Az európai nagy dalfelhajtás az idei évre is letudva. Az Euróvíziós Dalfesztivál az utóbbi években amennyit veszített a régi fényéből, annyit pótolt be a fényeffektek terén. Aki feltétel nélkül hisz abban, hogy eme sokszereplős zenei megmérettetésen a legjobbnak kell győznie, az ilyentájt inkább váltson csatornát. A látványos zenei showműsorok kedvelőinek viszont szokás szerint hab a tortán.

Az eredményhirdetést megelőző pillanatokban egyre gyakrabban kerültek az esélyes német delegáltak - élen az ifjú üdvöskével - a kamerák fókuszába. Már akkor feltűnt, hogy Lena zsenge korát meghazudtolva leginkább egy túljátszós, rutinos dívára emlékeztet. Sanda gyanúm a győzelem kihirdetése után beigazolódott. Jót mulattam azon, ahogyan minden ízét kifacsarta az élménynek, és amilyen pimasz módon ünnepeltette magát.

Persze, egy kanyarral később maximálisan igazat adtam neki. A zenészek többsége áldozatot mutatna be Manitunak egy ehhez kísértetiesen hasonlító élményért. Gigantikus színpad, parádés effektek, több tízezres önfeledt közönség. Hát csoda, ha a tinilány láttán lanyha déja vu-m támadt a békebeli Júliák és Tiffanyk azon szűz főhősét felidézve, aki már az első nemi aktusát tűzijátékszerű sorozatorgazmussal summázhatja? Ez a lány pont ilyen volt. Kérette magát, vadul pihegett, sóhajtozott, kéjesen felsikkantgatott, kacagott, bőrpírlott - és a végén elégedetten kiengedett.

Satellite című dalával fölényesen tarolt. Tömegek ünnepelték a helyszínen és Hamburgban. Szerintem frissropogósan beiktatott miniszterelnökünket sárga irigység mardoshatta, ha látta ezt a közvetítést. Az ő aznapi forradalmi tömege a Parlament előtt ehhez az embermennyiséghez képest csak szolid babazsúrnak tekinthető.

Azért jó tudni, hogy ezt a megismételhetetlennek tűnő élményt már olyan magyar is megtapasztalhatta, aki méltán fürdött az eurovíziós gigaközönség szeretetében. Az akkor 22 éves Bayer Friderika pályafutásának csúcspontja lehetett az akkori este. Nem mondhatta el senkinek, elmondta hát mindenkinek a vétkeit. Nem csoda, ha azóta is hálás szívvel énekel az Úrnak a Hitgyüliben, és úgy különösebben nem is teper hazai popzenei babérokért.

Szerencsére léteznek olyan dolgok, amelyekért nagyon sokan képesek egyidejűleg lelkesedni. Ez a zene lényege, élvezi aki adja és aki kapja. Közhely? Lehet! De hogy mégis kifaroljak az általánosítások világából, önfeltárulkozásos harakiri ünnepélyes keretein belül elárulom a saját zenei orgazmusomat, amely véletlenül éppen a Dalfesztiválhoz köthető.

Az én egyik nagy kedvenc zenei csemegém az Eurovízió tavalyi győztese, Alexander Rybak Fairytale című dala. Egy szirupos beütésekkel rendelkező szerelmes nóta, de egyszerűen imádtam és rajongok érte a mai napig. Azóta is gyakran előfordul, ha békaperspektívából, átmenet nélkül azonnal a szférákba vágyom, akkor előkeresem ezt a zenei karátot. Számomra ez egy mindig előhívható, tetszőleges számban megismételhető zeneorgazmus. A csillogó tekintetű ifjú hitelesen varázsolja a színpadra a mindenkori szerelmek tündérmeséjét és azok esszenciáját. Abban a pár percben ott van minden, mély és magas, öröm és bánat, borzongató bizsergés és fájdalom - tudjátok, az a közhelyesen semmihez nem hasonlítható.

Szándékosan az eurovíziós változatát hallgatom a dalnak, mert - a már amúgy is meglévő - lúdbőrt tovább fokozza az ottani csúcshangulat lenyomata. Engem is magával ragad az energiaáramlás, ami ott akkor a hallgatóságot és az előadót.

Szerintetek? Ez nem lehet színlelt orgazmus. Neki is jó volt...meg nekem is...nagyon.