A befejezhetetlen mese meséje - GAIA a Kőszegi Várszínházban

Képgaléria megtekintése2010.07.26. - 00:10 | Egyed Betti - Fotók: Cseh Gábor

A befejezhetetlen mese meséje - GAIA a Kőszegi Várszínházban

Gergye Krisztián és Tárnok Marica ősmesét, őstörténetet keresnek, de helyette millió mozaikdarabkára, sok mesére, és sok történetre lelnek. De egyiknek sincs vége, az „egyszer volt”-nál nem jutnak tovább. Az egyik történetet szüli a másik, úgy hálóznak be bennünket, ahogy pók szövi a hálóját. A kerek mesék helyett olyan építőkockákkal gazdagodunk, melyekből a saját asszociációink, képzelőerőnk segítségével felépíthetjük saját történetünket. Mert ez itt a kérdés: Kik vagyunk? Van, illetve lehet egyéni történetünk? Már kész dobozból húzzuk elő azt, vagy utólag alkotjuk meg? S ha nincs, honnan jövünk egyáltalán?

A színház eredendően átváltozás, mágia, egy olyan „alkímia", amely megpróbál mindent egy (ős)nyelvre fordítani, levezetni. Tárnok Marica és Gergye Krisztián darabja ilyen színház. Tánc, bábjáték és minimális szöveg olyan ötvözetét alkotta meg, mely nem egyszerűen az érzékszerveinkre hat, hanem megpendít bennünk valamit nagyon mélyen... S néhány perc múlva mi is elkezdjük beszélni ezt a nyelvet...

Akkor olyan természetesnek tűnik... Néhány nap távlatából azonban nem akar megszólalni, nem jön az az érzés, minden olyan bonyolult megint... Mert ezen a nyelven nem lehet kerek meséket, történeket írni, ezen a nyelven nincs a szövegnek eleje és vége, nincsenek szabályok, amelyeket be kell tartani... Egy új Gaia-történetet írnak, melyben egyik szerepből átléphetünk a másikba, amelyben élet és halál, születés és elmúlás nem ellentétes fogalmak, amelyben egyszerre lehetünk a bábot mozgató fonál mindekét végén.



Az előadás kétségtelenül Tárnok Marica szerepére épít, kihasználván nem mindennapi testi adottságait éppúgy, mint elbűvölő mesélő tehetségét, és tánctudását. Akárhány szerepbe is bújik, nem billen ki a játékból, s úgy csúszik át egyik jelmezből a másikba, hogy az szinte észrevehetetlen. Az első képben, mint ősanya érdekesebbnél érdekesebb tárgyakat, eszközöket hoz a világra. Már-már morbid dolgok kerülnek elő a tengerként hullámzó bő fekete szoknya alól, de aztán - ha belegondolunk -, sokkal morbidabb az, hogy mi lett e kellékek későbbi sorsa, mire használta a baltát például az őskori ember, s mire mi... Ezek után pedig döntse el ki-kik maga, hogy a szülő nő kínzó fájdalmai miből is erednek igazán...

Sokáig azt hihette a néző, hogy Gergye Krisztián, a talpig feketébe öltözött árny a marionett bábú mozgatója. Ő húzza el a függönyt a kulisszák elől, a haláltáncos jelenetben ő az, aki elragadja a lányt, aki ráerősíti a hasára a madzagot. ( a húsba feszülő kötelek Nagy Zsolt Woyczekjére emlékeztetnek, azzal a különbséggel, hogy neki az arca torzult el). Egy későbbi jelenetben pedig - amikor a fekete leplet húzogatja el Marica feje fölött -, a nő olyan, mint egy voodoo-baba.

Ez a nyelv azonban nem ilyen egyszerű... Rá kell jönnünk, attól hogy Gergye Krisztián újai végére vannak erősítve a fonalak, nem jelenti azt, hogy ő is játszik velük. Lehet, hogy inkább őt tartja, rángatja valaki... ( már csak azért is, mert amikor felölti a gipszruhát, amikor elveszíti emberi vonását, a tánctudását, meghal) Semmi sem biztos, semmire nem kapunk pontos választ, az előadás kétségek közt hagy minket. Olyan történeteket mesél el, amelyek bármelyike lehetne az őstörténet, az egyetlen mese. De egyikből sem lesz az, hisz ahányan vagyunk, annyifélét jelenthetnek. Asszociáció-halmazok inkább, sémaáramlás, képzelettársítások szabad játéka.


Egyszer volt, volt egyszer, nem volt egyszer, hol volt, hol nem volt, egyszer nem volt, hol egyszer, hol volt...

Egyszer például keselyű. Tudni illik, hogy az egyiptomi kultúrában a keselyű az anya szimbóluma, de teljesen mást jelent már, ha a Prométheusz történetre gondolunk... Vagy amikor tologatja a kis szekerét... Kurázsi mama... mondhatnánk. De máshol már lépcsőnek, létrának használja, hogy letekinthessen, körülnézhessen, mint az ég asszonya. A szőke parókában pedig démoni nő, Marylin Monroe... is lehetne... többek között. Amikor szül, ő az anya, mikor a fejére húzza a szoknyát, akkor meg mintha ő születne... Az „Egyszer volt..." mesélésénél stand up comedy-s. Ezernyi arcát, ezernyi gesztusát felsorolhatnánk ennek a csodálatos, amennyire groteszk annyira szerethető, varázsló néninek, trükkmesternek, átváltozó művésznek, akkor se jutnánk a végére. Mert nincsen vége, nem lehet vége. 

Az est egyik legmegrázóbb képe volt, amikor életre keltettek egy bábembert (vagy emberbábút?). Először csak a lábai kerültek elő, majd a röntgenképeket próbálták azonosítani a megfelelő helyre, végül pedig parókát, hajat is kapott. Innen nézve Pygmailon történet is kicsit... Mielőtt Marica táncra perdítette volna teremtményét, sok kis apró, színes gömb hullott ki belőle. Mint az ember: kívülről lehet csak egy zsinórra erősített bábu, de belül talán még színes, és egyedi. És attól válunk különlegessé, hogy e kicsiny, színes golyókat hogyan illesztjük össze. Egy újabb építőjáték. És egy újabb mese... Annak az apró bábunak a meséje, aki végül egyedül marad a színpadon. Magányosan.

A hírhez tartozó képgaléria

Új hozzászólás