Valamikor a 80-as évek második felében együtt hoztuk létre a szombathelyi Ferences rendház 10 vakablakában az Utcagalériát, a város első nonprofit galériáját. Ő akkor már a magyar fotóművészetben maradandóan letette a bélyegét, így az Utcagaléria fő profiljává a kortárs magyar fotóművészet vált, Flesch Bálinttól Vető Jánosig.

Szürke Trabantjával ő szállította a kiállítások anyagát a főváros és Szombathely közt. Sőt a rendezéskor is a Trabantból cseréltük egyenként a vakablakokban a régi és az új kiállítás képeit. Tökéletesen tisztában volt a kiállító művészek munkáinak értékeivel, jelentőségével. Az idő őt igazolta, mivel az akkor Szombathelyen kiállítók a rendszerváltás után szinte kivétel nélkül állami díjakban részesültek.

Dallos László szakmai igényessége a fotográfia terén köztudott volt, szinte iránytűnek számított, hozzá kellett igazodni. Személye katalizátor szerepet töltött be a helyi fotográfiai törekvésekben, szinte minden fiatalabb fényképész, fotóművész „Dallos köpönyegéből bújt elő". Valóságlátása, újrealizmusa egy addig ismeretlen nézőpontot, világszemléletet jelentett a vasi fotográfiában.

Az utóbbi időkben visszavonultan élte napjait, digitális kapcsolattartásra redukálódott a világgal. Fizikailag nem volt jelen benne, de szellemileg a világ ütőerén tartotta a kezét. Személye óriási, pótolhatatlan űrt hagy maga mögött.

Isten veled, Dallos László!