Épp csak gondolkodtam, mint többnyire, mikor lenne mit csinálni, de lusta vagyok, és ilyenkor rágyújtok, és gyakran egymás szavába vágó gondolataimmal egy légtérbe zárva, tompán sulykolom magamba a szavakat, amik a lélek legmélyétől a legvégső határig terjedő skáláról, vagy ki tudja, honnan származnak.

Épp ezért különös, egyáltalán mik ezek? Mert ha a saját gondolataim, nem tudom, hol születnek, ha pedig nem sajátjaim, akkor nem tudom, honnan jönnek belém. Cogito ergo sum - gondolkodom, tehát vagyok, de ez miért is olyan egyértelmű? Ha csak 30 évvel ezelőttre gondolok, amikor még nyilván nem gondolkodtam - ha igen, akkor nem ebben a testben -, de akkor miért olyan egyértelmű, hogy nem is voltam, csak mert még meg se fogantam? És az, hogy élek? Milyen jogom van ezt állítani? Ha csak egy szénalapú gépnek tekintem az embert, amilyennek kívülről laikusnak tűnhet, aztán összevetem egy szilíciumalapú létformával, azontúl, hogy róla tudom, hogy az ő rendszere az akármelyik op disztró (vigyázat, némelyik különösen sértődékeny), az enyém meg a Lélek, (ami ugyanúgy néha verziófrissítést igényel), nem látok különbséget - más síkon mozgunk, ennyi. De ha ő nem él, hát én sem. És szar lesz, mikor a gépek eljutnak odáig, hogy elkezdjenek érdeklődni, hogy lettek, miért vannak, és sehol egy ember, aki megmondja. Ahogy most nekünk sincs. Pedig valami volt, ez nem kétséges, valami mindig van. Az ősrobbanás előtt is volt valami, ami összehúzódott arra a bizonyos gombostűfejnyi helyre, és az az összehúzódás is egy tágulással, bizonyára egy apa-ősrobbanással kezdődött, de lehet, hogy Isten, vagy a minket mozgató energia robbant szét milliónyi lélekre időtől és tértől függetlenül. Előtte meg ki tudja, hány ükapa ősrobbanás-lélekrobbanás lement már, vagy folyik most is az űrön kívül.  

Mi van, ha egy szétrobbant energia meteoritzápora vagyunk, ami fogantatáskor ér „földet", és halálkor olvad össze új egységgé, és minden élő halálakor újra középpontjába roskad, és újra robban? Mi van, ha az ősrobbanás csak az energia és az anyag halmazának találkozása volt, és az azóta is táguló metszete az űr? És ha egy űr lehet, akkor abból is van több, de egy általunk térnek nevezett dimenzión kívül, és időnek nevezett léptéken túl. Az ember, emberiség élete a Föld bolygónak egy laza pillanat, egy kis parazita vírus, ami fertőzi folyó-érrendszerét, vágja fű-fa-szőreit, érceket, gázokat, olajokat von el immunrendszerétől, és föld-bőrének pórusait aszfalttal tömíti el. És még ezután sem hulladékgyűjtők szelektíven, mert hamar túl lesz rajtunk ez a kis jószág. De az ő léptéke, amiben az emberiség élete a pillanat, eltörpül a Napé, naprendszereké mellett. Csillagokat látunk a tiszta égen, és közben évmilliárdokra nézünk a múltba. Még a Holdat sem „most" látjuk, hanem 1 másodperce, annyival nézünk a múltba, mire elér hozzánk a fénye, pedig karnyújtásnyira van. Felnézünk, és halott csillagokat látunk ragyogni. És még az ő életük is csak egy apró maszat a tejút életében, és a többszázmilliárd galaxis, ami az űrünk bendőjében elfér, mind-mind egy pillanatig él csak, az űr élet-idő-egységében. Elektronként keringenek bolygóink a nap-mag körül, bolygófelhőt képezve az örvénylő galaxis lefolyónyílása felé, amik e tendenciával szintén örvénylenek tán az űr origója körül, tán valami olyasmi ismeretlen körül, ami akörül kering.

Ennyi lehetőség között sok milliárd galaxis, sok milliárd bolygóján, sok milliárd hozzánk hasonló, de akár merőben eltérő élet is biztos van, és ha valaha leszünk még annyira fejlettek és vakmerőek - azaz pénzéhesek, és önzőek -, hogy az egyensúly élvezése, és csendes, de biztos elmúlásunk bonyolítása helyett megzabolázzuk a teret, és találunk hozzánk hasonló életet, akkor vajon mit csinálunk? Mert, ha mondjuk hangyákat találunk, akkor mi van? Elrabolnánk őket, mint a sci-fikben minket? Mert tuti ez lenne, ahogy akkor is, ha ránk találna egy magasabb evolúciós szintű faj, mert most mit kezdjenek velünk...? Bár ott van esély, hogy azok normálisak, nem ez a tökéletlen humanoid, az ismert világ legrosszabb jelleme. Az ufó csak elrabol, tanulmányoz, visszarak, persze Elvist nyilván megtartják, a főhangyáért biztos sokat kapnak azok is. Másfelől viszont ekkora időintervallumban, ami a mindenség rendelkezésére áll, korántsem biztos, hogy épp most, a mi időnkben lenne máshol élet, mégis az a valószínűbb, hogy van, csak nem vagyunk felnőve hozzá, hogy ismerjük. Ősemberek vagyunk, primitív majmok, akiknek megvan a lehetősége, hogy spirituálisan magasabb szintre lépjenek, de még mindig képesek egymást ölni egy darab papírért. Bizonyítható mentális képességek vannak, a használt agykapacitás mégis töredéke a lehetségesnek. Van egy Urigeller, aki lehet, hogy csaló, lehet, hogy nem, volt egy Jézuskrisztus, aki azóta is sztár, illetve Tomaszenderzon alias Neo; oké, hogy fikció, de amíg hinni lehet bármiben, ami kifelé vezet, megteszi.

Persze ugyanakkor nagyon is okos dolog ez az emberi faj, hiszen ha tudjuk, hogy ez az egy életünk van, miért ne húzzuk le a hülyéket, hisz úgysem marad semmi, se utánuk, se utánunk. Tipikusan beleillünk a kórokozó szerepkörbe, mégis olyasmi hajt, ami többre hivatottá tesz: kíváncsiság és fejlődés. Gyermek-istenek vagyunk mindannyian, időtlenek, akik a halál után új iskolába mennek, miközben csillagok porából kölcsönvett fizikai megtestesülésünk és elmúlásunk az egyetlen biztos tény a kezünkben. Mit se számít ma, hogy becsületes, egyenes, heroikus lény vagy, vagy alávaló féreg, félelmekkel teli korcs?! Mit számít, hogy úgy szeretsz, hogy eladnád a lelked, levágatnád a kezed is valakiért, vagy másokét gyűjtöd dunsztosüvegekben, ha csak egy pillanatig létezel űr-viszonylatban. Ahogy egy pillanata van csak az űrnek is a fölötte álló rendszer viszonylatában, bármekkora hodálynak is tűnik innen. Végülis a multiverzumban bármelyik pillanatban letarolhatná az űrt egy ultragalaktikus üstökös (... mondjuk úgy galaktökös), időben azt sem érzékelnénk. És a tér? Már az űrből való kijutás sem egy valószínű dolog, ahogy a képregényhős sem nyúl ki a képkockájából, hogy lapozzon. Mintha az űr buborékjának felszínén úsznánk a végtelenben. Már ha az űrt gömbszerűként, és nem valami amorf lónyeregnek, vagy klein-palacknak képzeljük el, s ha valami hozzáérne, neadj'isten kijutni próbálna, elpukkanna - és ez egy olyan léptékű dolog, hogy akár most is megtörténhet. Ami az űrnek pukkanás-pillanat, nekünk talán egy csillagéletnyi idő, annak a pillanatmilliomodában már leéltük az életünket, így valószínűleg nem tűnne fel, hogy gikszer van. Sőt, ha most az űr tágul, akkor ki mondja meg, hogy nem épp most durran-e el, és hogy eddig nem volt mérhetően állandó - már ha lett volna mivel mérni, mondjuk kétmillió éve? Azóta meg lehet, hogy pukkanik, ahogy egy szappanbubi. Ahogy megszűnne az egyensúly, szinte lepottyannának a galaxisaink, tartanának valami felé, ami körül a többi űr kering, és összesűrűsödnének egy egésszé, ami galaktökössé válna, ezalatt pedig százezrével születhetnek, és halhatnak ki életek, ahogy a földi, mélyen a belsejében. Az űrrendszerek űrgalaxist alkotnak, és a sokmilliárd űrgalaxis egy pillanat alatt születik és pusztul az őt körülvevő rendszer léptékével mérve, és még mindig nem látjuk, hol a vége.

Viszont már saját magunkat is rég elhagytuk, időben érzékelhetetlenek lettünk, és kiterjedéssel sem rendelkezünk. Fejben valahol ott járunk most, ahol a gondolataink születnek, és lehangoló lenne, ha csak erre az egy pillanatra lennének hatással, mert az még emberi léptékben is kevés. Talán minden űrben van egy életünk, és most csak ezt a szálat játsszuk le. Vagy nem is csak ezt, és nem is csak a fizikai világban, ami testünk börtönének szem-ablakán látszik csak valósnak, gyenge, törékeny, könnyedén sebezhető testünk életképtelenségébe szorulva. Holott akiket még a testük sem szolgál ki, még mélyebben ismerhetik az érzést, a gúzsba kötöttséget, ami a lélekre nyom terhet. Félelem, rabság, korlátok, a lélek saját pokol-bugyrai, a percet is órahosszúságúvá tudják tenni, és ahol eddig minden létező a pillanat töredékévé vált, ott most minden pillanat egyel több szenvedéssel töltött óra a pokolban. Rászögezve a bolygóra, testben elzárva. Ahogy a mindenség-hatások hullámai dobálnak, az fentről nevetségesen patetikus, lentről pedig vadállatiasan dühítő. Odafent a szabadság, odalenn egy aranykalitka. Mégis van rendszer az átláthatatlanban, mert az egyensúly pengeélén táncolva a kaotika csak szabályokban létezhet. Mi hajtja a tömegvonzást, mi működteti az időt? Ha 1 örökkévalóság 1 egység, akkor hányadik örökkévalóság van most? Végtelen, ami ebben a dimenzióban született aggyal csak úgy elképzelhető, hogy önmagába fordul vissza? 2012-ben talán azt látták a Mayák, hogy vége egy egységnek, és az idő - eszerint - visszafordul önmagába, előröl kezdődik, és elmegy maga mellett, ahogy a Möbius szalagon a kezedben remegő toll tintája?

Észrevehetetlen lesz, ha ez is történik, hisz az óra tovább jár, valahol előröl kezdődik minden, ránk pedig nem lesz hatással, maximum, ha elég soká élünk. Beérjük önnön születésünket a tér egy messzi pontján, a szomszédos űrben, de lehet, hogy már le is hagytuk, vagy ők minket. És be kell érni azzal, hogy az egész egyszer csak valahogy lett. A rendszert látva képtelenség felfogni a káoszt, ami a rendszeren túli, és mivel rendszer, ezért irányított, máskülönben hibás az inercia, és a káosz az igazi egyensúly. Ki által irányított? Mi határozza meg, hogy mi magunk hogyan bánunk a saját terünkkel, időnkkel? Mindent megtehetünk a világon, bármilyen szabályt felrúghatunk, mintha ma élnénk utoljára, és ha az elégít ki, megtehetjük, hogy nem teszünk semmit sem. Mégsem rúgjuk fel a fizika szabályait. Vajon van karma, és cél, vagy csak hiszed, hogy szabadon cselekszel, saját akaratodból? Igazi isten vagy, vagy a globális energia rongybabája? Milliárdnyi fényév-milliárdokról irányítod ezt a pillanatot, és csak az egyensúly tarthat meg istennek a többi isten között. Tudunk életet adni, és elvenni, de fingunk sincs, honnan jön, és hova megy. Az életet nem értjük, a halált nem ismerjük, a fogantatás pillanatában mit se tudunk az ember lelkének létezéséről, és futásidőben sem törődünk a másikéval. Ha kívánhatnék a jó tündértől egyet, én is vastagon lekaksiznék mindenkit, és azt kérném, érthessem, tudhassam, mi vesz körül, honnan, hova, miért. Valószínűleg ehhez bőven kevés lenne bármekkora agykapacitás. Csak egy apró célt találni a létezésben, mert addig, amíg nincs fogódzó, kénytelen az ember alkotni, létrehozni, dolgozni, törekedni, gyereket csinálni, boldogságot keresni, szeretni, hogy értelmet adjon létének. A mi életünkben azonban nem fog kiderülni semmi. Majd a (higidi)Higgs „isten"-bozon elmagyarázza mi a stájz, és a miatta létrehozott részecskegyorsító lesz tán, ami lyukat üt a tér-idő kontinuumon szintén 2012-ben, karmikusan okozva ezzel az idő Möbius-fordulását...  de elszívtam.... szóval... erről ennyit.  Felejtsétek el. Vissza a melóhoz...