Milyen érzés volt a hosszú várakozási idő után végre kézben tartani a könyvet?

Szeptember elejére vártuk a Zárvatermők kertje megjelenését, ám amikor kijött a nyomdából, éppen nem voltunk itthon. Kaptam egy képes üzenetet arról, hogy a keresztfiam Budapesten a Libri könyvesbolt előtt áll, kezében a könyvvel. Nagyon megörültünk, de még egy hetet várni kellett, hogy kézbe foghassam. Szombathelyre érve az első utunk a könyvesboltba vezetett, ahol közölték, hogy nincs már belőle példány, mert mind elvitték.

A válaszom a kérdésre az, hogy elképesztően jó érzés volt a kezemben tartani az addig csak PDF formában látott kötetet, hiszen nem csupán egy hét intenzív várokozás előzte meg, hanem a kiadóval való kapcsolatfelvétel óta két év telt el, hogy megjelenhessen.

Elmesélnéd a Zárvatermők kertje létrejöttének történetét?

A könyvet 2018 utolsó heteiben kezdtem el írni, egészen pontosan a Mikulás-ünnepség utáni éjszakán, miután a kislányomat lefektettem. Nagyon gyorsan elkészült, 2019. február 29-én fejeztem be a háromszáz oldalas regényt. Utána majdnem egy évig kerestem kiadót, ami elsőkönyvesként vidékről nem ígérkezett könnyű feladatnak. Több kiadónak is elküldtem a kéziratot, de többségében nem kaptam választ. Egyetlen nagyobb kiadó reagált csak rá, hogy nem tudják megjelentetni, egyrészt a pandémia miatt, másrészt pedig elsőkönyves szerzőt nem tudnak vállalni, mivel bevált írókkal dolgoznak. Egy másik kiadó szintén a járványra, illetve a papír árának drágulására hivatkozva önrészt kért volna, amit nem engedhettem meg magamnak. Végül Szilágyi Zsófia irodalomtörténész segítségét kértem, aki összehozott Tóth-Czifra Júliával, a Kalligram Kiadó szerkesztőjével, aki több neves íróval dolgozott már együtt, és akit már messziről régóta csodáltam. Júlia felhívott, és megkérdezte, hogy szeretnék-e vele kéziratot fejleszteni.

Hogyan érintett, hogy a kéziratból elég sokat ki kellett húzni?

Mindketten arra törekedtünk, hogy a lehető legjobb szöveg születhessen meg. A kézirat fejlesztésen nem szavak kihagyását vagy átírását kell érteni, hanem inkább „mélyfúrásokat", úgy, hogy az alapok mégis megmaradjanak. Ez érintette a kerettörténetet, melyet többször átírtunk, változott az elbeszélői pozíció, egy egész fejezetet pedig elhagytunk, ez megviselt. A regény írásakor úgy gondoltam, hogy mindent meg kell magyarázni az olvasónak, hogy pontosan megértse a történeket, mindennek meg kell találni az előtörténetét, viszont Júlia megértette velem, hogy így túl sok, , sallangoktól mentesen jobb lesz a történet. Nehéz volt elfogadni, hogy azokról a részekről, melyekről azt gondoltam, hogy jók, Júlia azt mondta, nem kellenek. Kicsit azt éreztem, mintha legvágták volna valamelyik testrészemet, nem könnyen tudtam elengedni a szövegeket, ugyanakkor elfogadtam Júlia javaslatait, mivel tehetséges szakembernek tartom, és majdnem vakon megbízom benne, fölnézek rá.

A szereplőid névadásának is megvan a története. Beszélnél róla?

Először azt gondoltam, hogy nem adok nevet a szereplőimnek, az olvasó majd úgyis azonosítja őket egy-egy jellegzetes mozdulatukról, tulajdonságukról. Irodalomtörténészként sok-sok jó és persze rossz irodalmi művet olvastam már, óhatatlanul van egy mérce, gyakran előfordult, hogy elolvastam egy-egy részt a szövegből, és elszörnyülködtem, hogy milyen rossz, máskor meg tetszett, amit írtam, bár ez fordult elő kevesebbszer. Megviselt, hogy egy-egy szövegrészt át kellett írnom, és ráadásul ez a folyamat két évig tartott. Nagyon fájt, amikor egy egész fejezetet ki kellett vennünk, pedig érdekes narrációs technikával készült; egy nő a halála után meséli el az eseményeket, ami nem teljesen új a szépirodalomban, viszont én hatásosnak tartottam, aztán ez is a „kikukázott fájlok" nevű mappába került.

Az alkotói munka során, még mielőtt a szerkesztőhöz került volna a könyv, kik olvasták el? Ki volt az első olvasód?

Az első olvasóm az élettársam volt, akivel akkor még nem éltünk együtt. Neki mutattam meg az első kilenc oldalt, és félve kérdeztem, hogy folytassam-e, ő pedig azt válaszolta, hogy természetesen igen, mert nagyon jó. Bokányi Péter is elolvasta, akinek ezúton is hálásan köszönöm a segítségét, egy volt osztálytársamnak is megmutattam, az anyukám is, Tar Patrícia pedig a korrektúrázást végezte. Eredetileg mutatót is készítettem a történethez, ez a regény végére került, de ez is kimaradt.

A regény három generációt kísér végig női szereplőkkel a középpontban, a szerző maga is nő, mennyire befolyásolja ez a regény szövegét? Beszélhetünk-e női szövegről?

Vannak, akik azt mondják, hogy kicsit úgy írok, mintha férfi lennék. Úgy gondolom, nincs különbség férfi és női író között, a szerzőnek androgünnek kell lennie. A világirodalom tele van olyan művekkel, melyekben a férfi szerző nőként, a női pedig férfiként szólal meg. A Zárvatermők kertje nem feminista szöveg, a nagymamám azt mondja, inkább férfipárti vagyok, ami a talán abból jön, hogy férfiakkal dolgozom. A televízióban és a sajtóban, de még az egyetemi tanszékeken is több a férfi, mint a nő. Legalább is az én életemben így volt. Több olyan visszajelzést kaptam, hogy könnyedebb, csajosabb szövegre számítottak, és pontosan azért tetszett nekik, mert nem finomkodom, szépelgek. Igyekeztem figyelmet fenntartó mondatokat megfogalmazni, ugyanakkor mélyebb rétegeket feltárni, több irodalmi utalás is van a szövegben, ha ezt valaki észreveszi jó, ha nem úgy is jó. A helyi olvasó felismerhet ismerős utcákat, tereket, a könyvben szerepel a Paragvári út, a Pelikán park, a Derkovits lakótelep, a vasúti átjáró, de ezek persze fiktív helyekké váltak, elkentek, mégis felismerhetőek is lehetnek. A történetek univerzálisak, bárhol játszódhatnának. Szerepel benne egy nehéz élethelyzet, egy nő a sorozatos abortuszait meséli el, a szocializmusban még abortusz-bizottság elé kellett mennie annak, aki el akarta vetetni a gyerekét. Elképzelhetőnek tartom, hogy valaki a könyvet olvasva magára ismer ebben és a többi történetben is. A fő célom azonban nem az, hogy kritizáljak vagy ítéletet mondjak a szereplők tetteiről, hanem, hogy felmutassak élethelyzeteket. Igyekeztünk mentesek lenni az önsajnálattól is, mert a lombikbébi programra járó énelbeszélő erősen sajnálta magát a sikertelen gyermekvállalás miatt, de Júlia ezt is soknak találta, így a szöveget átdolgoztuk, így most szenvtelenebb talán. Mindemellett sok örömet is szerez ez a könyv. Szerelem és boldogság is van benne.

Melyik a kedvenc részed a regényben?

A kedvencem a lakótelepi történet, az énelbeszélő szüleinek története, akik szabad és vad házasságban éltek, de sok szép szerelmes pillanatban volt részük, és hiszek abban, hogy ezekkel a boldog pillanatokkal is tudunk azonosulni. Azért is tettük ezt a részt a regény végére, mert ez a legfájdalmasabb és a legszebb is egyben. Az apa súlyosan megbetegszik, a volt feleség az utolsó percig látogatja, mert a szeretet nem múlik el, megváltozik ugyan, de megmarad. Ezek a fájdalmak mindenkivel megtörténhetnek, ezért volt a kötet munkacíme: Mindenki így él. Végül azért lett Zárvatermők kertje, mert ez egyfajta zárványt, magába zártságot is jelent, utal a könyvben szereplő platánfa termésére, a rákos sejtekre, az embrionális állapotra.

A történet a múlt század húszas éveiben kezdődik és napjainkban ér véget. Mennyire törekedtél az adott korszak beszédmódjának visszaadására?

A történet nem lineáris, és a történelem sem direkt módon van jelen, a szereplők életén keresztül szűrődik be. Az egyik nagymama pártfunkcionárius feleségeként kimódolt, finomkodó mégis falusias stílus, amit nem volt nehéz eltalálni. A másik nagymama demens, ő nem a szavakat keresi, hanem az emlékeit. Ő például sokkal szemérmesebben beszél a saját testéről, mint a 80-as években élő édesanya. A kamasz Andris szlenget használ, a kamaszkorú énelbeszélő az úttörő-korszak kifejezéseit veszi át. Az énelbeszélő irodalmi stílust használ, hiszen foglalkozását tekintve tanár, mégis olykor trágár kifejezéseket használ, például, amikor elveszíti az állását, kórházba kerül, elvetél, nem finomkodik. Az olvasóknak ezekkel a szavakkal nem volt bajuk, inkább a történet rendítette meg őket, főleg a hiányok. A hiányzó apa, férj, anya, ezért egy kicsit a hiányok könyve is lett, és a veszteségeké.

Dolgozol már az újabb könyveden?

Igen, már dolgozom a következő könyvemen, amit a megértés és a méltóság könyvének neveztem el. Hőse egy öreg arisztokrata nő. Osztrák és németül beszél, meg persze olaszul és franciául is tud, meg angolul is. Intelligens, határozott, erős, okos és kegyetlen néha. A másik szereplő egy fiatal nő, aki jól meg akar tanulni németül, mert váltig hiszi, hogy egy másik nyelven jobban megérti a világot, másokat és önmagát. Sok német kifejezés van a szövegben. Szerelem, válás, boldogság és boldogtalanság, egy 56-os háttértörténettel. Szép lesz szerintem.

Cser Kovács Ágnes: Zárvatermők kertje

Pesti Kalligram, 2022

Akad-e súlyosabb feladat az emberi életben, mint az elengedés? Cser Kovács Ágnes első könyvének hősnőjét veszteségek sora fenyegeti: munkahelyéről kirúgják, rákban haldokló édesapját hosszú évek óta megszakadt kapcsolatuk ellenére kísérni próbálja utolsó napjain, miközben régóta orvosi csatatérre emlékeztető méhe a sokadik, talán utolsó harcát vívja, hogy életben tartsa megfogant embrióját. Az egyre nehezebb napok egyetlen kapaszkodóját az otthon szerkesztett-rendezgetett szövegek jelentik. Az elbeszélő minden egyes megnyitott és munkába vont fájllal újabb és újabb sorsokat tár föl, a több generációból megszólaló hangok és elmesélt életutak pedig a saját helyzetét is másképpen világítják be. A mozaikokból építkező kötet utolsó fejezete a vakuhoz hasonlóan villantja elénk nemcsak a fejezetek összefüggéseit, de azt is: nem biztos, hogy az marad velünk, amibe a legjobban kapaszkodunk, hanem amitől képesek voltunk búcsút venni.