Amikor az ember elér egy bizonyos életkort, hajlamos azt hinni, hogy már hozzászokott a világ durvaságaihoz, hogy „nincs igazság, csak béke", és hogy nem minden olyan rózsás, mint azt ifjú korunkban elképzeltük. Meglehetős rutinnal igyekszem tehát manőverezni jó és rossz dolgok között, kizárni a számomra elfogadhatatlant. Nem másként van ez, ha hírek után kutatok a különböző médiafelületeken. Megvallom, nem szeretem a bulvárt, ahogy a nemzetietlen, és mindenfajta erkölcsöt, tárgyilagosságot nélkülöző sajtóorgánumokat sem, írásaikat a legritkább esetben olvasom. A napokban azonban tettem egy kivételt. Egy online oldalon, böngészés közben akadt a szemembe a szenzációhajhász cím, amelynek felháborító és provokatív volta jól illeszkedett a cikkben foglaltakhoz. Egy számomra igen kedves ember személyét, illetve emlékét volt hivatott a sárba rántani. A Telexen, majd a 24.HU-n is megjelenő mocsokáradat célkeresztjében ezúttal a két éve elhunyt zenész, Póka Egon állt.

Talán nincs is olyan zenét szerető ember széles e hazában, aki nem ismerné a nevét. Alapítója, tagja volt számtalan együttesnek: Metro, Juventus, Hobo Blues Band, P. Mobil, és ötletgazdája, létrehozója a Kőbányai Zenei Stúdiónak, ahol magas szintű képzést kaphattak a könnyű műfaj zenészei. A hosszú évtizedek alatt nevet szerzett az iskolának, és számtalan fiatal muzsikus karrierjének is origója volt. Most aztán, hogy az Amerikából induló Me too őrület már elérte kis hazánkat is, és Egon pedig már nincs az élők között, hogy megvédhesse magát, jó alanynak ígérkezett a keresztrefeszítéshez.

De mi is ez a Me Too? A kifejezés szűken vett jelentése: én is, nekem is, a mozgalom pedig, amelynek elnevezését adta, elsősorban nőket képvisel, de főként szexuális erőszakot elszenvedők védelmét hivatott ellátni. Mindez nagyon szép, mondhatnánk, és célkitűzéseivel egyet is érthetnénk. Ámde ezzel is úgy vagyunk, mint minden mással is, ha az eredeti célból végül egy erősen túlhajtott őrület lesz. Az utóbbi években jó pár ilyenben volt részünk, és egyre-másra tapasztalunk újabbakat, egyre képtelenebb ötletekkel. Szülőhazájuk pedig Amerika, a szabadság és a megvalósult álmok otthona, ahogy valamikor hittük. Mi, akik itt éltünk Európa keleti felén, megszállt országokban, szegényen és korlátok közé szorítva, úgy néztünk nyugat felé, és különösen Amerikára, mint olyan helyre, ahol minden jobb, mint minálunk. Nem voltak megfelelő ismereteink, csak annyi, ami a filmeken, zenében eljutott hozzánk a regnáló rendszer erős szűrőjén át. Azóta persze nagyot fordult a világ mivelünk is: szabadok lettünk, a világ kinyílt számunkra is, minden értelemben.

Hol vannak már azok a hatvanas évek, amikor még a Coca Cola és a rock zene fenyegette az erkölcseinket? Mostanra a technika fejlődésével az átjárhatóság nem csak a kontinensek között lett egyre gyorsabb, nem csak térben, de kulturális értelemben is, az internet elterjedésével pedig már az időfaktor sem releváns. Visszatérve eredeti témánkhoz, ez a bizonyos Me Too mozgalom nem most kezdődött. Már jó néhány éve szedi áldozatait mindkét részről. Jellemzően híres, vagy gazdag, befolyásos emberek az érintettjei, főként férfiak, vádlóik pedig hajdani beosztottak, munkatársak. Az esetek nagy részében sok évvel korábbi, nem ritkán több évtizedes sérelmek kerülnek elő, amelyben szexuális bántalmazásról, zaklatásról tesznek bejelentést a sérelmet elszenvedettek, szóbeli abúzusokról, és a hosszú idő eltelte miatt általában bizonyítékok nélkül. Jellemzően az ilyen vád azonnal címlapra kerül, ekkor a vádló mellé felsorakozik még néhány személy, és tanú is akad. Hogy miért nem azonnal tettek feljelentést az áldozatok, miért nem kértek rögtön segítséget, vagy fordultak a nyilvánossághoz, arra a „féltem, nem tudtam", stb. a válasz. A tanúk meg, ugye, csak most, kb. harminc év után értették meg, mit is láttak... Amikor a mozgalom elindult, talán nem véletlenül a felső osztályokat érintette, és onnan gyűrűzött lefelé a társadalom szélesebb rétegeibe, már-már "divatot" teremtve. Ennek két oka is lehet: Amerikában mód van arra, hogy a vádló és a vádlott megegyezzen, és anyagi kártérítés fejében a sértett felejteni tudjon. Mindössze alá kell írnia egy papírt, hogy nincs több követelése. Ez aztán sokakat ösztönzött arra, hogy emlékeikben kutatva megtalálják azt a személyt, akivel kiállíttathatnak maguknak egy szép kis csekket. Másik oka, hogy elsőként neves rendezők, színészek ellen indultak ilyen eljárások, az, hogy ismertségük miatt ügyük nagy visszhangot válthat ki a társadalomban. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nagyobb a reklámértéke. Hogy az évek alatt hány ember élete ment tönkre, vádlóké és vádlottaké egyaránt, lehetetlen megmondani. És ahogy az óceán hullámai, úgy a mozgalom őrülete is megérkezett más kontinensekre is. Nálunk is nyilvánosságra kerültek esetek, és hogy a mintakövetés hiba nélkül menjen, hát a színházi világban elsőként. Mielőtt azzal vádolna valaki, hogy jómagam nem tartom fontosnak a szexuális, és mindenfajta visszaélés elleni fellépést, hadd szögezzem le, hogy éppen ellenkezőleg. A leghatározottabb és azonnali intézkedésre van szükség minden ilyen esetben, de mindkét fél érdekében a körültekintő és alapos vizsgálatra. Elszenvedni az erőszakot éppúgy rettenetes, ahogy a hamis vádakat, és egyik sem maradhat következmények nélkül!

Ez után a hosszú kitérő után térjünk vissza Póka Egon esetére. A cikk azt állítja, hogy most, évek eltelte után, egyre-másra jelentkeznek hajdani diákok, de még beosztottak is, hogy elszenvedett sérelmeiket világgá kürtöljék. Az - természetesen - csak a véletlen műve lehet, hogy éppen egy tervezett egyetemet készülnek elnevezni róla. „Igazi" nemi erőszakkal (egyelőre) nem vádolják, csak túl bizalmas közeledéssel, holmi csókokkal, ölelésekkel, trágár beszéddel, lelki terrorral. A vádlók között akad olyan hölgy is, akit annyira megviselt a diákként elszenvedett abúzus, hogy pár év múlva visszament Egon iskolájába tanítani. Egon, szegény, már az égiek közt keresi a harmóniát, amit annyira vágyott meglelni idelenn. Élete, amelyet igyekezett legjobb tudása szerint vezetni, most a sárban hever, olyanok által megtaposva, akikért sokat tett valaha. Ismerek egy erdélyi mondást, úgy szól: tégy jót valakivel és szerzel egy ellenséget! Milyen igaz! Az őt lejárató cikk akkor is felháborított volna, ha, nem ismerném az érintettjét. De az élet kivételes szerencséje folytán volt pár év az életemben, amikor nagyon is közel állt hozzám/hozzánk.

Ehhez engedjenek meg egy kis, személyes kitérőt. 1980 szeptember 3-a óta tudom a nevét, és lettem rajongója a Hobo Blues Bandnak, a zenekarnak, amelynek vezetője és gitárosa volt azokban az években. Fiatalok voltunk, szinte gyerekek, akiket beszippantott nem csak a zenéjük, de minden, amit képviseltek. Évek teltek el úgy, hogy nem hiányoztunk egyetlen koncertjükről sem. Mindig az első sorban, levakarhatatlanul, stoppal utazva, állomásokon hálva, csak, hogy velük legyünk, nem egyszer a zenekar vendégeként jutva be a koncertekre. Ezekben az években alaposan megismerhettük az együttes minden tagját: Hobót, akire istenként néztünk fel és ittuk minden szavát, és féltük ítéletét. Egont, a mindig mosolygóst és kedveset, Buksit, aki alig várta, hogy a kislányával legyen. Pálmait, a csendeset, aki minden tortáról eszembe jut... Mi mind fiatal lányok voltunk akkoriban, ahogy a rajongótáboruk egy része is, de soha nem tapasztalta egyikünk sem, hogy nem megfelelő lett volna a közeledésük felénk. Zenéltek és siettek haza a családjaikhoz. Mentesek voltak a sztárallűröktől. Egon gondoskodó szeretetét még évek múlva is, már fiatal édesanyaként is megtapasztalhattam. Ha már ritkábban, de eljutottam a klubba, ahol játszottak, és magammal vittem a picike lányomat is, Egon mindig felültetett bennünket a fal mellett sorakozó hangládák valamelyikére, nehogy bajunk essék a tömegben. Ilyen volt: féltő, óvó, és édesapa maga is. Trágár beszédet pedig soha nem hallottunk egyiküktől sem. Persze mondhatná valaki, hogy azóta sok év telt el, de nem hiszem, hogy valaki annyira megváltozzon, mint ahogy a vádlói állítják. Ahogy ő magát, úgy mi, akik ismertük sem tudjuk megvédeni, bárhogy is szeretnénk. Láthatatlan szálakkal szőtte át a mindenre kapható silányság nem csak a sajtót, a zenei világot, de már a társadalom szövetét is. Következmények nélküli ország leszünk - ha hagyjuk!

Amikor legutoljára láttam, mindketten egy mozgólépcsőn álltunk. Én lefelé mentem, ő meg a felfelé vivőről intett mosolyogva. Ha rá gondolok, fura módon mindig ez az utolsó kép van meg róla: szelíd tekintete, a vicces kis bajusza, és ahogy lassan elnyeli a metró tömege. Mindig tisztelettel és szeretettel gondolok rá, ahogy még oly sokan, és naivul bízom abban, hogy mindent azért mégsem lehet megtenni következmények nélkül, még ha fizetnek is érte!

Kapcsolódó írásunk:

Jött a rock and roll, és keményen berúgta az ajtót - Az Előadóművészi Jogvédő Iroda interjúja Póka Egonnal

2020.06.18. - 13:15 | vaskarika.hu / Előadóművészi Jogvédő Iroda

A zene számára: szabadság. De soha nem öncélú és nem magamutogató. Hitvallása szerint zenélni és zenét tanítani kizárólag lángoló lélekkel lehet. Ő pedig egész művészetével őrzi és adja tovább ezt a tüzet, mert alapigazsága: zenélni csak jól érdemes. De hogyan élte meg a teltházas koncertekhez szokott előadó a karantén korlátait? Miként hatott az utóbbi időszak szakmai, alkotói és oktatói tevékenységére? A Máté Péter-díjas basszusgitárost, zeneszerzőt, a magyar zenei élet emblematikus előadóművészét többek között ezekről is az Előadóművészi Jogvédő Iroda.