Jordán Tamás színművész és Szabó István színháztörténész volt a Szombathelyi Képtár vendége, akik személyes életútjuk és tapasztalataik alapján mutatták be, hogy milyen volt a színházi élet Magyarországon a múlt század 60-70-es éveiben - a tűrés, tiltás, támogatás koordináta-rendszerében. Hogyan működött a hivatalos kőszínházi struktúra - és miféle kezdeményezések születtek a struktúrán kívül? Ez a színházi nagyvadak - és a különleges "alternatívok" kora. De hát a szombathelyiek jól tudják, hogy "mindennek az Egyetemi Színpad az oka".

A 60-70-es évek időszaka, 3 „t", a tűrt, tiltott, támogatott kifejezés elválaszthatatlan Aczél György kultúrpolitikus nevétől, kezdte a beszélgetést Ölbei Lívia. Az újságírót elsősorban az érdekelte, hogyan hatott az adott korszak politikai és kulturális miliője a színházi életre, milyen lehetőségek nyíltak akkoriban a művészek, színészek számára, akik nem akartak betagozódni a nyájba. Jordán Tamás elmondta, Aczél Györgyről tudnunk kell, hogy rendületlenül hitt abban, amit hirdetett, meggyőződéses kommunista volt, ugyanakkor sznob is, és úgy gondolta, hogy a tiltással Magyarországot védi meg a negatív befolyástól, amivel természetesen rengeteg kárt okozott. Az Aczél György név csak egy felvett név, Aczél Appel Henrik néven született zsidó családban, apja kocsis és hentessegéd volt, aki szörnyű körülmények között vesztette életét, halálra fagyott egy kamrában, amikor a fia a 8. évében járt. A kis Henrik árvaházba került. Autodidakta módon képezte magát, elvégzett egy félévet a Színművészeti Akadémián, amatőr színészként és előadóként is működött, és neki magának is meg kellett tapasztalnia a tiltást, a zsidótörvények miatt letiltották a színpadról. Többször ült börtönben. Sznob volt abban az értelemben, hogy azt szerette volna, hogy a kor ideológiájának megfelelő kultúra legyen, ugyanakkor magas színvonalon, éppen azért nagyon jól tudta, hogy hová kell áramoltatni a pénzt. Jordán Tamás a tőle megszokott lelkesedéssel beszélt, pályafutását ecsetelve, anekdotákkal fűszerezve mutatta be a közönségnek, hogy azért abban az időszakban is meg lehetett találni a szabadság alternatív útjait, és tudtak nagy alkotások is születni. Jordán Tamás életében az Egyetemi Színpad Universitas Együttese jelentette a mérföldkövet, az alapító tagok között volt Fodor Tamás, Halász Péter, Hetényi Pál, Kristóf Tibor, Sólyom Katalin, és Jordán Tamás. Szó esett a 25. Színházról is, az első hivatalosan engedélyezett alternatív színházról Magyarországon, melyet Gyurkó László író, Szigeti Károly koreográfus és Berek Kati színésznő alapított 1970-ben. Jordán Tamással kapcsolatban nem hagyhatjuk ki a kaposvári színházat, a Merlin Színházat, és a Nemzeti Színházat sem, hogy aztán pályája a Weöres Sándor Színházban csúcsosodjon ki.

Szabó István visszatért Aczél Györgyre, aki 1958-tól 1967-ig a művelődésügyi miniszter első helyettese volt, majd 1967-től 1974-ig a politikai bizottság tagjaként a kulturális terület felelőse lett. Ebbe a korszakba esik a konszolidáció időszaka is, mely meglehetősen ambivalens, mert még folytak az elszámoltatások, ugyanakkor egy újfajta szemlélet is megjelent. Ennek a korszaknak a terméke az Egyetemi Színpad is, de sok más kulturális társulás is született akkor, például a Balázs Béla Stúdió 1959-ben, mely később állami támogatást is kapott. Akkoriban az egyetemek egy zárt világot alkottak, „államot képeztek az államban", mindegyik máshogy élte meg a szabadságot. Szabó István ezt a műegyetemen tapasztalta meg, az 1961-ben útjára indított Szkéné Színház sok tehetségnek adott lehetőséget, hogy a későbbiekben országosan elismertté váljanak.

A korszak egyik fontos kérdése Szabó István számára az, hogy a Rákosi és a Kádár-rendszer között vajon kontinuitás vagy megszakítás létezik-e. A konszolidáció a másságot hangsúlyozza, de a helyzet ennél jóval árnyaltabb volt. Az alternatív színházaknak a vidék is teret adott. A fővárosi színházak konzervatívabbak voltak, vidéken lehetett találni szabadabb szellemet is. Arról a korszakról azt is tudnunk kell, hogy abban az időben azok az emberek is színházi élményhez juthattak, akik nem jártak színházba, ugyanis a televízió és a rádió rendszeresen közvetített színházi előadásokat. Ezt könnyen meg lehetett tenni, mivel az előadások elsősorban szövegközpontúak voltak. A színházkritika is irodalomközpontúként működött eleinte, később változott előadásközpontúvá.

Élvezetes volt mindkét vendéget hallgatni, az idő hihetetlenül gyorsan elrepült, mi pedig rengeteg információval és élménybeszámolóval gazdagodtunk.

Kapcsolódó írásunk:

Szombathely-Budapest 4-4 - Beat- és rockzenei kiállítások a ' 60-as, 70-es évekről

2023.02.11. - 01:00 | Gróf István - Fotó: Büki László, Gróf István

Az elmúlt néhány évben felértékelődtek a 60-as, 70-es évekbeli könnyűzenei mozgalmak történet-kutatásai. A Szombathelyi Képtár a „TeTT" sorozat harmadik eseményét, a 'Megtört progressziót' november 3-én indította útjára, míg a Magyar Zene Házában nemrég, január 22-én nyitottak meg 'Nekünk írták a dalt!' címmel egy hasonlót. Mivel egy héten belül láttam mindkettőt, önkéntelenül adódott az alkalom, hogy összehasonlítsam őket.