Hol és mikor kezdődött képzőművészeti pályád, mire emlékszel gyerekkorodból?

Emlékszem, a vasszécsenyi óvodában fát kellett rajzolnunk. Mindenki un. söprűfákat rajzolt, vagyis egy álló téglalap felső élére sűrű tüskéket rajzolt, magam is meglepődtem, hogy az én fám törzsén szép sorjában egyre vékonyabb elágazások kerültek. Ekkor tudatosodott bennem, hogy másképp látok, mint a többiek. Második osztályos voltam, amikor a Kránitz Józsefné tanítónőm mindenkinek mutogatni kezdte rajzfüzetemet. Harmadik osztályban a tanterem falán lévő félprofilos Petőfi portrét rajzoltam le, tanítóm, akit ugyanúgy hívtak, mint festőművész nagybátyját, vagyis Dragovics József nagyon megdicsért, és ettől kezdve a felső tagozatos rajzszakkörbe járhattam, amit Pungor Zoltán vezetett. Sajnos ennek az lett a következménye, hogy ettől kezdve minden rajzversenyről kizárták a munkáimat olyan indokkal, hogy felnőtt készítette. Nyolcadikban Matisse hatására színes dekoratív képeket festettem, Picasso nyomán kubista portrét, Mondrian mintájára geometrikus absztrakt kompozíciót. Így kerültem a budapesti Művészeti Szakközépiskolába, azonban nem a festő szakra, ahova szerettem volna. Emiatt a rajzórák lettek a legfontosabbak számomra, harmadik osztály végén, az A és a C osztályosok közös kiállításán a munkák egyharmadát az én rajzaim tették ki.

Ekkor már olajfestékkel is festettem, 1976-os önarcképem érett, valódi kompozíció, melyet ma is vállalok. A művészeti szakközépiskolában nagyszerű tanáraim voltak, M. Kiss Pál és Maksay László egy életre megszerették velünk a művészettörténetet, földim, Szkok Iván csak egy évig taníthatott, mivel az iskolaújság szerkesztőjeként interjút készített az akkor disszidáló Lakner Lászlóval, és emiatt elbocsátották. Az őt követő Csomor Katalinnak ma is hálás vagyok, mivel az iskolás elvárásokból engedve, hagyott a fény-árnyék nivellálás költői hatásai felé mennem, saját utamon járva. Kedves osztályfőnököm, Berczik Árpádné az iskolaújságban arra a körkérdésre, hogy milyen a jó tanuló, egyszerűen csak azt válaszolta, hogy „pl. Tóth Csaba". A kollégiumban Móser Zoltán a Kárpát-medencei identitásunk alapjait erősítette meg bennünk.

Elég rendhagyó pályakezdés, a folytatás is hasonló volt?

Igen, az érettségi évében a Képzőművészeti Főiskoláról ottani tanárok megnézték az évvégi bemutatónkat, munkáimra állítólag azt mondták, hogy felvételi nélkül felvesszük ezt „gyereket". Ezek után a korábbi rajzversenyes diszkvalifikálásokhoz hasonlóan, óriási pofon volt számomra, hogy végül csak negyedik felvételim lett sikeres. Közben egy évig visszajöttem Szombathelyre, ahol Radnóti Kovács Árpádtól tanultam posztnagybányais szemléletet, Glatz Oszkárnak volt a tanársegédje a Képzőművészeti Főiskolán. Miután ő meghalt, rövid ideig Horváth Jánoshoz jártam a Derkovits Körbe, be kellett látnom azonban, hogy ahhoz, bejussak a Képzőművészeti Főiskolára, vissza kell térnem a fővárosba, az aktrajzolás nem volt megoldott a Derkovits Körben. Így kerültem a Szépművészeti Múzeumba, ami egy életre szóló elköteleződés lett számomra az egyetemes művészet mellett. Szentléleky Tihamér volt az igazgatóhelyettes, akit még a nyarankénti szombathelyi ásatásokról ismertem, Szabó Miklós és Nagy Árpád régészek szintén Szombathelyiek voltak, Szabó Miklós nagyapja a szülőfalumban, Vasszécsenyben volt kántortanító, tehát informálisan belekerültem a múzeum „vasi frakciójába". Nap-mint nap szembesülni a múzeum remekműveivel, leírhatatlan szellemi muníciót jelentett számomra, ami gyökeresen meghatározta későbbi pályám alakulását, kiteljesedését.

A folytatás talán már nem annyira rendhagyó, térjünk át a Képzőművészeti Főiskolára.

A harmadik felvételim után bekerültem az esti tanfolyamra, majd onnét a következő évben a nappalira. Engem még Sarkantyu Simon vett fel az osztályába, de őszre, annyira megbetegedett, hogy az osztályait Sváby Lajos vette át. Sváby emberi és tanári nagysága elvitathatatlan, nem is tudom, mi lett volna a Képzőművészeti Főiskolával, ha a rendszerváltás éveiben nem ő nevezték volna ki rektornak. Szakmai elhivatottsága, emberi bölcsessége nélkül e nehéz időket nem vészelte volna át ilyen szerencsésen a főiskola. Svábynak Pór Bertalan volt a mestere, így a két háború közti, és az első világháború előtti európai figurális iskolázottság, amiből a magyar festészet született, ezt a jogfolytonosságot ő biztosította. A diploma előtt közös elhatározással elváltak útjaink, így Blaski János osztályában diplomáztam. Vele már nem alakult ki az a közvetlen mester-tanítvány kapcsolat, mint Svábyval. A főiskolai évek sok változást hoztak művészeti szemléletemben, egyre távolodtam a látványalapú képiségtől, a határait kerestem, talán, remélem, nem tűnik nagyképűségnek, kitágítottam. A kvadrát formát elhagyva a formázott vászon és a térbe való kilépés lehetőségeit kerestem, faktúrák, felületek kutatása, majd az expresszivitás irányába történtek lépések, mindvégig a tájkép műfaján belül maradva.

Akkoriban a tájkép egy végleg idejétmúlt műfajnak számított, emiatt mai szemmel, izgalmas korszaknak tartom ezt az időszakomat, az akkori kortárs hazai folyamatokban egyedülálló kutatásokkal és eredményekkel. Sajnos a munkák egyrészéről még fénykép is alig maradt. A diploma után, ötödévben az akcióművészet és az informel felé fordultam, Kisléghi Nagy Ádámmal több közös munkát hoztunk létre, de mindketten mellette jártuk a saját utunkat is. Az Almássy téri Szabadidőközpontban rendeztünk egy közös kiállítást is, melyre nívódíjat kaptunk. A Stúdiótagsághoz ez számomra mégsem volt elég, Ádám Stúdiótag lett, én nem, így lassan eltávolodtunk egymástól. Ebben az is közrejátszott, hogy megkerestek Szombathelyről, vállaljam el a művészeti előadói állást a megyeházán, így az ötödév második félévét már nem fejeztem be.

Mit jelentett számodra ez az új kihívás?

Valóban, szinte az egyik pillanatról egy másik világba csöppentem. Napi nyolc óra, rengeteg adminisztratív feladat, ráadásul alig ismertem az akkori vasi képzőművészetet. Ezért szisztematikusan járni kezdtem a műtermeket, szociológiai felmérést végeztem az alkotóművészek életkörülményeiről, felterjesztéseket írtam az elég lehangoló helyzet kijavítására, belefolytam az aktuális köztéri megbízások ügyintézésébe, zsűrizésébe, kiállításokat szerveztem, nyitottam meg. Reformtörekvéseim nem mindenütt arattak osztatlan sikert, a Szombathelyi Képtár több munkatársa feljelentett a megyei feletteseimnél hatásköri túllépés miatt, de egyes privilegizált művészek is panaszt tettek, „mit akar ez a taknyos", akkor még nem töltöttem be a harmincat, és mégis alakítójává váltam az itteni művészeti életnek. Mindenestre a 20. századi és kortárs Vas megyei képzőművészetben való jártasságomat ezekben az években alapoztam meg. Dallos Lacival létrehoztuk Szombathely első nonprofit galériáját, az Utcagalériát, majd Váradi Gáborral rögtön a másodikat is, az Életünk Galériát. Mellette még a Forgó Klubban is rendeztünk kiállításokat, pezsgő korszaka volt ez a rendszerváltás előtti helyi képzőművészeti életnek.

Az Életünk folyóirat akkori szerkesztőivel, Pete Gyurival, Ambrus Lajossal és Gyurácz Ferivel baráti kapcsolataim alakultak ki. A Forgó Klubban irodalmi estek is voltak, Csokits János, Csengey Dénes, Határ Győző, Monoszlóy Dezső, Szőcs Géza és még sokan mások megfordultak itt ezekben az időkben. Külsősként kép-és tördelőszerkesztője lettem a szombathelyi főiskola diáklapjának a Kilátónak, új borítót terveztem a Jelentkezünknek. Volt olyan száma a Kilátónak, amit Vasszécsenyben, nálunk szerkesztettünk, mert Szombathelyen már mindannyiunkat figyeltek. A Magyar Nyugat, szombathelyi ellenzéki időszaki kiadványnak plakátot terveztem az 56-os ellenzéki megemlékezésre. 1989-ben az újra Derkovits Szabadiskolává alakuló Derkovits Körben kortársművészeti kurzust vezettem. Festeni azonban semmi időm nem maradt, de akkor ez nem is zavart annyira, mert valahol belül éreztem, hogy nem ott szeretném folytatni, ahol abbahagytam.

Fotó: Garas Kálmán

Ezek már a rendszerváltás előszelét jelentették a megyeszékhelyen, hogy élted meg a bekövetkező változásokat?

A Forgó Klubban megalakuló helyi MDF-nek alapító tagja voltam, de amikor párttá vált, abba már nem léptem be. Sőt, mivel korábban a Bibó István Szakkollégiumban volt kiállításom a Ménesi úton, és néhányukat személyesen is ismertem, az első szabad választásokkor pártonkívüliként a Fidesz megyei listás jelöltje lettem. A megyeházán a legközelebbi kollégám jelezte felém, hogy fogjam vissza magam, mert már figyeltetnek. Égett a talaj a lábam alatt, az első adódó alkalommal tovább álltam, és megpályáztam a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Rajz tanszékén egy meghirdetett állást. A megyeházán a rendszerváltás előtti utolsó hetek nagyon tanulságosak voltak, a múltfelszámolás kézzelfogható valósággá vált a szemem előtt. A Rajz tanszéken kedvesen fogadtak a kollégák, Iker János volt a főigazgató, aki felvett, akivel ma is barátságban vagyunk, később ő vásárolt egyedül képeket tőlem a megyében az általa létrehozott Pedagógiai Szolgáltató Központ számára, melyek ma is ott láthatók. 1990-ben rendeztem meg a helyi Fidesz klubban a Zsdanov utca - Az ötvenes évek vasi képzőművészete kiállítást. A cím abból adódott, hogy Szombathelyen a rendszerváltásig létezett ilyen nevű utca, és Zsdanov szellemisége is kitapintható volt még. A kiállításnak országos visszhangja volt, a tanszék egyetlen telefonja mindig csengett, és engem kerestek. Ezt, éreztem, nem nézik jó szemmel a kollégák, de csak évekkel később kaptunk otthon telefont, egyszerűen nem tudtam más elérhetőséget megadni.

Az 1991-es Türttiltott - A vasi képzőművészet aczélos évtizedei kiállítást már Rasperger Józseffel közösen szerveztük és rendeztük meg, neki volt saját intézményi vonala, és a begyűjtést is tudta intézményesíteni az MMIK-ban. Az 1992-es Gondolat valósága - Absztrakciós törekvések a Vas megyei képzőművészetben a kezdetektől napjainkig kiállítást már a Szombathelyi Képtárban rendezhettük meg vele. A kiállítás revelációként hatott, később a bécsi Collegium Hungaricumban nyílt egy szűkebb válogatás belőle a szombathelyi művészek munkáiból. A főiskolai évek szüneteiben már maradt időm festeni, így az új szemléletű képeimből nekem is nyílt kiállításom a bécsi Collegium Hungaricumban és Budapesten is több helyütt, az Újlak csoport Tűzoltó utcai kiállítótermében, a Várfok és a Vizivárosi Galériákban. Az utóbbi kettőbe Gerber Pál ajánlott be. A bécsi kiállítást Németh Lajosnak kellett volna megnyitnia, de oly gyorsan betegedett meg és halt meg, hogy erre már nem került sor. Az Új Művészetben mindenesetre megjelent a kiállításról egy rövid írás egy fekete-fehér fotóval együtt, ami a kollekció legfontosabb művét ábrázolta, Leonardo Háromkirályok imádásának parafrázisát.

Erről a kulcsfontosságú műről lehet tudni többet is?

A négyzetes képformát már a főiskolai évek alatt megszerettem, hihetetlen nyugalmat, harmóniát képes adni egy képnek. Az informel munkák után valósággal vágytam már rá. Első lépésben monokrómmá változtattam a gesztust ebben a négyzetes képmezőben, és rögtön felirat is került a középső vízszintes tengelyre. Először egy éjszakai égboltra festetettem fel az Alfa és Omega betűket, majd egy fekete-fehér fotót festettem újra és emeltem be a képmezőbe. Az egyik diplomamunkám, a Szent András törésvonal is már fotóalapú festmény volt, tehát ezzel korábban is éltem. A nagy váltást Tarkovszkij Áldozathozatal filmje idézte elő, aminek kezdő képsora Leonardo befejezetlen festményének, a Királyok imádásának függőleges pásztázásából állt. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a melevicsi fekete négyzetbe vissza kell emelnem a premodern művészetet. Rá is festettem a Háromkirályok parafrázisra a Prae szócskát. A filmben egy kisfiú egy kiszáradt fát öntöz abban a reményben, hogy az újra kihajt. Ez egy távoli utalás Szent Ágostonnak a tenger vizét kanállal kimerő kisfiújának metaforájára. Ebben a képsorban Tarkovszkij Dantoval és Beltinggel egyidőben a művészet és a művészettörténet végéről, haláláról, illetve újjáélesztési kísérletéről beszél.

Már Malevics Fekete négyzetének is a szakrális létalapból született kép halála volt a tartalma. Így teljesen összeállt a képterv, Leonardo és Malevics, a tarkovszkiji, evangéliumi áldozathozatal gondolattársítással egyesítve, a halott, de inkább megölt (lásd Nietzsche - Isten halott, mi öltük meg) művészet feltámasztása. Ez mind benne van jelképesen és metaforikusan ebben a festményemben, azért is adtam a Metafora címet neki. Ezt a fajta festészetet később interpretációnak neveztem el, ami nem más, mint a művészet halála utáni művészetrekonstrukció. A fekete gyászkeret a művészet halálára utal, a benne újrafestett kép a szakrális létalappal rendelkező kép (képzőművészet) újraélesztése. Sokan nem érzékelik ezt tragikusan szomorú helyzetet, az akadémikussá merevedett avantgárd ma is azon az úton halad, amely a művészet halálát idézte elő, pedig ez az út már rég járhatatlan és emiatt értelmetlen. Azonban a materiális érdekek előtt már a kezdetekkor kapituláló avantgárd struccpolitikát folytat, és emiatt nem veszi észre, hogy évtizedek óta mesterséges lélegeztető gépen tartják, kómás állapotban.

Mindez elég apokaliptikusnak hangzik.

Sajnos nem csak hangzik, hanem valóságosan is az. A lebombázott Drezda és Hirosima mutatott ilyen képet vagy most az ukrajnai városok. Én erről a zsákutcáról már a rendszerváltás éveiben megbizonyosodtam. Az informelt követő „böjt" után, az első kiállításom címéül a szombathelyi Fidesz klubban az Eschatalogiát adtam, ez az anyag ment tovább a Collegium Hungaricumba, majd a prágai Magyar Intézetbe. Ebben az időben a régi struktúrák és mechanizmusok ideiglenesen lebénultak, még volt erre mód és lehetőség. Ma már ugyanúgy nehéz kijutni külföldre, mint a Kádár korszakban, csak a kiváltságosoknak adatik meg. 1994 és 98 között még volt lehetőségem külföldön bemutatkozni (Mülheim, Hamburg, Meissen, Loccum, Lilienthal) Lőrincz Zoltán jóvoltából, aki az Élet, Só kiállítás-sorozatom kurátora volt, de utána 2014-ig lezárultak számomra a határok. Ezekről a kiállításokról azonban már egy sor sem jelent meg sem a hazai országos lapokban, sem a szaksajtóban. Ez a diszkvalifikálás egy 2016-os kiállításom kivételével (In memoriam), amiről a Műértő adott hírt, máig tart, de mivel már gyermekként hozzáedződtem ehhez, nem tud megrendíteni, sőt inkább megedz, a földi hívságok fölé emel és lelki balzsamot jelent számomra. József Attila óta tudjuk, „locsog a felszín, hallgat a mély".

Ne ugorjunk ekkorát az időben, menjünk csak vissza az ezredforduló környékére. Neked akkor volt két nagyszabású kiállításod Szombathelyen és Cegléden.

Igen, ekkorra már visszaértek Németországból a képeim, és közben itthon újak készültek hozzájuk, így 2000. január 6-án, Vízkereszt napján a Savaria Múzeumban megnyílt az Iconostasion 2000 című kiállításom, az Újszövetség képei Jézus születésétől második eljöveteléig. A Savaria Múzeum dísztermében két  sorban 60 nagyméretű festmény volt kiállítva. Még a millenniumi év során egy válogatás nyílt ebből a ceglédi Evangélikus templomban Csurgai Ferencnek köszönhetően, akivel még a Képzőművészeti Főiskola esti tagozatán barátkoztunk össze. (Nem mellesleg, szerintem a legjelentősebb magyar élő szobrászunk.) A képanyag többségében az egyetemes művészettörténet példáihoz nyúlt vissza, de az ezredforduló környékén már egyre jobban elmélyedtem a magyar művészet egyetemes értékeiben is. 2006-ban nyílt mindezidáig ebből a legjelentősebb önálló kiállításom a Szombathelyi Képtárban. Közel száz nagyméretű képből állt, itt is kétsoros rendezésben. Hommage á Cézanne volt a címe, azt próbáltam felmutatni, hogy Cézanne milyen óriási hatást gyakorolt a magyar festészetre, ugyanakkor minden interpretált kép egy József Attila verssort jelenített meg, amivel pedig azt szerettem volna bizonyítani, hogy a korszak képalkotása és József Attila költői képei közt mennyi rokonság, azonosság található (genius loci).

A kiállítást Tverdota György jeles József Attila kutató nyitotta meg, aki abban az időben Szombathelyen is tanított. Mind az Iconostasion, mint a Hommage á Cézanne kiállítás katalógusaival pályáztunk az NKA-hoz, de mindkettőnél csak töredékét nyertük el a tervezett költségeknek, így szinte csak füzetnyi kiadványok társultak a kiállításokhoz, emiatt az NKA-hoz képzőművészként többet nem pályáztam. A Szombathelyi Képtár béli kiállítástervemnek végül csak egy eleme valósult meg, a másik három elemét, Cézanne hatása a francia festészetre (saját interpretációk), illetve a magyar festészetre (a Képtár törzs-anyagából), végül a vasi képzőművészetre (szintén a Képtár gyűjteményéből) elvetette az intézmény, pedig összességében egy Cézanne-hoz méltó monumentális projekt volt.

Ebből a ciklusodból úgy tudom máshol is nyíltak kiállítások.

Előző évben, tehát 2005-ben, Budapesten és Székesfehérváron a József Attila centenárium kapcsán, a budapestit az MG galériában Jelenczki István nyitotta meg, akinek megrendítően szép József Attila filmjeit már ismertem, ezért kerestem meg őt. Természetesen az Iconostasion 2000, a Hommage á Cézanne, és a József Attila kiállításokról sem jelent meg a hazai országos és szakmai sajtóban. A magyar anyagba annyira beleástam magam még, hogy 2010-ben Sárváron rendeztem meg Nagybányai kirándulás című kiállításom, amiben a magyar művészet meghatározó elemeit próbáltam felmutatni. Tény és való, hogy Nagybányán született meg nemzeti festészetünk, a két háború közt az Alföldi festészettel és a Gresham körrel teljesedett ki, az érdekelt, hogy maradt-e ebből mára valami, a viszonylag állandónak tekinthető nemzeti identitás és a korszakonként változó vizuális nyelv, kiegészíthetik-e egymást?

Amit Fülep Lajos a Magyar Művészet kapcsán úgy fogalmazott meg, hogy csak az lehet egyetemes, ami magán viseli nemzeti sajátosságokat is. Mondanom sem kell, mintha a Holdon lett volna a kiállítás, semmi visszhang, mintha mindez a legperiférikusabb, teljesen efemer kérdés lenne. A kiállítás kulcsdarabja Aba Novák Felsőbányai tájképének parafrázisa volt, amibe az Ars Hungarica fogalmat festettem bele, a címe pedig az ismert József Atilla axióma: A nemzet, közös ihlet. A művészet minden kultúrában elsőszámú identitáshordozónak számított egész az újkori modernitásig. Ettől az időtől azonban progresszióként csak az kanonizálódott Nyugaton, ami elveti, megtagadja ezt az identitáshordozást. Az az állandósított identitástagadás idézte elő a művészet halálát, amit az ezredforduló előtt már többen konstatáltak. A múlt században ennek az önmegtagadásnak minden fázisát eufórikus ováció övezte, és nem vettük észre, hogy a mosdóvízzel együtt a gyereket is kiöntöttük. A művészet szabadsága örve alatt a legnagyobb kiszolgáltatottságba jutottunk, teljesen művészeten kívüli tényezők határozzák meg ma a művészet koordináta rendszerét. Ez a sztalkeri sivár valóság, nem is érdemes szót vesztegetni rá.

Igen ebbe nem érdemes belemélyednünk, mert nem a mi hatáskörünk. Inkább haladjunk tovább az időben. 2014-ben a révkomáromi Limes Galériában volt egy nagyszabású kiállításod.

Az évek múlásával szép lassan visszarendeződtek külföldre jutás lehetőségei, tehát szinte teljesen megszűntek a külön utas csatornák, így közel két évtizedig nem lehettek külföldi kiállításaim. A révkomáromi is úgy jött létre, hogy a Te ottani kiállításod megnyitóján megismerkedtem a galéria igazgatójával, Farkas Veronikával, aki meghívott kiállítani, a képszállítást viszont nekem kellett megoldani. A szekularizált templomtérben több mint félszáz képet tudtam bemutatni, a nagy belmagasság miatt, itt is kétsoros rendezésben. Malevics négyzete volt a címe, mert épp száz éve festette Malevics a Fekete négyzetét, amire az interpretációs festészetem épült. Ölveczky Gábor nagyszerű, Hamvas Béla színtű megnyitót tartott, ami később a Kortársban is megjelent. A kiállítás egyfajta számvetés volt számomra az interpretációs festészetem addigi 23 évéről. A sorozatkoncepció következtében a magyar és egyetemes anyag gyönyörűen egészítette ki egymást, a már említett Fülep Lajos-i tézist bizonyítandón. Ekkor azonban már éreztem belül, hogy ebből tovább kell lépnem, de azt is, hogy ehhez még idő kell.

A kezekre gondolsz, amit 2017 tájt kezdtél el festeni?

Igen, már akkor bennem élt ez a vágy, csak féltem belevágni, másrészt az interpretációs festészetet magamhoz tudtam alakítani, ki tudtam fejezni vele gondolataim, mert számomra az a legfontosabb, hogy egy műalkotás valódi gondolatokat közvetítsen. Ma is készítek ilyen interpretációs képeket is, sőt biztosan tudom, hogy a jövőben is fogok, de a kézsorozat valóban nagy kihívást jelentett számomra. A kezeket azonban máshonnan is meg lehet közelíteni. Ez pedig a verbalitás, a fogalmi gondolkodás mai erózisa, vagyis napjainkra a szavak és a fogalmaink fokozatosan, észrevétlenül elvesztették jelentéstartalmukat. Elkezdtük kiszélesíteni, majd megváltoztatni eredeti tartalmukat, ideológiai kisajátításuk a szemünk előtt történt meg. Mintha véget ért volna a szavak mágikus korszaka, és menekülünk a képi narratíva még megmaradt hitelességéhez.

Így a kép keretmotívumként fogja közre földi létünk, hisz a barlangrajzok idején született, előbb, mint az írás, ma pedig, habár a digitális univerzum a kép hihetetlen devalválódott, mégis csak, még mindig a leghitelesebb eszköz a közösségi lét organizációjához. Emiatt a kézmozdulatok érzést- és gondolatot kifejező lehetősége vált egyre fontosabbá számomra. Ezért nem hasonlíthatók az én kézfestményeim Arsen Roje vagy Verebes György méretben és motívumban egyébként hasonló festészetéhez. Az általam festett kezek mindezek mellett európai kulturális identitásunkat is hordozzák, aminek fontosságára Huntington világított rá korszakos művében, melyet nem mellesleg akkor fogalmazott meg, amikor az interpretációs festészetemet elkezdem, annak is kulturális identitásunk felmutatása volt a küldetése. (Huntington nélkül nem érthető meg az sem, hogy csupán a szekularizált művészet halt meg.)

2022 Nagyböjtjén egyszerre két helyszínen (Zalaegerszeg, Gönczi Galéria „Stációk"- Sopron, Munkácsy-terem „Isten és a világ") is nyílt kiállításod. Van közös nevezője a két kiállításnak?

Igen van. Az előbbi gondolatmenetet folytatva, az interpretációs festészetemben a nyugati ember keresztény gyökérzetének felmutatása, ábrázolása (az ars sacra) vált számomra megkerülhetetlenül fontossá. A zalaegerszegi 'Stációk' nem csak a hagyományos Nagyheti témát dolgozta fel (a hívek ilyenkor stációról stációra a keresztutat járják a templomokban, kálváriákon), hanem (mivel zalai felmenőkkel is rendelkezem, így egy kicsit második szülőföldemnek is érzem és tekintem ezt a vidéket), a kiállítás festészeti állomásait is bemutatta, a pre-modern látványalapú indulástól a modernség kimerülése utáni, interpretációs festészetemig. Az út a kezdeti plein air festészettől vezetett a monokromitáson át a színek újbóli felfedezéséig. A soproni „Isten és a világ" kiállítást már két éve, minden évben meghiúsította a Covid, így a városban most nagy várakozás előzte meg, emiatt nagyon gazdag kísérőprogramokat szerveztek hozzá Zsuffa Tündével, Rofusz Ferenccel, Veres András és Székely János megyéspüspökökkel. A kiállítás címe Prohászka Ottokártól ered, de XVI. Benedek pápának is van egy ugyanilyen című interjúkötete.

Napjainkban a keresztény világkép, a nyugati ember Biblia alapú gyökérzete forog kockán. Had utaljak Nagy László profetikus versére (Ki viszi át a szerelmet), az emberi lét és a kultúra kiüresedésekor, nem kevesebbről van szó napjainkban, mint hogy ki viszi át a festészetet, ki viszi át a nemzeti ihletésű művészetet és ki viszi át a keresztény nyugati kultúrát a túlsó partra? A két kiállításban tehát az a közös, hogy ezekre e kérdésekre, kihívásokra próbál a festészet eszközeivel választ adni. A beszélgetésünkben már többször említettük Tarkovszkij profetikus filmjét, az Áldozathozatalt. Tarkovszkij szellemi végrendelete ez a film, azt üzeni általa az utókor számára, hogy a jézusi áldozathozatal, az Imtitatio Christi nélkül nincs feltámadás és nincs örök élet. Ennek az áldozathozatalnak nincs anyagi dimenziója, csak lelki, tehát nem lehet semmilyen anyagi vonatkozása, ezért áldozathozatal. Ha őszintén magamba nézek, talán a festészetem ilyen természetű.

Nem szokványos megközelítés, problémafelvetés, amiről most beszélgetünk. Tudhatunk valamint az előzményekről, és esetleg a jövőbeni tervekről?

„Isten és a világ" címmel, évekkel ezelőtt a Petőfi Irodalmi Múzeumban nyílt volna kiállításom, de sajnos akkor az meghiúsult. Később azonban Marcaliban (2017), Tihanyban (2019), Kőszegen (2019), Szombathelyen (2019) és legutóbb Zsámbékon (2021) megvalósult, mindenütt más és más képanyaggal. Hol a templomra, mint Isten házára, hol az imádságra, mint Isten és ember közti kapcsolat fontosságára, hol az élet megszentelődésére és Üdvtörténetre esett a hangsúly. A soproni kiállítás is eltér az előzőktől, inkább a Nagyhét katarzisáról és keresztény világkép összetettségéről beszél. Májusban, Győrben fog nyílni ugyanezzel a címmel kiállításom, szeptemberben pedig az Ars Sacra Fesztivál keretében az Óbudai Kulturális Központban valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Egyelőre nem látok tovább, természetesen mindig születnek újabb és újabb művek és biztosan lesznek újabb és újabb kiállítások.

Felvetődött Nagy László és József Attila költészete. Ez mindenképpen előrevetíti, hogy a lelki tartalmak, szakrális mondanivalók határozzák meg munkáidat. Mennyiben segít az a hangulat és mondanivaló a képi választásokban, amelyeket felhasználsz átültetésül? Általában mi az első, az irodalmi érintettség, vagy a festői témaválasztás?

Nem szabad elfeledkezni még Pilinszky Jánosról sem, nélküle nem lenne teljes múlt századi, egyetemes szintű költészetünk, ami nemzeti adottságunk, karizmánk. A mai művészetből a gondolat, de méginkább a költészet hiányzik. Engem pedig elsősorban épp ezek vezérelnek. Tehát innét indulok el minden új képem esetén, majd ezekhez keresek képi párhuzamokat. Kicsit a déjá vu-hoz hasonlóan választom ki az előképeket, vagyis úgy érzem, mintha magam is átéltem volna már ezeket a festői példákat, körülményeket valamikor az idő mélyén, és így a korábban megörökített helyzetek megtalálnak engem. Lelki identitásunk fundamentumának érzem a felhasznált műveket, ezért fontosnak tartom újra-festésüket ismételt átélésüket, hiszen az ismétlés ősi szakrális rítusok része volt mindenütt a földön.

Képeiden egyértelműen a magas művészet iránti csodálat, és tovább-örökítési szándék mutatkozik. A nemzeti és az európai kulturális identitás, keresztény világnézet adja a biztos vázat. Titokban mindenki érzi ezek igazságát, de mennyire tud eljutni a nagybetűs művészet az emberek szívéig? A kiállítóterekben csak ideig-óráig időzünk. Nem kellene ezeknek a munkáknak valami olyan helyre kerülniük, ahol rendszeresen újra és újra rácsodálkozhatnak a nézők? Gondolok itt a ceglédi és a fóti templomokban kiállított munkákra. Itt a szertartások alatt lehetett együtt lenni a munkákkal.

Vannak dolgok, amik túlnőnek az alkotó illetékességén. Egy művésznek elsősorban az a dolga, hogy betöltse küldetését, létrehozza műveit, amiért megszületett. Annyit tehet, hogy közzéteszi azokat a fórumokon, amiket a sors felkínál számára. 2006-ban a Szombathelyi Premontrei Gimnáziumnak ajándékoztam az Iconostasion kiállítás képanyagát, közel negyven művet, ami ma is az iskola dísztermében állandó kiállításon látható. Itt nőnek fel az új nemzedékek, akik a jövő Magyarországát alkotják majd, a képek itt tehát betöltik feladatukat.

A világ mindig ad okot, hogy például szolgáljon Jézus szenvedése és feltámadása. (lásd háborús viszonyok) Mennyiben tartod segítségnek a képzőművészet képi-fogalmi metaforáit az emberi szenvedés bemutatására?

A képzőművészet, a zeneművészet és egyáltalán a társművészetek, ha valóban betöltik hivatásukat, nélkülözhetetlenek az ember számára, hiszen a lélek anyanyelvén szólnak. A kulcsszó a művészet nyelvében a metafora, tehát a megtapasztalható világot átváltoztatni nélkülözhetetlen lelki táplálékká. Ez nincs másként az élet sötét oldalaival sem, a megtisztulás, a megváltás, a katarzis a művészet által lehetséges, épp ezért vált a liturgia nélkülözhetetlen részévé. Ez a közösségi funkció hozta létre a kultúrát, és ma is csak azt nevezhetjük annak, ami betölti e közösségi küldetést.

A középiskolában csak azok kapnak képzőművészeti képzést, akik ebből a tárgyból akarnak érettségizni, vagy továbbtanulni, ezért nagyon kevés a művészetet értő, befogadó közönség. Képeiden középkori-, reneszánsz- és barokk-mesterek munkái köszönnek vissza, éppúgy, mint, sehova be nem sorolható Millet, Caspar David Friedrich, vagy a magyar nagybányai iskola és Ferenczy Károly. A művészet szakrális témákat volt hivatott ábrázolni. E kontinuitást egyszer csak megszakadt, elveszítettük kapcsolatunkat a múlttal. Egyrészt vezetsz e listát arról, hogy kiknek a képeit dolgoztad fel, másrészt az új értelmezésben a régi mesterek képe előnyösen, vagy hátrányosan befolyásolja a nézőt? Kaptál-e erről visszajelzést? Én mindenképp szeretem ezt a nagy változatosságot, szinte időutazás a korokban.

A kulcsszó a képkontinuitás, az ikonográfiai örökség. Az évszázadok alatt kanonizálódott konnotáció szakadt meg az eltörlés „kultúrájában", ami az utóbbi évszázadban irreverzibilissé vált. A képeimen használt latin, néha görög „felülírásokat" le kell fordítani magyarra, mert a mai ember már nem érti a latint, a latin műveltséget, ami egyébként Európát létrehozta (szakrális és tudományos nyelve volt). Ferenczy Károly lelkialkatát nagyon közel érzem magamhoz, míg Budapesten éltem, rendszeresen elzarándokoltam képeihez a Nemzeti Galériába. A közoktatás kortévesztésére pedig egyszerűen nem találok szavakat, amikor a képi kommunikáció napjainkban átvette a vezető szerepet a verbalitás és az írásbeliség felett, a vizuális művészeti oktatásunk a mélypontra került.

A képeid csendet, megnyugvást, belső békét árasztanak, gondolkodásra, szemlélődésre késztetnek, ugyanakkor pedig a világban felettébb aktív életet élsz. Én itt mintha ellentmondást éreznék e két éned között.

XVI. Benedek pápa sokat beszél a komplementeritásról, az ellentétek egymást kiegészítő voltáról, az abból fakadó előrelépésről, megbékélésről, irgalmasságról és kiengesztelődésről. Ezek az ellentétek mindenkiben jelen vannak, más tulajdonságokat öröklünk édesanyánktól és mást édesapánktól, illetve a két ág felmenőitől. Mivel ez a 31. tanévem a felsőoktatásban, kialakult, hogy festeni, csak a téli és nyári szünetekben tudok. Így a képeket évközben ki kell hordanom magamban, mind az édesanyák gyermeküket. Százszor is megfontolom, mire a festőállványhoz jutok, hogy mi legyen a kép, miről szóljon, hogyan oldjam meg. A művészet-közéleti aktivitásom József Attila egy közismert sorára vezethető vissza: „Hiába fürösztöd önmagad, csak másban moshatod meg arcodat..." Megjelenés előtt áll A mi Sziklás Madonnánk című, közel 700 oldalas tanulmánykötet, amiben az utóbbi három évtized képzőművészeti írásaiból válogattam, melyek részben ennek a közéleti szerepléseimnek lenyomatai.

Visszatérve a festészetedre, a kezek sorozat mindenképp egy megújulást tükröz. A stigmák megjelenítése megrázó, de az óvó, védelmező, áldást adó kezek festésekor Isten kezét látod a szemed előtt, vagy benne vannak az emberi sorsokat tükröző meggyötört kezek? Ugyanezt a megrendülést érezzük a keresztre feszített Jézus minden vércseppjében. Sokaknak a feltámadott, vagy az élő Jézus ábrázolása az elfogadottabb. Talán ez is neveltetésünk része. Olyan, mint bármely szimbólum, mely egy egyezményesített jel. Az az érzésem, hogy amikor a vért fested, átéled a történetet. Ezért lehet ilyen borzongató. Hiteles, nem lehet félvállról venni. Gyakrabban kellene imára szorítani kezünket. A jóga ászanában is ez segít megtalálni a középtengelyt, és a centrumot. Általa tudunk koncentrálni, és meditálni is. A két kezünket összetéve hő keletkezik, még dörzsölés nélkül is.

Az ember Isten teremtménye, így minden testrésze a teremtőhöz köthető. Az arc után a kéz a legintellektuálisabb testrészünk, az egész személyiségünk bele van írva kezünkbe is. Már szó volt a képdevalvációról, a képszennyezésről, ez a képzőművészetbe is begyűrűzött, sőt talán innét indult és terjedt szét. A kép régen az igazság szinonimája volt, összetett szavainkban, melyekben a kép is jelen van, ez tisztán kimutatható. A kézre tehát azért összpontosítottam az utóbbi években, mert még a képmanipuláció előtti időket idézi, ártatlan, romlatlan őszinteséggel képes kifejezni érzéseinket, gondolatainkat. Az imára kulcsolt, vagy az egymásra helyezett kéz ősidőktől fogva a transzcendens világmindenségre, az egyetlen valóságra, az egyetlen igazságra utal, ne hagyjuk ki számításainkból Istent, ne hagyjuk ki cselekedeteinkből az imát, a vele való lelki találkozás lehetőségét.

Küldetés - Székely János megyéspüspök megnyitószövegben szerepel az a rabbi mesélte anekdota, hogy az emberek mekkora fordulatot vettek, mióta az üveglap hátoldalára felkerült az kis ezüstös réteg, s tükörré változott. Azóta az ember nem lát semmit, csak önmagát. Ez a folyamat a selfie technikája óta csak még elkeserítőbb lett. Ha utaznak, nem a látnivalót fotózzák, s nézik, hanem csak magukat. Talán a művész azért menekül meg ettől a fénytöréstől, mert a leképezéshez megtanul látni is. Témát keres a világban. Célja van a képekkel. Te az összes képet átereszted saját szelekciódon, és láttatod velünk a szépet. Azt, amit a Teremtő belerejtett a világba, a rendet, harmóniát, vagy akár emberkéz alkotta építményeket, városokat, katedrálisokat. Mindben ott van az Áhitat. A templomok valóbban magasságosak, fenségesek. Szomorú, hogy csendjük a kiürülés által csak nő. Úgy érzed, hogyha megjeleníted, mintegy varázslás jellegűen fenntartjuk vele önazonosságunkat?

Bach zenéje úgy egyetemes, hogy a csodálatos dallamok mögött ott érezzük a tudatosan háttérben tartott személyiséget. A névtelen középkori miniatúrák, falfestmények, szobrok és iparművészeti alkotások esetében is ugyanerről van szó. Székely János püspök atya példázata erre világít rá. Az örök élet szempontjából a művészekre jellemző „képmutatás", képfelmutatás különös felelősséget ró ránk, Giotto, Leonardo, Dürer, Rembrandt, Greco (és még sorolhatnám az európai festészet csúcsait), tisztában voltak ezzel. A modernitás fordított hátat ennek a felelősségtudatnak, mert teljesen máshova helyezte a hangsúlyt. A vertikális rendet horizontálisra váltotta fel, így foszlott szét a művészet transzcendenciája. Az emberi lét, a kultúra, a művészet mai válságában ez a régi típusú „önfeláldozó" művészet jelenthet csak kiutat. A kortárs észt zeneszerző, Arvo Part életműve kitűnő példa erre.

Nagy, maradandó műveket létrehozni csak emberközösségek számára lehetséges, az individuum elsőbbsége por és hamu. A művészet azért született, hogy benne kódolódjon, mint egy DNS láncban, egy emberközösség kulturális, lelki identitása. Ha ennek nem tesz eleget, márpedig manapság épp erről van szó, csupán tárgy, árucikk, kereskedelmi termék marad. A nyugati világ évszázadok óta a kultúra keresztény kódját támadja, ezért főleg az Euroatlanti térben üresedett ki a művészet, identitásának épp az éltető fő gyökerét vágta el önmaga alatt. Ennek következtében az eddig mitikus pokol földi pokollá változott a mindennapjaiban, amint erre az épp dúló ukrajnai háború is rávilágít.

Az előbb utaltál a megjelenés előtt álló könyvedre, aminek a címe egy jelentős tanulmányod, felfedezésed címét ismétli meg. Erről a könyvről lehetne többet tudni?

2020-ban jelent meg az Isten és a világ képzőművészeti album, addigi szakrális munkásságomról. Ebben a kötetben volt először olvasható A mi Sziklás Madonnánk tanulmányom. Az írás megjelentetését Kásler Miklós miniszter úr támogatta, illetve az NKA megfelelő bizottsága. A megjelenthez képest a mostani kötetben kicsit tovább fejlesztve, újabb érvekkel kiegészítve lesz olvasható a több mint félszáz oldalas tanulmány, illetve más kisebb, Leonardo da Vinci festészetével kapcsolatos írások is. Időrendben a legutolsót idén fejeztem be, amelyben összevetem a Trattato della pittura tételeivel a Szépművészeti Múzeumban őrzött festményt. A kép szinte minden egyes részletére vonatkozóan találok utalásokat, megfeleléseket Leonardo festészetről írott traktátusában, amit tudjuk 1498-ban fejezett be, tehát az addigi festészeti tapasztalatait tartalmazza. A döbbenetes megfelelések, bízom benne, hogy az eddigi kétkedőket is meggyőzik állításom igazáról. A készülő kötet kapcsán ismét felvetődött a tanulmány angol fordítása, egyeztettünk is két fordítóval, akik, ha meg lesz hozzá a pénzügyi forrás, el is készítik azt, és akkor nemzetközi színtérre kerül a felfedezés. Leonardóval és életművével kapcsolatban egyébként sokkal több a hipotetikus, mint a valóságos ismeretünk.

A Mátyás király számára festett Madonnaképéről is ilyen hipotetikus ismereteink vannak?

Balogh Jolán kutatásaiból jól ismerjük Mátyás király kulturális kapcsolatait az itáliai városállamokkal, köztük Firenzével, és Lorenzo Medicivel. Ez olyan szintű volt, hogy idővel Mátyás követei már közvetlenül a műhelyekkel, a művészekkel vették fel a kapcsolatot. Ennek köszönhetően Európában először Magyarországon terjedt el a firenzei reneszánsz művészet. Verrocchio közvetlenül ajánlhatott be a műhelyéből fiatalokat a magyarországi megbízásokhoz, Prokopp Máriának az esztergomi Studiolo falképei kapcsán felvetett új megközelítése, miszerint a fiatal Botticelli első murális munkájáról lehet szó, e kulturális kapcsolatok révén abszolút helytállónak tűnik. A világ nyugati feléből Ross King bizonyított ténynek veszi, hogy Leonardo és Mátyás király személyesen ismerték egymást, pedig ő valószínű nem olvasta Balogh Jolán könyveit, publikációit. 1476-ban, amikor Mátyás eljegyezte Aragónia Beatrixet, a 24 éves Leonardo még Verrocchio műhelyében dolgozott, igaz már a festő cég tagjaként önálló műhelyt is alapíthatott volna. Kézenfekvő tehát, hogy Verrocchio „kiközvetíti" Beatrice portréjának megfestéséhez a magyar királyi udvar felkérésére, akárcsak Botticellit. Amikor Leonardo 1481-82 táján elhagyta Firenzét, ezek a kulturális szálak is megszakadtak. Váralljai Csocsány Jenő „A magyar monarchia és az európai reneszánsz" című könyvében Lodovico Sforza 1485-ben küldött levelét idézi Mátyás királyhoz, amiben azt írja a királynak, hogy megbízta a város legkiválóbb művészét, hogy fessen egy Madonnát a magyar király számára, emiatt míg azzal el nem készül, tegyen félre minden más megbízást.

Leonardo ebben az időben festi a Sziklás Madonnát, Váralljai szerint tehát ez a kép készült Mátyás királynak. Nemrég a festmény londoni változatán egy, a képtől eltérő kompozíciós vázlatot fedeztek fel. Talán inkább ez a vázlatrajz lehet az, amit Leonardo a Mátyásnak szánt képként elkezdett. Váralljai könyvében az elkészült, és Magyarországra leszállított festmény két „visszaútját" is felvázolja, miként kerülhetett az a francia királyi udvarba a mohácsi összeomlás után. (Váralljai a Louvre Sziklás Madonnáját vélte azonosnak a Mátyásnak készült festménnyel.) 1515-ben, Milánó megszállásakor I. Ferenc, francia király még az Utolsó vacsorát is le akarta szedetni a falról. Ha viszont a londoni változat lenne a Mátyásnak szánt festmény, akkor a festmény Párizsból Londonba való „átmenekítése" a francia forradalom alatt könnyen elképzelhető, mi ezt a témát báró Orczy Emma regényeiből jól ismerjük. Azt tudjuk, hogy mielőtt Leonardo elhagyja Firenzét és milánói Sforza udvarba utazik, egy jegyzéket készít, a felsorolásban két Madonnaképet említ meg, egy befejezettet és egy majdnem készet, az utóbbi profilból ábrázolja Máriát. Kenneth Clark úgy gondolta, hogy ezeket a műveket referencia munkaként vitte magával. Leonardo feljegyzéseiből tudjuk, hogy 1476-ban elkezd két Madonnaképet festeni, egyébként ekkor születik meg Antonio öccse, féltestvére atyja harmadik házasságából. Tehát, hogy felmerül a Madonna téma rajzaiban és festményeiben nem meglepő. 1478 elején pedig megbízást kap, hogy készítse el a Palazzo Vecchio priorok kápolnájának Szent Bernát oltárképét, a munkához előleget is felvesz a városházán. 1479-től egy segédet, (Paolo de Firenzét) alkalmaz, ez bizonyítja, hogy az oltárképet elkezdte. A megbízás elnyerésében, akárcsak a későbbi Háromkirályok imádása oltárkép esetében, atyját sejthetjük, ki városi jegyzőként jó összeköttetésekkel bírt.

Azonban, ahogy a Háromkirályok esetében, úgy itt is, valószínűsíthető, hogy Leonardóra nézve előnytelen szerződést kötöttek vele. Így könnyen lehet, hogy a Szent Bernát oltárképet nem adta le, hanem a majdnem teljesen kész, oldalról ábrázolt Madonna festmény, amit a jegyzékben említ, és Milánóba magával vitt, azonos ezzel az oltárképpel, és egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy ez a festmény nem tűnt el, nem lappang, mint ahogy eddig a művészettörténet feltételezte, hanem a Szépművészeti Múzeumban található! (Hogy a 29-30 éves Leonardót mennyire bántotta önérzetében az, hogy Lorenzo de Medici kihagyta őt a „vatikáni projektből", tehát Leonardo nem került be azon művészek közé, akiket il Magnifico IV. Sixtus pápának kiközvetített, a később róla elnevezett kápolna freskóinak az elkészítéséhez, Leonardo az első adandó alkalommal otthagyta Firenzét. Bántott önérzetében ezért írja utolsó érvként a milánói hercegnek írt levelében, hogy festőként sem utolsó. Azt is érdemes megemlíteni, hogy Giuliano de' Medici meggyilkolása után anarchikus állapotok uralkodtak Firenzében, majd jött Savonarola köztársasága, többször megváltozott a képviselőtestület összetétele, a Szent Bernát kápolna ügyére csak 1514-ben tesznek pontot, immár Leonardo nélkül. Az oltárképet később Ghirlandaio fia, Ridolfo festette meg, ugyanúgy Szűz Máriát, a gyermek Jézust és a kis Keresztelő Szent Jánost ábrázolja, Szent Erzsébettel kiegészítve, ez bizonyítja tehát, hogy a megrendelés Leonardo esetében is Madonna volt. Szent Bernát Madonnatisztelete olyan evidencia volt, amiről Dante Isteni színjátéka harmadik, Paradicsomot bemutató részének záró 3 fejezete is tudósít.)

A budapesti festmény minden stiláris jegye Leonardo első firenzei korszakának tulajdonságait viseli magán. Így az is elképzelhető, hogy később Milánóban, amikor Sforza herceg megbízza, a Mátyásnak készítendő Madonnával, nincs más dolga, mint befejezni a Firenzéből magával hozott szinte már kész festményt. Mátyás király, házasságon kívül született fiát, Corvin Jánost szerette volna utódjául, miután második feleségétől, Beatrixtől sem született fiú örököse. Sforza Biancát szemelték ki a törvényes utódlást biztosító frigyhez, az eljegyzés is megtörtént köztük, ezt a diplomáciai lépést akarta Lodovico Sforza a Mátyásnak szánt Madonnaképpel megpecsételni. Mátyás váratlan halálával azonban ez a terv azonnal szertefoszlott, az eljegyzést felbontották és Bianca I. Miksa német-római császár felesége lett.

Egy festmény mennyi titkot képes hordozni magában. Mi történik, ha beigazolódik, hogy valóban Leonardo saját kezű alkotása a budapesti festmény?

A festmény gróf Pálffy János vásárolta 1862-ben Londonban, majd halála előtt, 1912-ben a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozta, rangos műgyűjteményének többi darabjával együtt. Ezt követően közel száz évig raktárban maradt, a Múzeum 100 éves jubileumára az épület nagyon igényes és szép felújításával együtt az állandó kiállítás része lett. Újjászületése a Szentkirályi Miklós vezette restaurátorcsoportnak köszönhető. A munkálatokat az Adam Clark Alapítvány állta, mindenképp egy angliai vonatkozású mű restaurálását szerettek volna támogatni, így esett a választás a Pálffy Madonnára, én ezt a címet adnám a festménynek. A kérdés második felére válaszolva, azt a bizonyos pillanatot várom is meg nem is, ugyanis olyan nyomás alá kerülnék, amit nagyon nehéz elviselni, lélekben talán még nem is vagyok rá kész. Ez a felfedezés elsöpörne minden mást az életemből, ami ma, két évvel a nyugdíj előtt, kedves és megfelelő számomra.

Sohasem szerettem a reflektorfényt, mindig csöndben, a fősodor zajától távol végeztem dolgaim (család, tanítás, alkotás, kutatások, publikációk, kiállítások, kiállítás-megnyitók, előadások stb.). Sokan elfelejtik, hogy a lelki béke, békében lenni önmagunkkal és a világgal, az egyik legfontosabb életreceptünk. A lelki béke megőrzése miatt döntöttem úgy, ha beigazolódik a feltevésem, a témával kapcsolatban vissza fogok vonulni a nyilvánosságtól. Ez egész felvetésemet, kutatásomat sugalmazás vezérelte, minden felismerést „fölülről" kaptam, tehát nem is az én érdemem. A Gondviselés így tud megóvni a földi kísértésektől „Bolond, aki nem az örök életre rendelkezik be", de ég inkább: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába." Jobban szeretném, ha a Szépművészeti Múzeum és a magyar művészettörténet rangja emelkedne általa, valamint a pandémiás és a háborús idők traumáit, lelki sérüléseit gyógyítaná mindannyiunkban, és egy euforikus közösségi érzést eredményezne a nemzetben.

Ha már ezt a békét említed, vajon hogyan néz ki ennek a személyes háttere, amit erről el lehet mondani, másként fogalmazva milyen az alkotó ember maga köré teremtett mikrokörnyezete, amiben alkot „is"? Mennyire fontos ennek a létminősége, szerinted mennyire határozza meg a Te művészetedet?

Már beszéltünk róla, a Képzőművészeti Főiskola előtt a Szépművészeti Múzeumban dolgoztam, ahova vártak vissza a diploma után, de én inkább a szülőfalumat választottam, ide tértem vissza. Egy fának minél vastagabb a gyökere annál erősebben áll ellen a viharoknak. Vasszécsenyi, lipárti őseim már Mária Terézia óta itt éltek, ez többszáz éves gyökérzetet jelent, ezért volt fontos számomra, hogy ide térjek vissza. Feleségemmel, Varga Bernadett iparművésszel négy gyermeket neveltünk fel, és juttattuk el mindegyiket az egyetemig. Egy nagyobb Gyöngyös-parti telken élünk, mintha a Paradicsomkert kicsi, késői utóda volna, hatalmas régi fákkal, kisebb parkkal és kiskerttel. Nap, mint nap itt töltődünk fel a sok kerti elfoglaltsággal.

Bizonyára a tanításban is látod hasznát a gyakorlatias képtechnikai megoldásoknak, festési rutinnak. Ma már az egyetemek kezdik feltérképezni, vezetni a náluk végzett diákok karrierjét is. Voltak nagyobb sikert befutott tanítványaid? Hívnak-e kiállításokra? Milyen érzés, amikor a tanár elnyeri a tiszteletet egyrészt sok-sok éve tanított hallgató, másrészt az egyetem vezetése részéről? Nemrég vehettél át egy kiemelkedő elismerést a 30 évnyi munkád jeléül az ELTE vezetőségétől?

A későgótikától a kortárs művészetig terjedő festői praxisok elsajátítása komoly muníciót jelentenek számomra a tanításban. Persze az utóbbiban is be kell „érni", ma sok mindent másképp gondolok, mint tanári pályám elején. 31 év alatt nagyon sok tanítványom lépett ki a pályára, nem is tudom őket mind követni. A sors kegyének tartom pl., hogy Gosztonyi Ferencnek, az ELTE művészettörténet tanszéke vezetőjének pályakezdésekor egy rövid ideig a tanára lehettem, vagy Heitler Andrásnak, aki nemrég köszönt le a Képzőművészeti Egyetem rektorhelyettesi posztjáról. A leghálásabb tanítványom, Szimonidesz Hajnalka, akit én buzdítottam a mesekönyv-illusztráció irányába, minden megjelenő újabb könyvéből még ma is küld számomra egy tiszteletpéldányt, egyik csodálatosabb a másiknál. Szintén a sors kegyének tartom azt a pillanatot, amikor azon a bizonyos ünnepségen kezet foghattam Borhy Lászlóval, az ELTE szombathelyi származású rektorával, sohasem terveztem, sohasem gondoltam, hogy egyszer majd a szülőfalumból taníthatok az ország elsőszámú egyetemén.