Sándor felvette az asztalról a borospoharat, és aprókat kortyolt a mustból. Az édes íz átjárta testét, jólesően tartogatta a szájában egy darabig, mielőtt útjára engedte volna az emésztőrendszer zugaiba. Közben a szomszédasszony bizalmasan megfogta a feleség kezét:

- Tudja, sokan nem hisznek benne, pedig a gyógyulás szempontjából a legeslegfontosabb a hit. Ha hisszük, hogy le tudjuk győzni a betegséget, akkor már félig meg is nyertük a csatát.

Sándor ezzel a közléssel nem tudott meg semmi újat, mert sok önsegítő könyvet olvasott már, és valamennyi a hit szerepét hangsúlyozta. De hogyan is bízhatna állapota jobbra fordulásában, amikor az orvosok csak néhány hónapot jósoltak neki, és lebeszélték minden hiú ábrándról. Mikor feleségével erről beszélgettek, az asszony mindig felháborodott. A méltatlankodástól még az arca is kipirult, valahányszor eszébe juttatták az orvostudomány tehetetlenségét.

- Egyszerűen nem értem, honnét veszik a bátorságukat, hogy olyan kijelentéseket tegyenek, hogy egy embernek csak ennyi meg ennyi ideje van hátra az életéből. Talán látnokok vagy jósok? Biztosan nem tudhatják, mert a szervezetünk olyan, hogy bármikor megváltozhatnak a belső folyamatok- mondogatta.

Ilyenkor Sándor békítőleg nyugtatgatta asszonyát:

- Statisztikára alapozzák. Mondjuk, az én állapotomban 100 esetből kilencvenkilenc végződik korai halállal, vagyis a diagnózist követően a betegek már csak egy-két hónapig éltek. Ezek alapján...

Az asszony nem hagyta folytatni:

- Egyrészt te nem statisztika vagy, hanem élő ember. Másrészt mi van akkor, ha te pontosan abba az egy százalékba tartozol? Legyen a végzeted egy önbeteljesítő jóslat, mert eleget akarsz tenni az elvárásaiknak?

Sándor ezt a választ nem bírta megállni nevetés nélkül. Beesett arca néhány percre felvidult, hahotázása a szüleit éberen figyelő kisbabára is átragadt. A kacagás azonban nem tartott sokáig, mert a szokásos köhögés félbeszakította. A roham elmúltával a férfi letörölte az erőlködéstől előbukkanó könnyeit, majd így szólt:

- Milyen jó is lenne drágám, ha csak ennyin múlna az egész, hogy elfogadom-e az orvosok jóslatait vagy sem. Azt hiszem, ennél jóval többről van szó. Ha beindul a kóros folyamat, és ilyen előrehaladott állapotba jut, ott már csak a csoda segíthet.

Etelka szeretett volna férjének saját optimizmusából valamennyit átadni. Egyáltalán nem értett egyet azzal a gyakorlattal, hogy betegségük valamennyi részletét közlik a betegekkel, még a várható haláluk időpontját is, akik aztán rettegve várják a napot, amikor bevégeztetik.

Élénken élt az emlékezetében nagyapja, aki minden elvárás ellenére a nyolcvanadik születésnapját is megünnepelhette. Hatvanéves korában gyomorrákot állapítottak meg nála, de a kor szokásának megfelelően vele nem közölték a diagnózist, csak a hozzátartozóival. Ő csak annyit tudott, hogy gyomorproblémái vannak, ezért diétáznia kell. De még most maga előtt látja azt a viharos délutánt, amikor nagyapa a hátsó szobában pihent, nagyanyja pedig egy velőtrázó dörgéstől megriadva félretette kötését, és fojtott hangon zokogta unokájának:

- Azt mondták, nagyapád már a jövő hónapot sem éri meg. Tegyük meg, amit csak kíván, kényeztessük, hogy az utolsó napjai szépek legyenek.

Etelka akkori gyermeki lelkével megrendült az elhangzottakon. Tudatában volt, hogy nagyapja öreg, és ezért egyszer itt hagyja őket, de ezt mindig valahol a távoli jövőben képzelte el. Nagyanyja tovább folytatta:

- Ezért legyél hozzá kedves, és ne szekáld folyton, hogy játsszon veled.

A kis Etelka először nem talált szavakat. Már az is szokatlan volt számára, hogy nagyanyját sírni látja. Bátortalanul simogatni kezdte a ráncos kézfejet, amit a nagymama mosollyal nyugtázott. Ettől a kislány is felbátorodott.

- Szegény nagypapa, nem akarom, hogy meghaljon!- kiáltotta kétségbeesetten.

-Csssssss, csendesebben, nehogy meghallja!- intette le unokáját az öregasszony. - Nagyapának nem szabad megtudnia, mert attól sokkal rosszabbul lenne. Úgyhogy te se mondd meg neki. Hadd higgye azt, hogy nincs semmi baj.

Nagyapja pedig a rosszullétei ellenére a szokott módon élte tovább az életét. Jó időben horgászni ment, hétvégén kártyázott a barátaival, időnként játszott az unokáival, és várta a gyógyulást. Amikor egy "jóakarója" figyelmeztetni akarta állapota súlyosságára, egyszerűen nem hitte el. Nagyszabású tervekbe kezdett, hiszen meg sem fordult a fejében, hogy már nem lesz rá ideje és lehetősége befejezni. Egyszer csak azt vette észre, hogy egyre jobban érzi magát, a gyomorgörcsei ritkulnak, már olyan ételeket is meg tud enni, amitől eddig irtózott. Elérkezett az időpont, amikor orvosai szerint távoznia kellett volna az élők sorából, de nagyapa, mivel nem tudta, hogy ezt kell tennie, tovább élvezte itt a földön családja szeretetét. Legalábbis Etelka meg volt róla győződve, hogy nagyapja azért maradt életben, mert nem tudott súlyos betegségéről. Ezt a nézetét felnőtt korában is megtartotta.

Más oka is volt rá Etelkának, hogy ellenszenvet érezzen az önbeteljesítő jóslatok iránt. Egyik barátnőjének a munkatársa jóslással foglalkozott szabadidejében. Azért csak a szabadidejében, mert még ő maga sem vette komolyan jóslatait, inkább afféle játéknak tekintette. Egyik társasági összejövetel alkalmával lelkesen ismertette az egybegyűltek tenyereiből a jövőt. Az olykor mókás, néha szomorú vagy fenyegető jövendölésein nagyokat kacagtak. Egy fiatal, félénk fiú került sorra. A jós hosszasan tanulmányozta a kezét, szakértő mozdulatokkal érintette meg a tenyér vonalait.

- Rossz hírem van - közölte komor arccal.

Az amúgy is magába húzódó, önértékelési zavarokkal küzdő fiú, aki nem is akarta elvállalni, hogy jövendőt mondjanak neki, csak hosszas unszolásra állt rá, riadtan kapta hátra a karját.

- Háromszor el fogsz elválni, és negyvenéves korod előtt autóbalesetben meghalsz.

A fiún teljes kétségbeesés lett úrrá. Már nem is vett részt a beszélgetésben, csak ült elveszetten az egyik sarokban, mély depresszióba zuhanva. A többiek próbálták felvidítani, de az összes kísérletük sikertelen maradt. Másnap megbeszélték a jóssal, hogy elmegy a fiúhoz, és azt mondja, hogy csak kitalálta az egészet. Mire a férfi megérkezett a szegényes albérleti szobába, már késő volt, a fiút felakasztva találta. Tettét búcsúlevelében azzal indokolta, hogy nem akar ilyen jövőt magának. A munkatárs ezek után soha többet nem jósolt senkinek, de a fiút ez nem támasztotta föl.

Még ezen a kellemes őszi napon is megborzongott, ahogy elárasztották az emlékek. Felállt a hintaágy hűvöséből, és a napra ment, hogy a bágyadt sugarak felmelegítsék.

- Fázom egy kicsit.

A szomszédasszony csodálkozva nézett rá:

- Pedig ma igazán meleg van.

Ekkor megszólalt Etelka mobiltelefonja. Amikor meglátta a hívó számát, összerezzent, és zavartan a kert másik végébe indult.

- Elnézést kérek, keresnek.

Mikor hallótávolságon kívül került, ingerülten szólt a telefonba:

- Mit akarsz? Megbeszéltük, hogy nem hívsz többet!

- Igen, tudom. De annyira hiányoztál.