Bár a sztereotípiák nevelte emberekben gyakran él a kép, hogy „a fogyatékossággal élő személy egyben életképtelen is" - ez az előítélet a látássérült / vak emberek esetében különösen begyűrűzött a köztudatba - azonban a feltevés egyáltalán nem helytálló. Mi ugyanúgy éljük a mindennapokat, mint a többi ember, legfeljebb bizonyos dolgokat másképp oldunk meg az „átlag"-hoz képest. Bár az integráció területe olykor igencsak ingoványos terep tud lenni, mégis azt kell mondjam, e téren működőképes. 

Jelen írásomban arra szeretnék rávilágítani, hogy noha korántsem lehet teljességgel azonosnak mondani a látó és a gyengénlátó / vak személyek esztétikai tapasztalatát, mégis lehetséges áthidalni a szakadékot.

Ezen állítás igazolására jó példa lehet a láthatatlan / tapintható kiállítások sora, az audionarrált filmek és előadások, a digitális- és hangoskönyvtárak adta lehetőségek.Az alábbiakban az audionarrációra térek ki bővebben, bemutatva a benne rejlő lehetőségeket. Az apropót pedig két, az ősszel látott / hallott előadás adja, melyeket a Vakok és Gyengénlátók Vas Megyei Egyesülete tagjaként nézhettem meg.   

Mi az az audionarráció?

Habár maga a technika /  módszer csak néhány röpke éve jelent meg hazánkban, máig töretlenül népszerű, és egyre inkább ismertté válik egyaránt a kisebbségi és a többségi társadalomban. 

Rendkívül jelentősnek tartom, hogy  ezáltal olyan esztétikai élmények birtokába is juthatunk, amelyek egyébként nem állnának rendelkezésünkre - jelesül a filmek és az előadások narrált formáira gondolok. Látás hiányában a rendező által elérni kívánt cél egy film esetében például számunkra bizonyára nem volna elérhető, de egy audionarrátor segítségével már közel járunk azon élményhez, amit látó társaink kapnak. 

Körülbelül egy éve ismerkedtem meg Gazdik Kati színésznő, szinkronszínész, narrátor személyével, akiben egy rendkívül elkötelezett emberre találtam e téma iránt. A vele készített interjúban elmondta, hogy az audionarráció mindösszesen néhány éves múltra tekint vissza, illetve beavatott a technikai részletekbe is. Például abba, hogy milyen hosszú egy film narrációs munkálata. 

„Bár látszólag egyszerű a feladat, mégsem egészen az: a film alapos ismeretén túl minél teljesebb leírást kell adni a gyengénlátó / vak emberek számára a képi történésekről, a vizuális tartalmak megjelenéséről -  a szereplők leírását is beleértve. Mindezt a beszédek szüneteiben kell megoldani, vigyázva arra, hogy a narráció ne csökkentse a film élvezeti értékét. Továbbá az elkészült munkát egy vak munkatársunk lektorálja, aki jelzi az esetleges pontatlanságokat és hibákat, s csakis az ő „rábólintása" után kerülhet a film a célközönség elé."

Ezekből is látható, hogy egy komoly és komplex munka előzi meg valamely film narrált verziójának adásba kerülését. 

„Ez a szolgáltatás nagyban segíti a látássérülteket a tévéműsoros élmények befogadásában is. Az audionarrált filmek között az Egri csillagok, az Isten hozta őrnagy úr, az Indul a bakterház és a Toldi is megtalálható."

A mai modern technikának köszönhetően a gyengénlátók és a vakok egy fülhallgató segítségével együtt élvezhetik az előadásokat is a látó közönséggel. Hazánkban a Pesti Magyar Színház főigazgatója, Zalán János adott helyett először az audionarrált előadásoknak - a színházán belül. Mi sem mutatja jobban a téma iránti  elkötelezettségét, mint az, hogy a doktori értekezését is ezen módszert elemezve írta. A színház  folyamatosan tűz műsorára narrált előadásokat - így segítve elő a gyengénlátó / vak emberek kultúrához jutását. Példának okáért olyan előadások voltak már elérhetők narrált formában, mint a Tündér Míra, a Harisnyás Pippi, a Van aki forrón szereti és az A muzsika hangja. 

Ám tévedés lenne azt hinni, hogy csak Pesten van lehetősége a sorstársaknak a narrált előadásokon részt venni - hiszen ez már megyénkben is megadatik számunkra. 

Az ősszel Celldömölkön, a Soltis Lajos Színházban láthattuk / hallhattuk Szép Ernő: Május (2X1 felvonásos) darabját, melyet Nagy Gábor, a színház igazgatója „közvetített" a számunkra. Mint kiderült, ez volt az első alkalom, amikor narrált előadást adtak a Soltis színházban, így nem csupán nekünk, hanem igazgató úr számára is nagy-nagy élményt jelentett az a délután. Módfelett élvezetes volt a narráció, valamint maga az előadás is. Teljességgel követhető volt a cselekmény, a narráció pedig egy pluszt jelentett, így még inkább azt lehetett érezni, hogy a nézőtéren ülők az előadás részesei. 

A narrációs előadásokban tulajdonképpen nincs semmiféle ördöngösség: mialatt az előadás cselekménye folyik, azzal  egyidejűleg a narrátor folyamatosan közvetíti az eseményeket, elmondva, ki, mit csinál, hol helyezkedik el a színpadon, milyen az arcjátéka, illetve azt is, hogy milyen ruhát visel. Ezen információkat mi egy fülhallgatón keresztül kapjuk, melynek vezetéke egy vevőegységbe fut - az egység  leginkább egy adóvevőhöz hasonlít: ugyanúgy megtalálhatóak rajta a hangerőszabályzó és a ki / be kapcsoló, illetve a frekvenciakereső gombok. 

November utolsó hétvégéjén, szintén a Vakok és Gyengénlátók Vas Megyei Egyesülete révén a tagtársaknak lehetősége nyílt a Fővárosi Nagycirkusz egyik audionarrált előadásának megtekintésére. 

Vajon mit jelent a cirkuszi előadások narrációja? Egyáltalán, hogyan is kell ezt elképzelni?

Korántsem túlzás kijelenteni azt, hogy az előadás a maga nemében  egyedülálló, hiszen a cirkuszi világban sehol sem találni még egy olyat, ahol a gyengénlátó és a vak emberek számára audionarrált hátteret biztosítanak.  

A programot, a lehetőséget Fekete Péter, a cirkusz igazgatója álmodta meg, s több színésszel együttműködve dolgozta ki ötletét. 

Habár az alapként szolgáló színházi narráció már akkor is működött, a cirkusz azért mégiscsak kissé más tészta. A feladat nehézsége abban állt, hogy míg a verbális művészetekben a narráció, mint olyan, már megszokott és úgymond „egyszerűen" kivitelezhető volt, addig ugyanez a nonverbális világban már teljességgel újnak számított. Mint ahogy kiderült, sikerült orvosolni a problémát: minden narrált előadást egy úgynevezett  taktilis kulisszabejárás előz meg, mely során lehetőségünk nyílik az előadásban használt tárgyak kézbevételére, megtapintására, a szereplőkkel való interakcióra, akiknek a ruháját is megérinthetjük.

Miután pedig bejártuk az előadás színhelyét, megismerkedtünk a szereplőkkel és az általuk használt eszközökkel, a helyünket elfoglalva megkapjuk az előadás teljes élvezetéhez szükséges füleseket, melyeken keresztül a narrátor közvetíti számunkra a manézsban történő eseményeket. Mint már máskor is, a mostani alkalmon is Fekete Péter tolmácsolásában hallhattuk a narrációt. Elmondta, honnan, ki vagy kik érkeztek a manézsba, ők hol helyezkednek el, mit csinálnak éppen. Az artisták esetében azt, hogy az adott pillanatban milyen mozdulatot végeznek, a rúdon éppen hol tartanak, illetve azt is, hogy a mutatványok végén a művészek milyen formációban, merre nézve álltak fel. Elmondható, hogy az ő kalauzolásának köszönhetően a nem látóból „látóvá" váltunk. 

Talán nem rugaszkodom el a valóságtól, ha azt mondom, Péter a profi kommentátorokat megszégyenítő elánnal és pontossággal számolt be a történésekről. Amíg az egyik fülön a narrátor szavait hallgathatjuk, addig a másikkal a környezetünkben lévő emberek reakcióit érzékelhetjük.   

Mind a cirkusz, mind pedig a színház esetében elmondható, hogy a narrátor feladatát az is megnehezíti, hogy pontosan kell tudnia, mikor beszélhet, ezért számára jóformán teljességgel elengedhetetlen a film / az előadás nagyfokú ismerete. 

Ha röviden kellene jellemeznem a színházi és a cirkuszi előadást, akkor csak ennyit tudnék mondani: mindkettő fenomenális volt! Egyszerűen leírhatatlan / elmondhatatlan esztétikai élményekkel lettünk gazdagabbak - s talán a többiek is így vélekednek. A cirkuszi előadás különlegességét még inkább emelte, hogy az ünnepek közeledtével egy Jókai Mór novellát, a Melyiket a kilenc közül?-t vitték a közönség elé. A mai romlott, értékvesztett világban igazi ékkőként ragyog a novella, illetve a belőle készült darab. S talán még a leginkább magába fordult embert is gondolkodásra és „újratervezésre" készteti. Csak jó szívvel ajánlhatom a novella elolvasását és a cirkuszi mű megtekintését is.  

Mind a televíziós, a filmes, a színházi és a cirkuszi alkotások és előadások értéke abban nyilvánul meg, hogy az audionarráció eszközének segítségével - még ha csak időlegesen, ideiglenesen is - a gyengénlátó és a vak személyeket látóvá teszik. Mindeközben a narráció egy szemernyit sem von le a film, a színházi vagy a cirkuszi előadás értékéből. 

Hatalmas tisztelet és köszönet mindazon személyeknek, szervezeteknek, akik a kultúráért végzett munkájuk során az esélyegyenlőségért is küzdenek. Bár itt csak a filmekre, a színházakra és a cirkuszra tértem ki, idetartoznak a különböző láthatatlan és tapintható kiállítások megálmodói és szervezői, a különböző digitális- és hangoskönyvtárak létrehozói, működtetői és felolvasói is.

Tisztelet nekik, elvégre a mai társadalomban óriási hatásuk van a szemléletformálást illetően, demonstrálva azt, hogy minden ember egyenlő tagja annak. Mindenkit egyaránt megilletnek az emberi jogok, így a színvonalasabb kikapcsolódás lehetősége is.