Mielőtt keresztrefeszítéssel készülődnének a bősz kommentelők, megjegyeznénk pár dolgot, amelyek a gyűjtés és a koncert apropóján bennünk felmerültek. Példaértékű mind a rövid idő alatt összegyűjtött - mondhatni hatalmasnak számító, pláne a gazdasági helyzetet figyelembe véve - adomány-tömeg, mind pedig az esten fellépők feltétel nélküli odaadása az ügyért. Maximális tisztelet jár mind az Egyházmegyei Karitásznak, a megyei napilapnak, a városi tv-nek, és az Agorának, mint szervezőknek ugyanúgy, mint az Ataru Taiko ütőseinek, a Camerata Pro Musica vonós kamarazenekarnak, a Boglya együttesnek, az Ungaresca táncosainak, a márciusban alakult Morális Fixáció nevű színészzenekarnak és Kelemen Zoltán színésznek - aki mindenkori kedvenc versünket, Arany János Walesi bárdok című balladáját szavalta el zseniálisan. Teljes respekt mindannyiuknak, vagyis majdnem, de erről pár sorral lejjebb.

A kérdést feltenni azoknak kell, akik az elmúlt időszak - két évtized - alatt sem tették meg azt, amit ezeknek a településeknek a biztonsága érdekében meg kellett volna. Abszurdisztán mindenkori vezetőiről beszélünk. Nem újkeletű dolgok ugyanis nálunk az áradások, hogyan is lehetnének, hisz nem kell ahhoz földrajz-professzornak lenni, hogy Európa térképére nézve megállapíthassuk azt, hogy bizony kis morbid hazánk, konkrétan egy vízgyűjtő terület. Körben hegyek, mi alant, a folyók onnan felénk folynak, ennyi. Ráadásul még nem sivatagosodik az éghajlat annyira, hogy bárki is azt mondhatná a vízügyi szakemberek közül, hogy nem áll fenn a veszélye annak, hogy minket az ár bármikor elöntsön. Nekik is, mint az ország összes szak- és nem szakpolitikusának tudnia kellett már rég ezt.

Meg sem kíséreltük összeadni az utóbbi két évtized alatt a kármentésre költött összegeket, valószínű egy új hazát is lehetne belőle építeni, és most csak az anyagi kárról beszélünk. Ha ezt az összeget - mínusz a hatvan százalék, amit szokás szerint a folyamatok során lenyúl valaki -, ráköltötte volna az aktuálisan felelős kormányzat, vélhetően ott tartanánk, hogy legalább lakott területek nem forognának veszélyben. Építünk mindent, ami létezik, autópályákat, metrót, APEH és TB székházakat, meg minden olyat, ami nem annyira szükséges, sőt. Az, hogy a vidéket megvédjük a nyilvánvaló tragédiáktól, az nem feladat. Ha beütött a krach, tessék-lássék módon erősítettek a gátakon, aztán ahogy levonult a hírérték árja, ezt szépen el is felejtették folytatni. Egyetlen párt programjában sem szerepelt az ár- és belvízvédelem, a magyar trikolor és a nemzet harcosai - akik a népet képviselik egyedüli igazként saját bevallásuk szerint -, egy bezárt francia kastély előtt tutultak, miközben honfitársaikat kiöntötték házaikból a máskor csak érként csordogáló vizes árkok. Nonszensz.

De az sem feledhető momentum, hogy új belügyminiszterünk bőrcipőben érkezett az elárasztott területre, s a sort folytathatnánk billentyűszakadtáig, de nem tesszük. Mert minek is? Itt ez senkit nem érdekel, akit kellene. Az anyagi károknál csak a lelki sérülések a nagyobbak, generációk és életek mennek tönkre évek óta, és nyugodtan felkészülhet továbbra is az ártereken élő lakosság arra, hogy mindenét viheti a víz bármikor (zsíros falat volt építési engedélyeket kiadni ártéri területekre, bizonyára).

Ahogy azt a térségből érkezett egyházi képviselők elmondták, az ott élők nagyon hálásak és szinte csak amiatt tudják elviselni a rájuk mért armageddont, hogy tudják: szerencsésebb honfitársaik kitartanak mellettük, és ki ahogy teheti, segít. A szomorú az, hogy ismét csak a karitatív szervezetek állnak a sarkukon, igaz, itt Vasban betársultak a főbb médiumok és egy önkormányzati cég is a gyűjtésbe. De nem mi lennénk, ha nem mutatnánk rá ezzel kapcsolatban is pár furcsaságra.

Lehet, csak mi nem látjuk azt át, hogy a Sportházba belépve miért kell egyből egy görögországi utazást nyerő urnába neveket bedobni. Konkrétan köpni-nyelni nem tudtunk, amikor a kedves hölgy megkért bennünk, töltsük ki a cetlit és dobjuk be az üvegtégelybe, amiből a műsor után kisorsolják a nyertest. Mindössze annyit tudtunk mondani, hogy mi nem utazást nyerni jöttünk, hanem a magunk módján segíteni, de ha már van ilyen út, adják oda egy otthontalanná vált családnak, bár nem sanszos, hogy épp most nyaralni lesz kedvük...

Azt már csak most fűzzük hozzá, hogy ilyen esetben a rendes emberek önzetlenül segítenek. Pedig komoly sansszal nevezhettünk volna a gazdaságilag megroppant görögországi turizmus fellendítésére, mivel az ingyenes eseményen uszkve száz fő érdeklődő, ha megjelent. Ez is furcsa tény, annak tükrében meg pláne, hogy rekordmennyiségű adomány gyűlt eddig össze a környékről (kb. 30 millió forint értékben). Úgy látszik - és volt is egy ilyen megérzésünk -, hogy nem városunk polgársága, hanem a vidék népe jeleskedett a jótékonyságban, ők pedig hétfő este nem utazgatnak koncertekre, csak mindössze segítenek. A nagy médiumoknak nem sikerült összetrombitálni a város népét, mint ahogy az egyházmegyének sem, és ez azért ismét felvet jópár kérdést, de ezeket most nem feszegetjük. Most nem.

Isten felé kétezer éve intézik a kérdéseket és fohászokat, mi magunk nem tesszük, inkább keressük a válaszokat magunkban, környezetünkben és tapasztalatainkban. Ha a Mindenek Ura válaszolt is bárkinek, az egyház igyekezett ezeket titokban tartani mindig, és ez ezután is így lesz. Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy az ima ilyenkor már nem segít, meg kell fogni a homokzsákokat, akár képletesen is, és megtenni, amit az egyén hite diktál. Arrafelé most nem Isten, hanem a víz az úr. Ha pedig osztályoznunk kell a többször bukott vezetőink, újra csak azt mondhatjuk: buta vagy fiam leülhetsz, egyes. Se.