Mikor megérkeztünk a Palace Café téglafalai közé, melynek az illemhelyekhez, valamint a klubhelységekhez vezető folyosója kapásból a Motel c. filmet idézte meg terével-ajtajaival, cseppet megszeppenve gőzölt át gyomrunkból agyunkba az a gondolat, hogy nehogy hasonló csapdába essünk, mint a filmben, és nehogy a gazdag és köztiszteletben álló előadók a mi pénzünkért csonkítgathassák igényük szerint várakozással teli jókedvünket. A félsznek rögtön elvette az élét az elénk táruló teltház látványa, mert még ha le is metszik a spirituális kisujjunkat, legalább a padlón nem lesz magányos. Másfelől a teltház sosem kedvez az egyénnek, pláne ha italt szeretne, és ilyenkor mindig bejön az örök ellentmondás a pultosok kézikönyvéből: „Soha ne azt szolgáld ki, aki tíz perce türelmesen vár az orrod előtt, hanem azt, aki beszól, vagy tolakszik. Ha ilyen nincs, akkor a tanácstalanul pislogó szőke bögyöst, ha az sincs, akkor meg meredj a cetlidbe, ami az épület B szárnyának a legtávolabbi asztalának rendelését tartalmazza, mert azok ott nagyon nem érnek rá." Sebaj, tényleg van időnk, cirka két óra, melynek első felében a Hajdú Balázs szájában megalvó tej csoroghat le fülünkből torkunkba, nedvesíteni azt, a másodikban pedig a Kiss Ádám által generált édes-keserű könnycseppek viszik véghez a missziót. És ha már itt tartunk, néha nem ártana frissíteni az ajtóban fityegő árlistát, mert bár már ott is szívinfarktus kerülgetett minket az árak láttán, de bevállaltuk. Ha viszont előre tudjuk, hogy a kiírtnál 200(!)Ft-tal drágább az ital, inkább önnön verejtékünket facsarjuk egy ízléses pohárba szomjoltó gyanánt.

Alapvető tény, hogy szórakoztatni a szociálisan érzékeny emberek képesek, és bár az is szórakoztató tud lenni, mikor egy óvodás szaval, mégis kissé más elvárásokkal áll hozzá az ember, Hajdú Balázs esetére azonban mégis inkább az „aranyos gyerek elmondja a magáét" tag-et lehetne ráaggatni. Nem vehemens, nem csapong, a maga kis belassult módján csal mosolyt az arcokra. A stand up comedy alapvetően jellem- és helyzetkomikumokra épül, és kétségtelen, hogy jellemében a kis ütődött szerep hétköznapi szintű alakítása nem okoz gondot Balázsnak, inkább a könnyed vicceskedésre megy rá, mintsem a kacagtatásra, a sztoriba épített szellemesnek megírt élethelyzetek viszont érezhetően köszönő viszonyban sincsenek az életszerűséggel, a hiteltelenül elővezetett sorok elhangzásakor kiütközik, hogy még ha tényleg meg is történtek vele, nem volt éppen ott. Nem személye ellen szól e kifogás, mert egyértelműen szórakoztató egyéniség, de a komédiás attól vicces, hogy nem csak a szöveggel játszik, hanem hangjával, testével, gesztusaival is hitelt ad szavainak.

Ő a visszafogott mezőny éllovasa, ha nem is voltak teljesen ismeretlen és az újdonság erejével ható viccei, kellemesen ellazított mindenkit humorával. Kiss Ádám ezalatt a hátunk mögötti boxban tanulmányozta mobiltelefonját, tán az esti műsorán futott át még egyszer, vagy anyunak-apunak-kedvesének írt egy pár köszönő sort elővigyázatosságból. Ám egyszer csak felugrott, és kisvártatva rázendített a színpadon.

Kiss Ádám tavalyi Volt fesztiválon elkövetett primadonna stílusú levonulása a színpadról 20 perccel a neki szánt idő lejárta előtt mély sebet hagyott bennünk - megértve, hogy a nagyszínpaddal szemben stand up-ozni a beállás ideje alatt nem könnyű, mégis az ezt megelőző napokon Kőhalmi Zoltán, és Kovács András Péter is zökkenőmentesen vette az akadályt (jó humoristaként felhasználva a zavaró tényezőket a saját műsorukhoz), Ádámkának azonban az addigi, zömében szitokszavakra épülő művészetét úgy látszik megzavarta eme szükséges rossz, ezért is számított sorsdöntőnek számunkra esti előadása.

Ezúttal viszont átment a rostán, hozta az élőben elvárt szintet, közelítve ahhoz, amilyet akkor érzel, mikor sörözöl egy asztaltársaságnál, ahol van egy-két mókamiki, akik önfeledten osztanak, és a vállukon elviszik a jó hangulatot. Nála is elképzelhető, hogy az említett esetek talán sosem történtek meg, mégis ahogy ömlött belőle a hülyeség, még az életszerűtlen helyzeteket is képes volt elhitetni azzal a dinamikával, és azzal a fejjel, ami neki jutott. Mindazonáltal örök vesszőparipája mind a két humoristának, a „ki látott már a tévében?", „ki látott már olyat, hogy ...?", „tudja-e valaki, mi az a ..." - költői kérdéskör, mintha ezzel le is lenne tudva a közönség bevonása a műsorba, néhány kéz magasba lendíttetésével, és várnánk, de mégsem sül ki belőle soha semmi. Valamint, hogy milyen vicces szituáció is az, mikor a rendőrök felismerik, hogy „Höhö, ez a izé, a izéből...", érdekes mód olyan poén sosincs, hogy nem ismerték fel, és jól megvágták őket, mint hasonló esetben bárki mást... A megírt műsortól való elrugaszkodás pedig fokozná a személyességet, sugallná a „könnyed profizmust", súlyt adna az elrebbent bohókáknak. Ettől függetlenül Ádám magával ragadta a népet, felkészült ütős poénokkal, láthatóan javára vált minden eddigi fellépés tapasztalata.

Ám ami a showder klub/dumaszínház üdvöskéinek megjelenése óta motoszkál a felszín alatt, és nem hagy nyugodni minket, az az ipariasság. Mára kezd kiveszni a percenként legalább 5 poén miliő, de a történetek témátlansága, azaz vajmi közös téma nélkül való egymás után fűzése még ocsúdást okoz. Nem akarván új fórumot nyitni egy régebbi témához, pusztán példaként említve egy Hofinak, Badárnak, de a korábbi évtizedek külföldi nagyöregjeinek, mint Robin Williams, Richard Pryor, vagy Jim Carrey egy-egy estje egy jellemi fix, és egy globális cserélődő téma köré épültek, és a sztorik harmóniában úsztak ezzel a közeggel. Most meg valahogy nem.

A téma egy igényes humoreszkhez belülről kell, hogy jöjjön, és az emberhez kell szóljon, úgy lesz élmény, ebben még van hova fejlődni. Mindannyian ismerünk olyan embereket szűkebb-tágabb körünkben, akik fejek, színpadra termettek - csak épp értenek is emellett valamihez, amiből meg lehet élni -, mégis talán pont ez a stílus mutatta meg nekünk földi halandóknak, hogy a szórakoztatáshoz nem kell eszköz, hiszen ha igaz, hogy minden addig hígul, míg végül fel nem vet az aljáról néhány velősebb darabot, akkor már valóban érdemes csinálni. És ha már karaoke klubok léteznek, ahol adottak a technikai lehetőségek, igazán lehetne szervezni hébe-hóba olyan estéket, ahol bárki megvillanthatná ebbéli tehetségét, ha csak tíz percre is.