Minden asztal "elkelt", sőt, kevésnek is bizonyult a kávézó befogadóképessége, akkora érdeklődés volt az újrainduló Színházszerda iránt. A vendég ezúttal Németh Judit színművész volt, akire aznap este 7-kor egy igazi jutalomjáték, Médeia szerepe várt. Nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi idők egyik legnagyobb hatású színészi játékát látjuk a művésznőtől estéről estére, bár ő még úgy érzi, "van dolga" a karakterrel. 

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen Jordán Tamás a kezdetektől indította a beszélgetést - némi stúdiós és egyéb társulati szerepek felidézését követően. Németh Judit kezdetektől fogva a Weöres Sándor Színház társulatának tagja, 31 darabban játszott eddig. Mi mással is kezdődhetett volna az érdemi beszélgetés, mint a 9700-zal? A 10 éves szombathelyi színház debütáló előadásáért sokáig küzdött Judit, hogy tartsák még műsoron, vagy vegyék elő újra. Ezt az időszakot jelölte meg az itt töltött évtized legboldogabbikának. Előadásainak sorában a Cseresznyéskert következett, melyben egy fogasra tett kabátot is megtöltött élettel, amit eredetileg cirkuszi bohócmutatványként látott. Nagyon jól sikerült a "kabátszám", akárcsak az azt követő Anconai szerelmesek című zenés darab, amiben együtt volt még a társulat.

Innét a beszélgetés az eddigieknél is személyesebb és érzékenyebb fordulatot vett, ugyanis a 2011-es, Az ember tragédiája című darabban családi okok miatt nem szerepelhetett. Ekkor hunyt el édesapja, és ahogy Judit mondta: "innét megszakadt bennem valami Szombathellyel kapcsolatban". Amikor a társulat tagja lett, egy 12 éves kisfiút "hagyott otthon" - akiből azóta csodálatos ember lett -, ám ha mindezt előre látja, a lemondást, a megpróbáltatásokat, akkor nem mondott volna igent Jordán Tamás hívására. Tamás persze igyekezett vidámabb formába terelni a beszélgetést, de mi, a hallgatóság ezúton is köszönjük a művésznő őszinte érzékenységét, hogy olyan sorsformáló élettörténésekbe avatott minket, amikbe ritkán csöppen hallgatóság elismert művésztől.

Tamás a siker felé szőtte tovább a beszélgetés fonalát, itt jött elő újra Médeia, akinek szerepében, megformálásában Judit kiteljesedhet. Ebben a szerepben ad önmagából, elgondolkodtat, ugyanakkor a saját személyiségét is építi általa. A közönség ezt látja, és szereti is a darabot. Mi ez, ha nem siker?

Judit itt tárta elénk kvázi művészi hitvallását, miszerint lételeme, hogy megszerettesse az emberekkel azt a szerepet, amit játszik - ezért is fontos számára a Médeia. Már ha megszerettethető a karakter - innét már jóval vidámabb felütéssel folyt a beszélgetés -, mert volt olyan szerepe is, amiben nem éppen szerethető karaktert osztottak rá, ő mégis azzá akarta tenni (Tartuffe, Pernelle asszony). Ennek épp ellentettje volt az Ivo Krobot rendezte Tóték, amiben Tótnét alakította, ami egy hálás szerep, mert "csak" szeretni kell benne. 

A beszélgetés során tettünk egy kanyart - mégpedig hajtűkanyart! - a zene felé. Szóba kerül a La Mancha lovagja, ami tele van a mai fiatalság számára is befogadható slágerekkel, és szóba került Judit önálló zenés estje is, ami a Talán címet kapta. Hogy miért Talán? Judit szeret énekelni, és az a "bizonytalanság", hogy talán ebből a darabból, és talán abból a darabból is kellene egy-egy dalt választani, szülte az est címadását. Ezen a ponton robbant a második meglepetésbomba, mikoris megtudtuk, hogy Judit a karvezetői és a színészi pálya között "ingadozott". Ahogy ő  fogalmazott: "a zene volt az egyik utam, zenével foglalkozó ember (karvezető) szerettem volna lenni. A zenénél nincs teljesebb! Rosszul döntöttem, hogy nem azt a pályát választottam". 

Jordán Tamás így másodszor is a színjátszásban való kiteljesedése felé terelte a művésznőt, újra előjött a Médeia, s vele együtt egy történetet állított párhuzamba. Az igazgató fia asztalos, és roppant precíz, minőségi munkák kerülnek ki a keze alól. Egyik alkalommal, miután elkészült egy asztalosmunkával, letette a szerszámokat, megállt az asztal előtt, végignézett rajta, és csak ennyit mondott: "ez most benne van a világban". Németh Judit Médeia-alakítása is benne van a világban, látva a művésznő lenyűgöző játékát.

Gyorsan eltelt az egy óra, de annyi még belefért, hogy megtudjuk: két hét múlva Vlahovics Editet kérdezné Németh Judit az elmúlt évtizedről. S hogy miért pont Vlahót? Mert ők a társulat két ellenpontja. Edit az, akinek minden "csodálatos", egy abszolút pozitív egyéniség, Judit pedig az "örök kekec". Ez az ellentmondás pedig már szinte legendás a színházban, így két hét múlva is várhatóan egy színes, érdekes beszélgetésben lesz részünk két jóbaráttal. Mert az ellentétek vonzzák egymást!

A beszélgetést követően a Weöres Sándor Színház 10 évét végigkísérő tárlat nyílt meg a kávézóban Mészáros Zsolt fotográfiáiból, Jordán Tamás ajánlásával.