Teltházas Valentin-napi bravúr a Bartók Teremben

Képgaléria megtekintése2025.02.16. - 21:30 | lla - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Dübörgő vastaps a Szerelmesek napján - ennél többet nem is kaphatott zenekar, szólista és dirigens! - A programon szereplő három mű akár egy nagyobb alkotás tételeiként is felfogható volt: a világos, lendületes 'Az arles-i lány' szvitet követte a melankolikus 'Seherezádé', majd a 'Carmen' dinamitjától végképp helyére került minden. Az est szólistája Anna Molnár énekművész volt, a zenekart Vajda Gergely vezetőkarmester vezényelte.

Február 14-én nemcsak a szerelem nyila talál(hatot)t szívbe, hanem a Savaria Szimfonikus Zenekar Valentin-napi repertoárja is. A szerelem-téma mentén haladva felhangzott Georges Bizet talán két legnépszerűbb operájának zenekari szvit verziója, Az arles-i lány, valamint minden idők egyik legismertebb - igaz, nem valami jól végződő - románcának hangokra fordított története, a Carmen. A két Bizet-mű között a Seherezádé című zenekari dalcsokor misztikus hangulata várta a hallgatóságot, ami a francia sztárkomponista, Maurice Ravel egyik keveset hallható, ám csodálatos, sokszor valóban lélegzetelállító szépségű műve.

A különleges repertoár mellett a színpadkép is az alkalomhoz passzoló volt: a zeneművész-hölgyek stílszerűen piros ruhában vagy ilyen kiegészítőben jelentek meg, ami máris feldobta a hangulatot! Emellett jelen volt a szimfonikus zenekarban sajátos hangja mellett a látványelemként is érdekes és ritka szaxofon, ott volt két hárfa, miközben már egy sem hétköznapi, az ötfős ütősszekcióban kisdob, nagydob, csörgődob - Kovács Árpád játéka előtt le a kalappal -, üstdob, triangulum, óriáscintányér, gong. Aztán a pikoló - sőt időnként kettő - gondolkodtat el azon, hogy vajon miként lehet egy ilyen picike, de bors erősségű hangszeren játszani.

A közönség ráhangolódása már az első mű megszólalása előtt érezhető volt. Az egész koncertet nagy dinamikai különbségek jellemezték, az ezerféle hangulat kavalkádja, sok-sok benyomás, más szóval impresszió(+nizmus). A hallgatóban felmerülhetett, hogy a hangszereknek neme van, annyira világos, hogy mikor, ki „beszél".

Az intenzíven áradó zenekari belépő után a szaxofon (Rákos Júlia) és a fuvola (Joó Nikolett) kettőse dominált, szinte ölelkeztek, és itt még úgy tűnt, a világ egyensúlyban van. Aztán kiderült, nem ennyire egyszerű azért a helyzet, s több ízben drámai lelkiállapotokat is átélhettünk. A harmadik tételben a fuvola hárfa-háttérrel csipkefinomsággal hozta az önmagában egyszerű, idilli dallamot, közben meg-megölelte a szaxofon. Erős kontrasztként robbant aztán ezután egy ismert dallam: a nagy intenzitású, mozgalmas utolsó tétel pozitivitása elsöpört minden fátyolos gondolatot, érzést. A pontos cselekményt nem ismerve is úgy érezhettük, az életerő mindent legyőz. A finálé átütő erővel szabadította fel a hallgatót - úgy is mondhatjuk: katarzis volt.

Molnár Anna mezzoszoprán énekművészre általánosan jellemző, hogy szinte csak „nemhétköznapi" műveket énekel, elképesztő profizmussal. Ebbe a sorba illeszkedett a Seherezádé-dalcsokor ezernyi színe, misztikus, orientális világa. A titokzatos, helyenként drámai hangulathoz a francia éneknyelv is hozzátett. Mintha egy megfoghatatlan másik világban lebegnénk - a sok-sok nüansz delikátesz volt a vájtfülű hallgató számára.

Szünet után a Carmen zenekari változatával más partokhoz értünk. Nem véletlen, hogy a mű a világ három leggyakrabban játszott operája közé tartozik. A híres, sőt „slágertételek" hallgatása az ismerősség jóleső érzésével járt át minket. Az énekelt részek „szövegét" most hangszerek mondták el, parádés szólókkal: Bozsodi Lóránt (hegedű), Joó Nikoletta (fuvola - az est fő hangszere volt), Tarcsay Éva (oboa), Lővey Márk (trombita).

Tomboló tetszésnyilvánítása mellett a közönség talán csak a ráadást hiányolta.