majd
vonatra ülsz
egy éjjel elindulsz és
reggelre a ködök közt leszel
eltévedt lovas vak ügetését hallod
mire a tápéi csönd nyugtalanul ráfelel
az
ablakon
kinézel a táj
ismerős és mégis
annyira távoli nem hallani
ahogy zúgva nő a fű a sírokon
sóhajtasz hallgatsz - elérted birodalmad  

(Zalán Tibor: xxxxxxx)

6:00 - borús

Az őszinte érzéseket sosem kódolja rosszul az, akiben az őszinteség tisztán él. Az őszinteség tisztán él... elég paradox ez így. Az őszinteség eleve tiszta fogalom.

Idővel az emberben megérnek olyan tulajdonságok, amiktől nem válik meg, nem akar szabadulni tőlük. Megérnek olyan érzések, amiket ugyan hiába kerget, elérhetetlenné válnak, de tisztán megmaradnak. Ezeket nem fogja/tudja letörni, lerombolni semmi és senki. Sajátunkként cipeljük őket egész életünkön keresztül, akár a sírig. Gátolni, befolyásolni tudják, de akiben tisztán él a szándék és elkötelezett, az tudja, mihez maradjon hű.

Lehet írni, sározni, degradálni mások előtt bárkit. Ehhez nem kell semmi, mindössze annyi, hogy önmagunkkal "harcban álljunk". És az érzéseinkkel is. A valódi érzések csak a sajátjaink, ha nem tudunk velük élni, ha kiadjuk magunkból és megosztjuk mással, azzal olyan ösvényre tereljük őket, ami nem feltétlenül a tisztaság terepe.

Gyengék vagyunk, mert úgy érezzük sokszor, ki kell beszélnünk magunkból valamit. Megkönnyebbülünk tőle, gond- és búfelejtéshez mindig jó, ha van egy társ. Csak azt felejtjük el, hogy azzal a problémát nem oldottuk meg. Mindössze helyi érzéstelenítéssel kezeltük a sebet, ami utána újra fájni fog... Beheged, de a nyoma ott marad. Önmagunk orvosaként kell rendbe tennünk a lelkünk. Ha ebben nincs helye valaminek, akkor törölni kell, ha van, ápolni.

6:30 - reggeli

Egyedül evezni is jó. Arra haladsz, amerre szeretnél. Saját utad van, te állsz ellen egyedül a hullámverésnek, és haladsz arra, amerre az elemek hagyják, vagy arra, amerre önerődből kormányzol. Kompromisszumot nagyon nem kell kötnöd, hacsak a feletted álló erők nem erősebbek. Szélcsendben önmagad kormányosa vagy. De mi van akkor, ha viharba kerülsz? Viharban lehetsz hős, lehetsz önmagad korlátait feszegető "bizonyítás-entitás". Ha teljesíted, dagadsz az önbizalomtól, a "megcsináltam" érzéstől. Ha elbuksz, gazdagodsz tapasztalatokkal. De hányszor kell elbukni ahhoz, hogy gazdagodj? Hányszor kell magányosan evezned egy csónakban, hogy rájöjj: egyedül csak kaland az, ami kettesben, társsal örök élmény lehet?

"Sokat gondolkodtam rajta, vajon mi lehet a legfontosabb kapocs egy párkapcsolatban, és végül egy dolgot találtam. Ez pedig a spontán bizalom. Amikor két ember úgy találkozik, mintha "beléjük csapott volna a villám", kölcsönösen tudnak rajongani egymásért, felnéznek a másikra, és ha szükséges, akár tűzbe is mennek a társukért. Ilyenkor a spontán találkozásból kölcsönös, spontán bizalom jön létre." (Csernus Imre)

Spontán bizalom. Ideológiailag tökéletes. Viszont az emberi lét ennél jóval összetettebb. Tűzbe menni valakiért, akivel úgy találkoztunk, hogy belénk csapott a villám? Ott már eleve tűz van, egy tapodtat sem kell mozdulni. A tüzet táplálni mindig nagyobb kihívás, mint a lángot fellobbantani.

"Lehet, hogy fura elmélet, de én azt vallom, hogy minden reggel kapunk egy esélyt, hogy az életünk, a munkánk, a kapcsolatunk fullos legyen. De ehhez két ember kell. Mindkettőnek bele kell tennie a kalapba azt, amije van. Mindent! És elmondják egymásnak a dolgokat. Megosztják a lehető legkisebb gondolatukat, érzéseiket. Problémáikat is. Nem várják meg, amíg az nagy lesz. Amíg rájuk zúdul, mint egy lavina. Itt születik meg a társkapcsolat. Két önálló ember sohasem lesz ebben jó, mert háborúzni fognak, harcolni, mert kell lennie köztük valakinek, aki győz! Az egyénnek meg kell halnia, hogy megszülethessen a MI!" (Csernus Imre)

7:00 - üzenetek

A jövőbe vetett hit szinte punkká változtat. No future.

Kösd le magad, dolgozz, szórakozz, ergo felejts. Nem megy. Az agyadban, a szívedben ugyanúgy dolgoznak, szórakoznak azok a sejtek, amik az ellenkezőjét akarják. Ne felejts. Majd az idő, majd az. Majd az felejtet, meg begyógyít... Kedves Idő, ez sajnos nyílt seb. És kibaszottul vérzik. Minden tapaszt és kötszert átvérez, és sajnos nem az előbbi kettőből lesz hiány...

Kalapálnak, dolgoznak. Csendben, hangtalanul, monoton. Jó munkásemberek. A szív munkásemberei, a kis sztahanovisták. Ütik a artériát, pumpálják a cumót, s ahol átlyukadt a bőr a fájdalomtól, ott kicsurog minden, mi a szívet éltette. S te idő, marha kevés vagy ahhoz, hogy elfuss orvosért, hogy feltedd a villogódat, és szirénázva életet ments.

Erre egyvalaki lehetne képes. Neki kéken-vörösen villognia sem kell. Csak jönnie, és arra a kékvörösre, ami patakzik, rátenni a kezét.