Gyermeki szív, anyai lélek - Az édesanyákat köszöntjük

2023.05.07. - 00:10 | Szipőcz Judit - Fotó: angliaikisokos.com

Gyermeki szív, anyai lélek - Az édesanyákat köszöntjük

Történetünk egy anyáról és lányáról szól, akiket a körülmények korán elszakítottak egymástól, de ők a vér és a családi szeretet hívószavára mindig visszataláltak egymáshoz. Írásunk a föld legmélyebb szeretetét hívatott kifejezni, amely híd még a legnagyobb szakadékok között is, ez a híd vezet minket vissza legmélyebb gyökereinkhez, vérségi kötelékeinkhez, melyek elszakíthatatlanok, és emberi értelemmel talán fel sem foghatóak. Mi most mégis megpróbáljuk gyarló emberként kifejezni a kifejezhetetlent. Isten éltessen sokáig minden Édesanyát, legyen részük gyermekeik által sok örömben, és sugározzon vissza minden anyára az a szeretet, mellyel elhalmozta gyermekeit.

HIRDETÉS
Gyermeki szív, anyai lélek

A betegszoba folyosójának ablakain lágyan beszűrődő napfény pajkosan játszott az ódon cementlapon nézelődő és távolba tekintő vékony kislány szeplős arcán, melyről kimerültség sugárzott a napok óta tartó magas láz miatt. Az éjszaka folyamán egész kancsónyi friss vizet ivott meg, mégis úgy érezte, a világ összes folyóvize sem lenne elég, hogy szomját csillapítsa. Teste-lelke még mindig lángolt, szintúgy, mint vörös haja a szikrázó napsugarak tiszta égi fényénél.

A diákotthon, ahol élt és tanult, egy szép tágas parkban volt. Ide beszédhibája, valamint a szülei válása okozta trauma által kialakult magatartászavar miatt került. A kisdiákokkal a gyönyörű környezet, a fák sűrűjében szaladgáló mókusok, a megannyi játék, kirándulások, a féltőn, óvón szerető nevelőnők sem tudták feledtetni honvágyukat a családi fészek biztonságot nyújtó melege után.

Zsuzsi éjszakánként gyakran felriadt, úgy érezte, mintha teste egyre nagyobb, súlyosabb lenne, mintha az intézmény falai össze akarnák őt nyomni. Annak ellenére, hogy Édesanyja minden hétvégén ment érte - aki azért vállalta lánya felzárkóztatását, hogy a későbbiekben tudja taníttatni, szakmát tudjon adni a kezébe -, a kislány sokszor nagyon félt. Pedig őrangyalként mindig, minden helyzetben ott ült lánya mellett, akkor is, ha Zsuzsika akkor ezt még nem is érezte igazán. Csak az égiek tudták megszámlálni azt a rengeteg könnycseppet, ami az édesanya Margit párnájára hullott titokban, magányos éjszakáin.

Zsuzsi kíváncsi tekintete megakadt a szomszédos épületen lobogó fekete zászlón.

- Valaki meghalt - gondolta.

A folyosón takarító középkorú asszony hirtelen megbotlott az ablaknál álldogáló teremtményben.

- Te gyermek, mit ácsorogsz a hideg folyosón? Bújj be rögtön a meleg ágyba! Még a végén megfázol nekem!

- Néni kérem, ki halt meg? - kérdezte a kislány.

- Az idős tanító úr! De visszajön ő még! Csak szunyókál egyet.

- De néni kérem, aki meghalt, már nem jön vissza.

A középkorú hölgy megdöbbenten bámult maga elé. Honnan tudja ez a gyermek?

Megsimogatta a koravén arcocskát, majd elsápadva a közeli kórterembe menekült, hogy ne lássa a kislány a szeme sarkán legördülő könnycseppet.

Megérkezett Margit, az aggódó édesanya barátjával, Károllyal. Szemeiből keménység, ugyanakkor gyengédség sugárzott. Látszott rajta, hogy megtörte az élet. Arcvonásai szépek, hihetetlen erőről, élettapasztalatról, bölcsességről tettek tanúbizonyságot. Az apuka erre az időre újra nősült, lányával nem tartotta a kapcsolatot. „Ismeretlen" volt. Károly lányaként szerette a kislányt. Nagyon művelt ember volt, nyomdászként dolgozott, előtte pedig zenélt, gitározott egy budapesti együttesben. Kézen fogta Zsuzsikát, mindhárman beültek a jó öreg Trabantba.

Meg sem álltak hazáig, ahol első útjuk egy takaros, gondosan művelt kerttel rendelkező családi házhoz vezetett. Az udvaron illatoztak a szebbnél-szebb virágok, minden egyes barázda az anyai nagymama keze munkáját dicsérte. Foxi, a fehér puli már messziről megérezte a kislány közeledtét, futkározott a kertben örömében. Amikor még Zsuzsi babakocsiban feküdt, a hűséges kutya mindig ott feküdt mellette, vigyázott rá. Nagyon szerette a kislányt, annak ellenére, hogy az, mikor már nagyobb lett, rendszeresen belekapaszkodott szegény kiskutya farkába. Az idős, ápolt asszony már a kapuban várta őket. Rögtön hellyel kínálta Károlyt is, kávét öntött a megfáradt utazónak. Kivette a sütőből a frissen sült almás pitét, felkockázta, a férjétől kapott porcelántányérra tette, melyet még Amerikából küldött neki kedvese, amikor testvérét meglátogatta. A drága nagypapa, aki imádta családját, legutolsó amerikai útjáról már nem tért haza. Autóbalesetben elhunyt. Zsuzsi édesanyja 12 éves volt, amikor édesapját elvesztette.

A kislány figyelte nagymamája kezét. Dolgos, idős, eres kezei voltak, látszott rajtuk a kemény munka. Az idős asszony szemei csillogtak, fényes, sima arcán kizárólag akkor keletkeztek finom ráncok, amikor mosolygott. Pedig kemény élet volt az övé. Nem tűnt megviseltnek mert mély vallásossága, családja iránti elkötelezettsége mindig fiatalon tartotta. Igazi harcos jellem volt, aki 18 évesen már benne volt a II. világháború gyötrelmeiben, az 1956-os forradalom idején pedig a bombázások közepette sietett haza munkahelyéről fél éves gyermekéhez. Egyedül nevelte gyermekeit, egyedül állt neki építkezni. Margit előtt ő volt a példa, de sajnos az élet egyikőjüket sem kímélte. Megtörtek a súlyos kereszt alatt. De a kis Zsuzsi akkor ezt még nem érthette.

Mára már mindezt érti és érzékeli, élete pedig attól vált teljessé, hogy azt a szeretetet, amit akkor kapott, amivel gyermekként édesanyja elhalmozta, visszasugározza rá.

Minden Édesanyának, Nagymamának és Keresztanyának kívánunk szerkesztőségünk nevében jó egészséget, erőt, kitartást és türelmet a dolgos hétköznapokra, Anyák Napjára pedig néhány emlékezetes, meghitt percet.

Új hozzászólás