Kenyérkeresőként cybernőféleség vagyok. A munkámért nem rajongok különösképpen, de szerencsés alaptermészetemnek köszönhetően, nevezetesen, hogy mindennek meg tudom látni a jó oldalát, rájöttem, hogy miközben tüchtig hangya módjára serénykedem, az agyamat további próbatétel elé is állíthatom. Ez a plusz opció jelenti számomra az élvezeti faktort. Például hangoskönyveket hallgatok, klasszikusokat. A bennem lévő egyik én lelkesen adja át magát a legendás elbeszélőknek, a másik közben robotol - kiválóan megtanultak együttműködni. Ma éppen Mikszáth varázslatos nyelvezetére csodálkoztam rá újonnan. Elégedetten summáztam magamban, hogy a szavakkal bánni, azokat fűzni így érdemes, amikor is egy telefonhívás által újabb információs csatorna kapcsolódott be a napom történetébe. Ekkor értesültem az alsóörsi vérengzésről.

Egy szemvillanás alatt átrendezte a gondolataimat. Az előző pillanatban még az író választékos nyelvezetének adóztam, és talán még egy szájhúzással minősítettem is azokat, akik publikáló ember létükre megfelejtkeznek eme kötelezettségükről, aztán a másikban már ki sem látok a fejemben cikázó közhelyektől.

"Ha én nézek valakire, ő az a MÁS, aki éppen autóbalesetet szenved"

Hirtelenjében működésbe lép az a bizonyos sokszereplős kollektív egérfogó, amely felidéz bennem egy régebbi biztosítós reklámot. Mottója: mindig csak másokkal történik. Ha én nézek valakire, ő az a MÁS, aki éppen autóbalesetet szenved, ugyanakkor talán éppen engem is stíröl valaki. Egy csapásra belőlem válik a névtelen, arctalan MÁS, aki természetesen szentül meg van arról győződve, hogy vele ilyesmi nem történhet meg. És ha ráadásul ennek tetejébe valahol egy pillangó meglebbenti a szárnyát, földrengésszerűen hasít belénk a tudat, hogy mi, MÁS-ok bármelyik pillanatban könnyedén ugyanazon történet szereplői lehetünk. Elég egy fatális véletlen, és a kollektív masszából kihasítunk egy bizonytalan előjelű, személyre szabott történetet.

Nem ismerem az alsóörsi áldozatokat személyesen, de egyikük, a 21 éves fiú ott élt, ahol én is gyermekeskedtem. Számomra ez a település több, mint egy pont Zala megye térképén, nem csupán egy 500 fő lélekszámot jegyző lexikális adat. A hírekből kirajzolódó történet szereplői sem csak betűk, hanem valóságos, ismerős arcok, amelyeket most minden bizonnyal átrajzol a döbbenet, a gyász, a fájdalom.

Azt hiszem, most a szokásosnál is nagyobb ellenszenvet érzek a hullagyűjtőgető hírgyárosok iránt. Már régóta él a lelkemben egy vázlat, amelyet soha nem írtam ki magamból. Egypercesféleségnek szántam: Életunt feleség monoton házimunkál, férj vacsorál, sör, büfi. A tévé az esti híradót sercegi: Jó estét kívánok! Ma az utakon 16,5 ember vesztette életét, a maradék nullaegészöttizedet a pusztakotkodácsi váltóőr elhúzódó depresszióban szenvedő kutyája falta fel, és amúgy is vezetjük az európai halálozási stratégiát tüdőfixundfertigben. Férj pörköltszafttól csöpögő hálás szájával pár ordenáré megjegyzést tesz hitvese növekvő méretű hátsójára, de különben is a szomszéd Gyurka feleségének a postás csenget kétszer. Kisiskolás utód áll az ajtóban, kezében füzet, arcán reményvesztettség. Apa: Hööö? Gyerek: Nem tudom megírni a házimat. Apa: Hööö? Mi a feladat? Gyerek: Öt pozitív dolgot kellene felsorolnom........ nem megy. Apa: Hööööööööööööö? Mert hülye vagy, mint az anyád!

"Érzékenyen érint ez a hullaverkli, a nagyüzem, ahogyan mások gyászából nyerészkednek egyesek"

Sokszor vívódom, bekapcsoljam-e egyáltalán a tévét. Ellene szól, hogy távol akarom magam tartani legalább öt negatív történéstől. Mégis mit tegyek, ha ismerni akarom a gazdasági és politikai élet aktualitásait, de önző módon ki akarom zárni a MÁS-okat, akik épp aznap haltak meg? Ma különösképpen érzékenyen érint ez a hullaverkli, a nagyüzem, ahogyan mások gyászából nyerészkednek egyesek. Vagy egyszerűen értsem meg őket? Ők, a hírszerkesztők is családfenntartók, ezért igyekeznek annyit facsarni a fájdalmon, gyászon, a tragédián, amennyit csak tudnak? Mihez van jogom? Utálhatom-e őket, hogy elévülhetetlen „érdemük" van abban, miszerint módszeres munkával károgó droidokká változtatják az embereket? Mi lenne, ha az alsóörsi tragédia egyik áldozata nem rendőr lenne? Akkor a fiú, akit hiába várnak vissza a főiskolán, éppen csak a szokásos kétmondatos napi betevő borzadályhír lenne apu két büfije között? Így viszont jobban lehet éhezni a szenzációt? Mi van, ha...? Feljogosít-e arra a tragédia, hogy dagonyázzak az utálatos közhelyekben? Hisz nem ismerem a válaszokat, csak azt tudom, hogy létezik egy kollektív tudat, amely hol velünk űz gonosz tréfát, hol MÁS-okkal.

Mi a végkövetkeztetés? Nem tudom. Talán látnunk kell a kapcsolatot, felismerni a pillangószárnyunk erejét. Amíg ma, augusztus negyedikén MÁS-ok nyugodtan rémhírimmunisan vacsoráztak, addig pár marék ember számára pokollá vált a földi lét. A hírszerkesztőkre, akik szokásunkká teszik a lehangoló valóságot, nincs hatásunk. De mi egyénenként, ahogy csak tudunk, próbáljunk meg emberek maradni! Ha az a valaki, aki a sorozatlövést leadta, is ezt tette volna, akkor egy zalai fiúnak és egy fiatal rendőrnek holnap is lenne jövője.