Tegnap este 19 órakor nagy reményekkel, és felkészült gyomorral ültünk le az Escobar mögötti ereszek alá kitett asztalokhoz. Eleinte azzal számoltunk, hogy most akkor pár perc zene, aztán végig kell hallgatni, ki ez a Gellérfi, mi köze Mexikóhoz, mit akar, még 5-10 perc, aztán talán utána kaja is lesz, de amint megjelent a séf széles, lelkes mosolyával, rájöttünk, itt pesszimizmusnak nincs helye. Kapd a tányért, fogd-vidd, egyél, amíg fér, van bőven - mondta szó nélkül, a szemével -, de mindenekelőtt kötelezően dobd be aperitifként a tradicionális mexikói italt, az aranyszínű tequilát. Már itt megérkezett az első különlegesség. Tequila sóval, citrommal, ez a standard, műkedvelőknél citrom- cukor- kávé kombó, némely helyeken narancs- fahéj a bevált módszer, itt azonban valami mindezeket maga mögé utasító ízfokozó-ízkiemelő hatású hökkenet következett: sóval, borssal, fokhagymával, korianderrel, tabascoval, olivaolajjal fűszerezett paradicsomlé! Te Gellérfi, ez valami észveszejtően jó cucc! Innen már nehéz volt türtőztetni magunkat, szinte gondolkodás nélkül pakoltuk a tányérra az étlap minden adományát, és mikor már első körben nem fért rá más, és asztalhoz ültünk, az a fél vagy egy perc volt a legszörnyűbb tortúra, ameddig nem lehetett a tányérhoz nyúlni, mert a fotós kollega az „előtte" állapotot archiválta elhivatottan. Pedig a Nora's Garden tehetséges ifjai már finoman beúsztatták az ízek alá az étterem himnuszát, Sinatra klasszíkusát, a My Way-t.

Az első, amit megkóstoltunk, az a csirkés quesadillas, becenevén kesza - pár tequila után rájössz miért -, ami két vékony tortilla tészta között különféle zöldségek koszorújában pihenő hús pizzaszerűen cikkelve. Később ugyanebből megkóstoltuk a marhahúsos, és a tonhalas változatot is, lényegileg a téma sajátosságait megőrizve jelentettek ezek újabb árnyalatokat. Az árában bármely pizzával versenyképes étel ízvilágát a firss avokádókrém és a jalapeno chili a fűszeres húsok feletti kicsengésként való kényeztetése, és a gouda egy folyamatos stabil alapakkordként való összecsendülése határozzák meg. Reményeink szerint végre megtörik a pizza meg a kínai szinte perfekt egyeduralmát - lévén, hogy a hétköznap éjjel 1, péntek-szombat hajnali 4 órai nyitva tartás alatt a kiszállítás ingyenes. Mi mától áttérünk a songoku pizzáról a marhás keszára.

A második górcső alá passzírozott tápanyag az óriás bacon sajtburger kóstoláshoz kimért kistestvére volt. Először naivan azt hittük, ez maga az óriás, és hirtelen fájást okozott az étvágygerjesztő, de árához képest elképesztően picinek tűnő zsömi , utólag azonban megtudtuk, hogy ostobák vagyunk, az óriás hambi akkora, mint a tenyerünk ujjastul, és benne van majd' 20 deka hús. Pedig aztán ez a pici se volt kutyus, szép darab marhahús volt ebben is, melynek finoman szaftos kapilláris-göröngyein egyedi Gellérfi-recept alapján utazott a pikáns a selymes íz hintóján, és ahogy ritkán érezni a helyi hamburgeresek portékáját majszolgatva, ez itt nem a körítésről szólt, meg hogy mit tegyünk bele még, hogy íze is legyen, hanem a szájban olvadó húsról, a maga meztelen valójában.

Ezután kétfajta salátával igyekeztünk kitölteni a gyomrunkban fennmaradt szabad kapacitást, név szerint halassal, és csirkéssel. Mindkettőre a frissesség, a természetesség volt jellemző, abszolút szolid, variamentes, szintén csak a csirke, és a halhús ízére, és saláta-udvarhölgyeinek kellemes társaságára támaszkodó könnyed finomsággal lettünk többek, hozzátéve, hogy az étlap talán legszolidabb mexikóiságával bíró ételről van szó. Ezt azért talán ki lehet keverni otthon is.

Ami feltette a pontot az i-re, és kiszorította az utolsó négyzetmilliméternyi helyet a gyomrunk ételnek fenntartott szekciójából, az a cheddarsajttal töltött zöld chili, és a chilis panírozott sajtfalatkák voltak, egyszerűen megkoronázták az egészet, pláne az utóbbi. Ez a fűszerezési kultúra, és ez a fajta ízvilág állt mindig is legközelebb a szívünkhöz, a pikáns, és lágy, de intenzív ízek párhuzamosának a végtelen helyett karnyújtásnyira eső találkozása, szóval a folyamatosan bővülő étlap jelenlegi végére érve levettük a nem létező sombreronkat a séf előtt. Ő közben ide-oda járkált, minden asztalhoz odaült beszélgetni, és látszott, hogy az ő jókedvét nem lehet olyan könnyen elrontani. Ezért is kapta a MyWay nevet a konyha, a Pesten is étteremben főszakácskodó séf vágyának megtestesülése, az ő útja, az ő öröme, nekünk. A távolabbi tervek között még az is szerepel, hogy az Escobar sörözővel egybenyitva egy mindenben passzentos mexikói éttermet hozzanak össze.

A média többi képviselőjének távozta után - pusztán a nagyon finom paradicsomlé miatt - még kénytelenek voltunk fogyasztani egy kis tequilát, és már csak a tisztesség is úgy kívánta, hogy meghallgassuk a méltatlanul faképnél hagyott zenekar további számait, akik nem mellesleg rendkívül tehetséges zenészek jó hangszereléssel, és számos nagy fesztiválon is megmutatták már magukat. Ma a Tó vendéglőnél játszanak, ha jó az idő, de nagy valószínűséggel rendszeres fellépők lesznek a MyWay Dinner mögötti emelvénynél is.

Igaz, hogy nem nagyon van összehasonlítási alapunk - hacsak az nem, hogy egy nemrégiben Szombathelyen járt mexikói illetőségű férfi azt állította (biztos forrásból tudjuk), hogy a Vépi kamionparkolónál lévő mexikói étteremnek sok köze nincs az ő tradicionális konyhájukhoz, vagyis ebből már azt le lehet mérni, ha ahhoz hasonlít, akkor szintúgy nincs - de nekünk idézte az ismeretlen mejico-feelinget. Mi magunk az ízek puha pamlagjába süppedve, a fűszerek domináns hintáján ringatózva teljesen érdektelennek tulajdonítottuk a konyha fizikai méreteit, mert amik benne születnek azok igazán kellemes dolgok. Aki tehát kedveli a pikáns ízeket, a fajsúlyos fűszerezést, ne hagyja ki a MyWay Dinnert útközben, vagy rendeljen otthonra bátran.