Zászlófelvonás a Kossuth téren, és felolvassák a kitüntetettek neveit. Nekünk, akiknek jelentett valamit ez a nap, most bénultan éljük a mindennapokat. A tavasznak örültünk - igaz, kicsit félve fordítottuk arcunkat a langyosan simogató napsugarak felé -, mert csak lesütött szemhéjunkat ostromolták tüzes fényszilánkok. Maszkok mögé rejtett valónk szunnyadt valahol. Aztán az ég is beborult, hogy még fényével se csaljon könnyeket a fásult tekintetekbe. Senkin nem láttam kokárdát, mintha a pandémia nem csak az influenzát tüntette volna el, de az emlékezést is.

Jómagam nem szeretem a nagy felhajtást, csinnadrattás ünnepségeket. Nem emlékszem, hogy iskolás koromon kívül, amikor is kötelezően koszorúztunk szobrokat, szavaltunk Petőfit, részt vettem volna bármilyen megemlékezésen.  De magamban igenis megtettem. Nem érdekelt, hogy mennyi a valóság, és mennyi a mese a történet ezen részében, hinni akartam, mer jó volt hinni, mert valami nagyszerűnek a része lehettem általa. A legelső, és mind máig a legemlékezetesebb március tizenötödike egy nagyon régi, gyermekkori emlékem. Ma is fel tudom idézni a legapróbb részleteit is, pedig talán ha öt vagy hat éves lehettem akkor. A falut csodaszépen feldíszítették erre az alkalomra: mindenütt transzparensek az utcákon, a házakon pedig jókora, nemzeti színű zászlók, melyeket a községi tanács osztott ki minden portának. Nekem, mint kicsi gyereknek, nagyon tetszett ez az ünnepi dísz, és amint a vakítóan ragyogó napfényben a hintámat hajtottam az udvaron, magasra, fel, az azúrkék égig, a kapu tetején át láttam, szinte fölé szálltam mindannak a sürgésnek és színes kavalkádnak, ami odakint várt. Ez a zászló ma is megvan, bár a fél évszázad lyukakat mart a vásznába, színei is megfakultak, de őriz még valamit a büszke lobogásból, abból a napból.

Nem megyek sehová, még a TV ilyenkor szokásosan leadott műsorait sem nézem. Életünkben, melyet fenekestül fordított fel a járvány, már semmi sem a régi. Megszűntek a nyilvános rendezvények éppúgy, ahogyan elhalni látszik társasági életünk is. A nemzeti érzés, ami olyan szívet melengetően fogta egybe lelkeinket, most hamu alatt pihen. Az egyén és honi érzülete helyett mindenki a világban zajló folyamatokra figyel. Tulajdonképpen háború ez is, de már ismeretlen, sőt, láthatatlan ellenséggel szemben. Már semmi nem egyértelmű, elveszünk az információk tengerében, és, miközben egymásra acsarkodunk e kilátástalan és újszerű küzdelem során, nincs víziónk a békéről vagy győzelemről sem, ha van egyáltalán. Nincsenek és nem lesznek hőseink sem, csak áldozataink.

Ambivalens érzésekkel ébredünk az ünnep reggelére. Miközben megfő a kávé, és a konyhai rádióból felolvassák a híreket, a kutyám pedig farkával jó reggelt dobol az ajtó üvegén, megkezdődik a nap. Odakint, hála őseimnek, békésen fogad a világ, és én egy jó ízűt nyújtózva elindulok, hogy elővegyem azt az öreg zászlót.