Tóth Lívia: Bevezetésképpen mesélnél kicsit a kezdetekről, gyerekkorról?

Mészáros György: 1951-ben születtem Vilonyán. Apám ekkor kántortanító volt a helyi osztatlan iskolában. Előbb Ősibe, majd Tapolcára költöztünk. Általános iskolai tanulmányaim javát már itt végeztem. Nyolcadikos koromban - egész pontosan most hatvan éve - Györe Géza, napközis (!) tanárom /aki Aba - Novák tanítványaként a székesfehérvári freskóknál is segédkezett/ javasolta, hogy művészeti irányba lenne érdemes továbbtanulnom, mivel úgy látja, ügyesen rajzolgatok. Rövid felkészítő munkája eredményeként felvételt nyertem a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba Budapestre. A haláláig tartó szoros kapcsolatunk több mint húsz évet számlál.

A középiskolában Gacs Gábor, Balogh István szakmai és emberi támogatása mellett Kertész Antal „Csízió" matematika tanárral való kapcsolatom volt meghatározó. Az érettségi kitűnő, a „képzős" felvételi sikertelen... Pécs következett matematika - rajz szakon. Gacs Gábor beajánlott az akkor országos hírnevet szerzett Bóbita bábegyüttesbe. Két évig ez színesítette az életemet. Tanárként Tapolcán, a gimnáziumban   kezdtem dolgozni -többnyire matek, egy osztályban rajz is-, no és a bábozás. Handa-banda bábcsoportommal két alkalommal is meghívást kaptunk a Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztiválra.

1979-ben elvégeztem a Képzőművészeti Főiskola Rendkívüli tanárképző tagozatát.  

TL: Mindketten 82-től kezdtünk új életet. (helyesbítek- életrajzodban ez a dátum 81.) Te a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Rajz-tanszékének tanára lettél, én pedig matematika-rajzos hallgatója. Engem pont nem tanítottál. De én majd belehaltam az irigységbe, hogy a töri-rajzosok micsoda mázlisták, mert Téged kaptak mesterül. Emlékszem a töri-rajzosok neveire: Huber Erika, Bozóky Mara, Bakody Ildikó. A későbbiek közül Szili István, Szarka Péter, Varga László. stb, ők mind elementáris odaadással rajzoltak, sokuknak sikerült bejutni a Képzőművészeti Egyetemre. Mivel én is tanári pályát választottam, tudom, hogy a kezdeti időkből jobban megjegyzi az ember a diákjai nevét, Te hogy vagy ezzel? Vannak emlékezetes diákjaid, akikre szívesen visszaemlékezel?

Életműtárlat az MMIK-ban 2011 - Fotó: Dart

MGY: Valóban, mondhatjuk, hogy egy év óraadás után 1982-ben nagyot fordult az életem. A vidéki középiskolai matematika tanítást cseréltem fel főiskolai szakos képzésre. Szombathelyen hirtelen egy megyeszékhely művészeti életének közepébe csöppentem. Kollégáim - Szurcsik János, Horváth János, Dóczi László - mellett megismerhettem a helyi alkotókat is. Az említett hallgatók sorát hosszan folytathatnám. A harminc éves felsőfokú oktató munkám során nagyon sok tehetséggel találkoztam Szombathelyen és Sopronban is. Nem tartanék most névsorolvasást, de ha találkozunk, örömmel elevenítjük fel az egykor történteket s az azóta eltelt időszak szakmai és magánéleti eseményeit. Bár néhányukat később akár kollégaként is tudhattam magam mellett, nem gondolom, hogy alkotó munkásságuk egyedüli meghatározója, résztvevője és felelőse vagyok/voltam. Az viszont biztos, hogy a hosszú évek alatt részben általuk lettem az, aki ma vagyok.

TL: Életrajzod után kutatva több linken keresztül is megtudhatók információk. A Festőteremben a Soproni Tavaszi Napok rendezvényeként Bráda Tibor Munkácsy-díjas festőművész, egyetemi docens nyitotta meg tárlatodat. Sajnos Bráda mester már eltávozott, nekem is nyitott kiállítást, és a doktori védésemben is opponált. Nagyon szerethető és kvalitásos ember volt. A festészeten kívül volt valami közös szál a munkásságotokban?

MGY: Bráda Tibor főiskolai tanárom volt. Budapesten és Sopronban is nyitott kiállításomat, fekedi munkámnál vázlattervi zsürorként hasznos tanácsokkal látott el. Kollegális barátsága, segítőkészsége a kezdeti időkben jóleső biztonságot jelentett, később elfogulatlan érdeklődése a munkáim iránt ösztönző volt. Úgy hiszem, hogy sokan vagyunk a pályán, akik hasonló módon emlékezhetnek őrá.

TL: Ő templomokba ablaküvegeket készített. Te nagyon sok muráliát, seccót készítettél. Akkor éppen a La Gloria di Maria, az olaszországi Avasinis település Szent Miklós templomába készült freskó vázlatait, kartonrészleteit állítottad ki. Kiváló rajztechnikájú, kifinomult portré- és jellemábrázolású kartonok voltak kiállítva. Ahogy rajzolsz, látszik a képzettség, görcstelenség, biztos kezűség. Tehát hiteles. Olaszországi megmutatkozásod egy szerencsétlenségnek köszönhető. (Szent Domonkos apotheózisa- 2000) Akkor, egy háromszáz lelkes olaszországi falu festőt keresett az 1850-ben épült és az udinei földrengésben megsérült, majd helyreállított templom seccójának a rekonstrukciójára. A "történet" részleteiről szól, az alábbi,– a VÁRhely 2002. 1-2. számában megjelent interjú. http://cyberpress.sopron.hu/article.php?id=6854
Gödöllőn, a premontrei szerzetesrend épített templomot, melyet 2024, október 22 én szenteltek. Itt láttam Agárdi Kovács Attila seccóit a főoltárt körbevéve. Ekkor értettem meg, hogy nemcsak a kartonokat kell szuperül megrajzolni a műteremben, hanem fáradságos rabszolgamunkával azokat állványról, sok méter magasságban, fej- és nyaktörő mozdulatokat órákig kitartva megfesteni a falra. Családtól távol, mindennapi rutint felrúgva, kimerülésig. A szombathelyi szalézi (Szent Kvirin) templom negyven négyzetméternyi falfelületére kértek tőled szakrális festményt, és ide is készítettél seccókat, így több ilyen jellegű munkád volt. Mesélnél esetleg néhány örökké megmaradó élményt, vagy tapasztalatot?

Avasinis

MGY: Már az első bejárásnál egyértelmű volt számomra, hogy a szombathelyi szalézi templom architektúrája szinte kínálja a falképi dekorációt. Meggyőződésem, hogy a templom tervezője úgy a kereszthajóban, mint a főhajóban freskók sorával számolt. Természetesen a falfestés több technikai előkészületet, szervezést és komolyabb fizikai igénybevételt is jelent, mint a táblakép festése. Gondolnánk, hogy a függőleges falfelület könnyebbség egy mennyezethez képest. Én itt tapasztaltam meg azt a kényelmetlenséget, hogy míg a mennyezet festése során a kép bármely pontja bármikor könnyedén elérhető, addig a függőleges fal festésekor ez csak állandó föl-le irányú helyváltoztatással, az anyagok és eszközök mozgatásával valósítható meg.  

Avasinis, mint első ilyen munka persze egyértelműen meghatározó. A lehetőség, hogy Olaszországban dolgozhatok egy ilyen nagy, 60 m2-es munkán, már önmagában rendkívül motiváló volt. Beszélgetésekben viszont többször is tapasztaltam, hogy számukra egyáltalán nem evidens, hogy a kép tervezője és kivitelezője ugyanaz a személy. A körülmények kiválóak voltak. Bár tapasztalatom nem volt, olvasmányaim és Györe Géza egykori mentorom visszaemlékezései nyújtottak némi támpontot a dolog logisztikáját illetően. Az állványzatot kérésemnek megfelelően korrekt módon megépíttették rajta a 3x3 méteres guruló kocsival. Megoldották a víznyerést és a koszos víz csatornába juttatását stb. Az előkészítő munkának köszönhetően tapasztalható volt, hogy az egész falu érdeklődéssel figyeli a festést, bár a „munkaidőben" nem volt szabad a templomba belátogatni.

A szalézi templom mellékoltár falképe - Fotó: Büki László

TL: Ez a cikk nagyon élvezetesen adja át a körülményeket. Engedd meg, hogy idézzek belőle.
„ Nem érezted úgy, hogy gúzsba kötve kell táncolnod, valami rég elmúlt, akár avíttnak is nevezhető műfaj reguláinak engedelmeskedve?
–Hát, kétségtelen, a képzőművészet a barokk óta nem egyházi keretek között újult meg. Utána már a világi műfajok vették át a prímet, vagyis az egyházi művészet ilyen értelemben tényleg akár ásatagnak is nevezhető. Mégis különös és különleges munka volt. Az a falugyűlés furcsa élményt adott, azt, hogy múzeumokban és rangos helyeken kiállítani, díjakat nyerni bármilyen fontos, csak egy kvázi dolog, mert a kép sokszor egy múzeum raktárában köt ki, vagy nem tudom hol. Ez meg “használatba” kerül. Valóságos. Ez tetszett. Lehet, hogy a gyűlésen tapasztalt lelkesedés bizonyos értelemben anakronisztikusnak nevezhető, de ott, annak a közösségnek ez egy lényeges ügy volt. Jöttek érdeklődtek, civakodtak egymással. Közük volt hozzá. Tanácsokat adtak. Amikor például megpróbáltam az alakokat egy merészebb perspektívában elhelyezni, és emiatt Mária, mivel fönt van valahol a felhők között, kisebb lett volna, azt mondták, hogy szó sem lehet róla. Függetlenül attól, hogy milyen messze van, őneki nagynak kell lennie, és kész. Bevallom, még tetszett is nekem, hogy ilyen következetlenségek legyenek a képen." Itt kimondódik néhány alapigazság, ezért tartottam érdemesnek idézni. Sass László e 2003-as beszélgetése Veled végig nagyon izgalmas, mindenkinek ajánlom elolvasásra. A végszó benne, hogy itthon nem igen akadt elismerésre, és leginkább azt szeretted volna, hogy legyen egy következő ilyen munkád. És lett. Bár talán nem ilyen léptékű. mesélnél a szombathelyi szalézi templom mellékoltár fölé kerülő munkád tervezési és megvalósítási kihívásairól? Sőt volt még egy következő munkád Fekeden, ezt talán 2021-ben fejezted be.

MGY: A szombathelyi munkához pályázaton jutottam. Általában anyaggyűjtéssel, apróbb vázlatokkal kezdem a munkát. Pályázat esetén ez egyértelmű. Figurális művekről lévén szó, mindig készítek 1:1-es kartonokat. A részletek tisztázása mellett ez segít abban, hogy még a munka előtt érezzem, hogy „kilóra" mit jelent ez. A kartonokat már nem a hagyományos módon másolom át a falra, hanem Avasinisben írásvetítővel, később projektorral dolgoztam. Bár ez utóbbi könnyebbség, de a digitális eszközök kezelése egy szűk állványzaton, „kőműves környezetben" feladja a leckét.

Fekedi munkát 2022-ben fejeztem be. Itt a szentély hatalmas íves felületére a Szentháromságot, a mennyezeti boltívek traktusaiba négy 4m és 2,4m tengelyű ellipszis alakú keretbe a Krisztus az olajfák hegyén, Az utolsó vacsora, Jézus keresztelése és Ábrahám és Izsák történetét festettem. Azt hiszem itt is elmondhatom ugyanazt, amit Avasinisben már megéltem. Egy faluközösség életében nyilvánvalóan különös és érdekes esemény a helyi templom dekorációs munkáinak kivitelezése. Az ott töltött három nyár a nehéz munka ellenére egyike a legkedvesebb emlékeimnek.

Fajumi lány

TL: A Soproni AMI-ba kerülésed kapcsán is említetted Tasnádi György nevét. Nos, nekem is van egy közös emlékem róla, a férjemmel akkoriban ismerkedtem. És ő azt állította rólam, hogy komplett őrült vagyok, de tehetséges. hála Istennek, Pétert nem félemlítette meg ez az állítás. Milyen tapasztalat volt egy tanszéket vezetni?

MGY: 1994 elején kerültem Szombathelyről Sopronba. Itt ekkor még csak egy tervekben létező felsőfokú iparművészeti képzés előmunkálatai folytak. Nagy lelkesedéssel, de elég szerény körülmények között indult a képzés. 1996-ban kértek fel az intézet vezetésére, 16 évig láttam el ezt a feladatot. A képzés személyi és tárgyi feltételeinek kiépítése, az oktatás megszervezése gyakorlatilag hétfőtől vasárnapig meghatározta a mindennapjaimat. A belsőépítész és formatervező szakok mellé a pár évvel később tervezőgrafikát is elindítottuk. Az első másfél nehéz év után egy Hauszmann Alajos által tervezett iskolaépületben folytattuk a munkát. Itt már ki tudtuk alakítani a műtermeket, szaktantermeket, fotólabort, fa- és fémmegmunkáló műhelyt, könyvtárat, tanszéki irodákat, kiállítóteret stb. Az infrastruktúra kiépítését, a személyi feltételeket, a fokozatosan kiteljesedő oktatási programmal párhuzamosan kellett megteremteni. Egy nagy hagyományokkal rendelkező, „természetközeli" mérnökképzés keretei között kellet létrehozni egy formai-esztétikai kérdésekkel foglalkozó oktatási egységet, melyet az egyetemi és a kari vezetés a kezdetektől segített, támogatott. Persze, sok naiv ábránddal indultunk, de visszatekintve is személyes szerencseként élem meg, hogy részese, vezetője lehettem ennek a nagy szakmai kalandnak.

TL: A szombathelyi NYME-SEK diákjaimmal én is részt vettem a soproni OMDK-s rendezvényen. Nagyon jó hangulatú volt, emlékszem az egyetem elé leszúrt röppentyűkre. Mindenki nagyon barátságos, és segítőkész volt. A prezentációk több helyszínen zajlottak, de a bejárhatóság a több helyszín között nagyon izgalmas lehetőség volt a várost is felfedezni. Sok Iparművészeti Főiskoláról odakerült tanár volt a tantestületedben. Pl. Szentpéteri Tibor, Csíkszentmihályi Péter, Gollob József. Milyen volt a közösségetek? Ez utóbbiról még díjat is alapítottatok. Hogy emlékezel rájuk?

MGY: Amint mondtam, az oktatógárda a képzés bővülésével párhuzamosan alakult ki. Sopronból, Szombathelyről, Győrből pályázó kollégák mellett néhány az Iparművészeti Főiskola komoly oktatási gyakorlattal rendelkező tanárát is sikerült "leigazolni". Intézetigazgatói munkám egyik legnagyobb élménye, hogy az új iskola megteremtésében kivétel nélkül minden kolléga nagy lelkesedéssel vett részt.  Szentpéteri Tiborra a Formatervező tanszék, Csíkszentmihályi Péterre a Belsőépítész tanszék, Orosz Istvánra a Tervezőgarafika tanszék megszervezése, vezetése, a szakos programok kidolgozása, gondozása hárult. Lojális együttműködésük azt hiszem, sikereink meghatározó eleme volt. Gollob József, csakúgy, mint a szakos oktató gárda „nagy öregei" biztos hátteret jelentettek a napi oktató munkában. A hallgatói eredmények, az intézet bel- és külföldi kapcsolatrendszere, tanterven kívüli szakmai programjaink révén az AMI sikerrel tagozódott be a magyar felsőfokú művészképzésbe.

Rajz az égi királynőről - Fotó: Dart

TL: Nyugdíjba vonulásod által több időd lett festeni. Most táblaképeket festesz? A táblaképeidből csak a 2009-es Hajnóczy - Bakonyi házbeli kiállításodat láttam Sopronban. Általában vegyes technikát használsz, témáid konkrét élményekből ihletettek. Ez részben kapaszkodót ad az átlagnézőnek, de az ún. magas művészet inkább az elvontat, nonfiguratív, absztrakt művészetet preferálja. Érdekesnek tartom, hogy táblaképeid színei kissé szomorkásabbak, míg a szekkók színei mindig üdék, és lágyak. Az anyagszerűségben keresendők ennek okai?  Vagy van valami műtermi magyarázat?

MGY: Az átlagnéző és a magas művészet preferenciáiba most nem bonyolódnék bele nagyon. Erről talán annyit, hogy valóban léteznek trendek, amit magam is érzékelek. Nekem viszont nagyon tetszik Klee idevágó eszmefuttatásának - a művész és a laikus szempontjainak konfrontációját lezáró szentenciája: „Elismerem a tárgyi fogalom jogosultságát a képen, és ezzel egy új dimenziót nyertem."

Általában vizes bázisú festékkel dolgozok. A vegyes technika pusztán annyit takar, hogy gyakran belerajzolok ill. korábban anyagokat is ragasztottam a képbe. Ebből a rajzolásból adódott, hogy eleinte a szén fekete vonalaihoz okkeres szürkéket, kékeket társítottam. Negyven évvel ezelőtti képeimet a napokban láthattam viszont a Szombathelyi Képtár jubileumi kiállításán, s azok már gazdagabb színmintát mutatnak. A Hajnóczy-Bakonyi házbeli kiállításomon 2009-ben dr. Bendzsel Miklós a táblaképek kapcsán pedig már így fogalmaz: "A tört pasztellszínek tobzódása vagy drámai egységet, vagy gazdag dinamikát hordoz. A sóska-moha-mustár zöldek, a dolomit-szürke és a viseltes azúr, sápadt acélkék csakúgy, mint a téglaporos lazac-terrakotta és a púderes tearózsa a lelki ruházattól az arcok bőrreflexéig mindent áthat."

Valóban, szeretem a vizes festék derített regiszterét papíron, táblán vagy akár falon.

TL: Még a Művészeti alap műtermes lakásában élsz? Azok kissé árnyékosak voltak. Korábban jártam ott Kodolányi és Tornai műtermében. A grafika természetesen többnyire fekete-fehér tónusú, de a gouache[1] meghatározza a színeket?

MGY: A gouache enyhén olajos vizes karaktere törlésekkel, lazúrokkal, vagy éppen vastagon gazdag megmunkálási lehetőséget biztosít. Ahogy a répcelaki kiállításom címe is jelzi, etűdöknek tekintem az így készült képeket. A gesztusok könnyed rögtönzésére épülő, tematikusan szerteágazó capriccio-kat színtanulmányoknak is nevezhetném.

TL: Térjünk vissza a falura, ahol felnevelkedtél, Vilonyára. Van ott valamilyen kötődésed még? Nem látom, hogy munkád lenne ott, valahol egy közösségi házban pl.?[2] Milyen emlékek kötnek ide? Nem kezdtél el írni egy naplót, életed történeteit rendszerezni? Esetleg megjelentetni egy albumot, ez talán minden művész titkos vágya, munkásságát összefogni. (de lehet, hogy csak nem tudok róla.)  Tervezel még egy összefogó életmű kiállítást? 2023-ban Répcelakon nyílt Etűdök című kiállításod.

MGY: Bár Vilonyán csak hároméves koromig éltünk, vissza- visszalátogatva nagyszüleimhez szülőfalum életem meghatározó élménye. Klasszikus kisparaszti porta: két ló, két tehén, néha borjú is apró állatok, ólak, fészer és minden, ami egy ilyen világban van és történik. Disznóölés búcsú, dinnyeszüret, lakodalom, temetés...Kopár dolomitos dombok, szegényes szőlő. Azt hiszem mondanom sem kell, nagyszüleim nagyon szerettek, s én is őket. Arra emlékszem, hogy gyerekként a sok munka ellenére sem voltam útban. „Gyere, hozd a szárat, befűtjük a kemencét!" - a parasztember pedagógiája. Már régen nem látogatok vissza, nincs már rokon, ismerős és valószínű, hogy már a falu is más.

A szalézi templom mellékoltára - -Fotó: Büki László

TL: Kitüntetéseid közül melyiknek örültél legjobban? Itt főleg oktatói minőségeid lettek honorálva.

MGY: Az szakmai eredmények közül az V. és VI Dunántúli Tárlatokon - Kaposváron  1984 és 1985-ben - voltam díjazott. A felsőoktatásban végzett munkámért  a Magyar Felsőoktatásért Emlékplakett 2005, a Mestertanár Aranyérem 2011 és a Magyar Ezüst Érdemkereszt 2014 kapott kitüntetéseket gondolnám megemlíteni. 

TL: Nyilván, meg is kellett élni ezt a kort. Az avasinisi munkád előtt volt egy gerincműtéted. Azóta jól vagy? Megerőltető lehetett az a sok mennyezetfestés, állványra járkálás. Mennyire vagy aktív? Szeretsz Kőszegen lakni?

MGY: Már húsz éve Kőszegen élek, az általad is ismert műtermes lakásban. 2013-ban mentem nyugdíjba. Még tíz évet dogoztam óraadóként Sopronban.

Aktivitás? Dolgozom. Tavaly a sümegi Maulbertsch-pályázaton munkámmal első díjat nyertem. Ezzel mintha visszatértünk volna a történetem elejére, Györe Gézához. Ő hívta fel ui. a figyelmemet még 1965-ben a sümegi freskókra. Tapolca és Sümeg tulajdonképpen szomszéd település, nekem így Maulbertsch freskója azóta is állandó zarándokhelyem lett.

Most két nagyobb táblaképen dolgozok melyek a harasztifalui templomba kerülnek. Bár valahogy az egyházi falfestés került ennek a riportnak a tengelyébe, de ha jól megnézzük ezek a feladatok jelentős távolságban követik egymást 2000 óta. Valójában nem tekintem magam a műfaj szakavatott mesterének. Az első megkeresést is a figurális nagyméretű táblaképek indukálták. A figuralitás egyértelműen Györe Géza „hagyatéka", a nagy méret pedig a Szombathelyi Képtár hatalmas falfelületeinek „köszönhető". A 86-os Pannónia Biennálén mint kiállító öt kétnégyzetméteres táblaképpel próbáltam ki magam ebben a térben. Megkedveltem.

TL: Műveiden sokszor látunk nőalakokat.  Egyszer azt nyilatkoztad, hogy „a nő olyan, mint egy hangszer, másrészt színház az egész világ, sőt, „bábszínház". Kifejezi a bennünk rejlő szerepjátékost, illetve a homo ludenst, a játékos embert. Műveimmel az emberben élő játékos lírát szeretném érzékeltetni, felmutatni a bennünk rejlő csendes humánumot."[3]

MGY: Bár nem emlékszem, hogy mikor, viszont, ha használtam is ezeket a szavakat, ebben a formában inkább újságírói leleménynek tekintem. Figurális festő vagyok, ami számomra azt jelenti, hogy a képi történések indítója, mozgatója valamilyen emberi gesztus, tekintet, szituáció stb. A képen ez formálódik „valakivé". A női figura általában mintha rugalmasabban idomulna a szándékaimhoz. A bábozással való foglalatoskodás, különösen a két nagy nemzetközi seregszemle gazdag élményanyaga mély nyomokat hagyott bennem. A báb egy emberséma, ami/aki a játékosság mellett számos üzenet és festői lehetőség hordozója. Ez a motívum szintén gyakorta került elő az évek során.

Fotó: Dart

TL: Személyed az élő példa, hogy a rajzolás mindig is aktuális. Élnek köztünk gótikus vagy barokk mesteremberek, akiknek a tematika megfestése nem gondot jelent, hanem könnyebbséget, mert van, mihez igazodjanak. A modern ember tudatába már befészkelte magát a kétely, a kétely a művészet értelme és módszerei, a célok és programok iránt. Korunk művészettörténészei azt állítják, hogy semmi szükség már arra, hogy ecsettel örökítsünk meg egy pillanatot. Csakhogy ahány szem, annyiféle felvétel létezik. És ha létezik fénykép, mégis miért lenyűgöző szemlélni pl. Jovián György szeméttelepről vagy roncshalmokról készült nagyméretű képeit? Lenyűgöz a tudás, vagy a csodálat, hogy mekkora türelemmel fest, firtatjuk, hogyan készülhetett? Egy lehangoló téma, amitől elfordítjuk a fejünk, egy képen átírva mégis széppé válik. Elmerengünk a kép apró részletein. Éppúgy, ahogy gyerekkoromban a templomi tematikákat, és angyalok részleteit nézegettem. Vannak képek, melyek szép lassan ragaszkodásunkat nyerik el, ismeretük, személyiségünk részei, és vannak képek, melyek csak trezorokban számokkal jellemezhető objektumok. Mi a véleményed a mai művészeti projektekről, és hazai érdemes művészek megbecsültségéről?

MGY: A Sopron, Bécs nem nagy távolság. Amikor adódott alkalom, s gyakran adódott, Bécs múzeumait, kiállításait rendszeresen felkerestem. Az AMI-val a Velencei Biennálé, építészeti vagy képzőművészeti szinte minden évben megvolt. A Linzi Iparművészeti Főiskolával munkakapcsolatunk volt, így a Lentos Múzeumot az Ars Electronic-át többször útba ejtettem. Mondhatom, hogy igyekeztem tájékozódni a kortárs művészeti térben. A magyar történések sem hagytak hidegen. Mégsem hiszem, hogy komolyan tudnék nyilatkozni „a mai művészeti projektekről, és hazai érdemes művészek megbecsültségéről". Sajátos világ ez, melyben én nem mártóztam meg olyan nagyon, mint alkotó. A Berlinben őrzött „Amarnai hercegnő" kópiáját középiskolás koromtól őrizgetem. Naponta szembenézek ezzel az arasznyi szoborral és nem tudok betelni vele. Ez az élmény az, amit keresek és elvárok egy műtől. Az, hogy úgy szólítson meg, hogy ismét akarjak vele találkozni. Nyilván ez a szobrocska egy kivételes pillanat szülötte. A napi műtermelést, a művészeti túlkínálatot az individuális manifesztációk ellenére pedig addig is úgy fogom fel, mint a majd létrejövő forma kollektív kimunkálását, melyben a mindenkori ember önmagára ismer.

TL: Újabb egybeesés, érdekes, középiskolás koromban nekem is volt egy gipszmásolatom az „Amarnai hercegnőről", talán visszakerült a testvéremhez. Köszönöm az interjút.

Kapcsolódó írásaink:

Mészáros György mellékoltár falképe a Szalézi templomban

2012.09.17. - 01:00 | Büki László 'Harlequin'

A Nyitott templomok éjszakája rendezvény keretében szombaton éjjel mutatták be a Szalézi Templomban Mészáros György festőművész Don Bosco és Szűz Mária kapcsolatát bemutató szekkóját, mellékoltár falképét. Amíg az érdeklődőknek Tóth Csaba festőművész és Csány Péter atya a templomban található festményekről, szobrokról tartott előadást, a festőművészt kérdeztük az alkotás folyamatáról.

 

Köztünk élő klasszikus - Mészáros György kiállítása az MMIK-ban

2011.05.05. - 17:00 | Vidaotone - Fotók: Dart

Mintha egy-egy álmot látnánk, mosott kontúrok, halvány, mégis elütő színek, rendezett pasztell-álomkáosz, minden ismerős és mégsem az... Fuvola- és gitárszóval, no meg közhelycáfolattal indult a Vas megyei képzőművészek és a nagyközönség által is ismert és elismert képzőművész-tanár, Mészáros György kiállításmegnyitója az MMIK Médium Galériájában. A szerda délután ötkor nyílott életműtárlat szép számú érdeklődőt vonzott be, és mint kiderült, a látottakból és hallottakból ezen nem is kell csodálkoznunk.

---

[1] gouache- (a vízfestés egyik fajtája, technikailag a tempera és az akvarell között áll)

[2] A Kaposvári és a Szombathelyi Képtár gyűjteményében találhatók művei.

 3] https://www.kisalfold.hu/helyi-kozelet/2023/12/errol-irtunk-30-eve-kezdodik-a-fenyofa-arusitas-szerte-gyor-moson-sopronban