Mikortól gondoltál a rajzra, a festészetre önkifejezésként és életpályaként?

Ez kettéválik. Mint önkifejezésre már nagyon fiatalon, de az életpálya gondolatával még ma is csak barátkozom. Számomra az alkotási folyamat fontosabb, mint a kész festmény. Emlékszem, hogy már óvodáskoromban is sokat rajzoltam, amiben az óvónők támogattak: miközben a többiek aludtak, én rajzolhattam. Ez már akkor is rekreációs, önismereti munka volt számomra. A negatív élményeket is segített feldolgozni. Később megértettem, hogy rajzolás közben mindent ki tudok kapcsolni, minden problémát ki tudok zárni. 2004-ben Szombathelyre költöztünk, és édesanyám beíratott a helyi szakgimnázium felkészítő iskolájába. Negyedikes koromtól az egész általános iskola folyamán oda jártam. Minden évben ugyanaz a tematika volt: kockológiától kezdve az emberi csontvázon át a portréig mindent rajzoltunk.

Tehát megtanultad a rajz alapjait.

Pontosan. Intenzív időszak volt: hétfőtől péntekig és még szombat délelőttönként is ott alkottam. De még akkor sem gondoltam úgy, hogy művészettel kellene foglalkoznom. Ahogy sosem, mert mindig természetes volt, hogy alkotok és tanítanak. A legtöbben úgy hitték, hogy emiatt szakgimnáziumba megyek, de a Premontrei Gimnáziumot választottam, amely egyházi iskola, egy szerzetesrend intézménye, és rendkívül fontosnak tartja a humanitárius és szociális ügyeket. Hárman vagyunk testvérek, mindannyian oda mentünk tanulni, és bármi nehézségünk akadt, az iskola mindig mögöttünk állt. Úgy éreztem, az az utam, hogy én is segítsek másokon.

A gimnázium elvégzése után ezért mentél szociológia szakra?

Igen, aztán szociálpolitikát tanultam. Igazából erre tudok hivatásként gondolni. A művészeti területtől azért nem tudtam elköszönni, mert mindig is alkottam, ez magától értetődő volt számomra. Fiatalabb koromban olyanok voltak a munkáim, mint egy napló: nagyon személyesek. Amikor a Metropolitan Egyetemre beiratkoztam, elkezdtek kevésbé személyesek lenni. Akkortól nem festettem mindent feketén-fehéren, szürrealistán a vászonra, mint korábban. Ez a rengeteg impulzusnak köszönhető, amelyek a tanáraim és a kortársaim révén értek.

Hogyan és milyen téren formálták a tanáraid a jellemedet, a művészetedet?

Barabás Márton és Rácmolnár Sándor voltak a mestereim. Két ellentétes pólust képviselnek: az előbbi a klasszikus vonal, az utóbbi a modernebb alkotásmódok felé próbált terelni. Az ellentét hatására egyfajta feszültség alakult ki a munkáimban, amely azóta is megvan. A klasszikus hagyományokat őrző ábrázolásmód mellett absztrakt mintákkal, színekkel és formákkal is dolgozom. Rajtuk kívül Baksai Józsefet említeném még, aki szemlélet- és gondolkodásbeli szempontból adott sokat. Arra tanított, hogy az ember hogyan aposztrofálja magát művészként, meddig menjen el; hol a határ, amíg önmaga maradhat.

Az egyetem elvégzése után nyolc hónapig Barcelonában éltél.

Egy helyi művész galériájában dolgoztam, aki mindig gyakornokokat alkalmaz. Meghatározott stílusban kellett festenünk. Megjegyzem, hogy igencsak alacsony művészet, amit ő csinál.

Miket és milyen stílusban kellett festeni?

Mindenfélében. A turisták szeretik a spanyol sztárfestőket, mint Dalí, Picasso, Miró, ezért az ő stílusukban alkottunk. Szerencsére megállapodtunk abban, hogy a saját munkáimon is dolgozhatok, amelyeket ki is állíthattam. Ez amúgy nagyon klassz volt, ahogy az is, hogy rengeteg művésszel dolgozhattam együtt. Az elképesztően nyitott közegről nem is beszélve. Mondjuk helyi spanyolokkal nehezen lehetett megismerkedni. A galéria tulajdonosa argentin volt, és a kollégáim között sem akadt spanyol. A mindig népes társaság ráadásul folyamatosan cserélődött: argentinok, indiaiak, britek és dánok egyaránt voltak köztünk.

Milyen volt a közösség?

Klassz. És mivel 2020 nyarán utaztam ki, a járvány második hulláma már javában tombolt. A helyzet kritikus volt, de a galéria működött. Zárás után mindig összegyűltünk, söröztünk, jó hangulat uralkodott. Havonta rendeztünk kiállításokat. A korlátozások miatt időnként ellenőrzéseket kaptunk, jött a rendőrség. Olyankor vagy be kellett csukni a galériát, vagy ők is ott maradtak sörözni. Mindig a kiszálló egységen múlt, hogy a „razzia" milyen kimenetellel végződik. Minden bohém volt. Élveztem.

A teljes interjú itt olvasható

Kapcsolódó írásunk:

Madarat tolláról, embert barátjáról - Szőke Lili kiállítása a könyvtárban

2020.03.04. - 01:15 | Büki László 'Harlequin'

Szőke Lili festő, grafikus 'Madarat tolláról, embert barátjáról' című kiállítása nyílt meg március 3-án a Berzsenyi Dániel Könyvtárban. A tárlatot Torjay Valter festőművész, művészettörténész ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. Csellón közreműködött Gyenge András. A kiállítás 2020. március 21-ig tekinthető meg a könyvtár nyitvatartási idejében.