Érdekes volt koncert végén rájönni arra, hogy a 2-szer ¾ óra alatt, ami szenvedélyt és feloldást kaptunk, szinte tökéletes harmóniában álltak egymással, nem billent el a mérleg semelyik irányba, pontosabban a folyamatos ide-oda mozgása tette átlagban mozdulatlanná. A d-moll zongoraverseny intermezzója a zongorista Krausz Adrienn csendes pillogásával, ujjainak ölében pihentetésével indult, a zenekar zengzetelése Eötvös Péter vezényletében pedig az általa előadni készülő hangzatok lágy szőnyegével, hangulatára való rávezetéssel nyílt.

Brahms műveire kortársai reneszánszával ellentétben direkt klasszikus vonások jellemzőek, mégis olybá tűnt, első nagyobb zenekari művében a végigvezetett vonulatok rövid visszatérő szerkezetei mintha csak a mester ujjgyakorlatai lettek volna, különösebb mondanivaló nélkül. Ahogy azonban vitt egyre mélyebbre a telt hangzású, kerekeken úszó alfabusz, körvonalazódni látszott egy-egy elaborált cselekmény, akár egy több felvonásos filmetűd, mely a muzsika által indított érzelmekből generálódott kísérőül. Vitorlás a habokban, kellemesen ring, rajta biztonságot sugalló, képzett tengerész, ki mintha csak a világ zajától igyekezne pár nyugodt órára a végtelen horizont felé. Ám hirtelen gomolyfelhők törnek elő a semmiből, ahogy a dallamok megvadulnak, úgy hánykolódik a vitorlás a viharban, de amíg pár percre megnyugszik a zongora, még érezni a feszültséget, mintha csak a tengerészünk emlékeiben kutatva értenénk meg, mitől is olyan biztos az ő keze, amivel az árboc kötelét rögzíti. De a víz erősebb a fánál, s mielőtt lecsendesül, még ízekre töri a vitorlást, a tengerész pedig ájultan ér partot egy szigeten - csendes pizzicato, kellemes harmónia. Feleszméltekor pedig körbe se néz, tapasztalt rókaként csinál hajót a romokból, hogy rögvest elhagyhassa sorsszánta életterét.

Dominálnak a mélyek, ébred a feszültség, nincs egyedül, egy tépett-csapzott alak bontakozik ki a háttérben, és hatalmas súlyú ütemek szavára veri szét tengerészünk fejét egy szikladarabbal. Neki csak a hajó kell, már húzza is faág-evezőivel a nyílt víz felé, és néhány percre él a remény, hogy véget érhet öröknek hitt rabsága, de a tenger ismét fellázad, és lassú haláltusával húzza ölébe mindenestül. Pedig ő is ember volt valaha, lehetett volna másképp a sorsa, de vakká tette a félelem. Kis csend. Aztán komorabb képek, Sin City szerű kontraszttal. Sötétkéken szégyellt erotika, a gátlásos fiú és a megtört lány belső harca, újfajta feszültség a fúvósok és a zongora lágy disszonanciája és a fokozódó ritmus lencséjén át, ahogy a lány kiskorában az ágy alól nézte végig, hogy erőszakolják meg fekete-kék fátyolos ágyon az édesanyját. De bármilyen fájó az emlék, és a kifejezés az arcán, a jelenben él, a testiség a jelen, az nyer teret, és elragad, és disszonáns, ellentmondásos, mégis összesimul, és tetőzik, majd kis lélegzet... és ismét nyugodt a légkör. Váltás fekete-fehérbe, lovas vágtat az 1933-as Nosferatu világában, keresi elveszett gyermekét, démonok és torzszülöttek közt, de - rövidre fogva - végül itt is a hömpölygő futamok arany középútján, lovon távoznak a kelő nap biztonságos melegébe.

A művésznőnek fáradt a keze, homlokát is törölgette, játéka alatt végig ült az arcán saját zenéhez kapcsolt vizualizációja, néha a kotta követelésére szinte a térképről is lement, majd az előadása végeztével a szerény ötödik vas-visszatapsra bedobott ráadásnak egy rövid Bartókot(?), ezzel fejezve be közreműködését. Azt a szép, nagy zongorát, meg jól kivitték a szünet alatt.

Az e-moll szimfónia szinte ugyanez az élmény pepitában. Feldúlt-nyugodt-haragos-békés-dús-ritka-fent-lent, szabályosan váltakozó hullámokban árasztottak el minket a kép-hangok. Egyszer a tetején, egyszer az alján voltunk, de az óriáskerék gurult tovább, hol lejtőn, hol emelkedőn, adagio, és pizzicato, és egyenes arányban allegro és vivo. Brahms nem igazán operált „slágeres", fülbemászó dallamokkal, elvesztek a fülben a szűkre szabott harmóniák, viszont annál több disszonáns színesítés kapatta fel a fejet. A hegedűsök koncertmesterének álla alatt példaszerűen ott volt a fehér kendő („Miért tesz a hegedűs egy ruhadarabot a hegedűje és az álla közé? Hogy le ne hegedülje magát..."), a triangulumos és az üstdobos pedig - akik általában a legtöbbet unatkoznak saját koncertjeiken -, ezúttal elég sok szerepet kaptak. (Most a cintányéros pihent.) A szünetben Kati, a Szimfónia Kávézóból - aki üde szépségével, mosolyával mindig tud eggyel jobbat kihozni abból, ami épp van - az előtérben kínálta a pezsgőt és az üdítőket, legnagyobb fájdalmunkra - és persze érthető módon - sört sajnos nem. Ebből kiindulva merült alá bennünk a gondolat, hogy akár szerveződhetne néha olyan szabadtéri fesztivál is, ahol több helyszínen, több szimfonikus zenekar, több klasszikust játszana manírmentesen, farmerben-pólóban. Mi meg sörrel a kezünkben dúdolgathatnánk kiállás alatt a Für Elise vezérdallamát, aztán bódultan csettegnénk át az Eine kleine Nachtmusik -ra, és nyugodtan szentségelhetnénk, ha lekéstük az elejét.

A koncert végén Eötvös Péter is megkapta a vastapsát, ahogy illik, mi pedig kellemesen zsongó fejjel néztünk folyadék után. Ami pedig azt illeti, a bérletes előadások ülőhely-telítettségi szintjét az efféle bérleten kívüli alkalmak is jól hozzák, és jellemzően nem fiatalok látogatják - hacsak nem iskolai keretek közt -, pedig mindenképp érdemes. Szóval „Classics up!"- komolyzenére fel!