Hű társával, 15 éves kutyájával, Lizikével érkezett, aki számára sokkal több egyszerű háziállatnál: „Állandó élettárs, egy biztos pont egy egyre zavarosabb világban" - mondta mosolyogva. A kutya örökbefogadott, ahogyan korábban több kutyája is mentett állat volt. Első kutyáját, a tacskókeverék Mackót nagymamája vitte haza a piacról egy cigányasszonytól. Később Füles kutya vált meghatározó társsá az életében, akit annyira szeretett, hogy még magára is tetováltatta. Minden elvesztett kutya után megfogadta, hogy többé nem akar újabbat, aztán valahogy mégis mindig megérkezett egy új társ az életébe. Lizike is így lett családtag. „Ebben a furcsa világban ők még tiszta források" - fogalmazott. Nem manipulálnak, nem számítanak érdekből, egyszerűen csak szeretnek. Szerinte az emberek sokszor sokkal bonyolultabbak, mint kellene. Talán ezért is ragaszkodik ennyire az őszinteséghez, mely egyébként is központi eleme az életének.

Erdélyi gyökereiről beszélve elmondta: onnan hozta magával a szókimondást, a tartást és azt a fajta egyenességet, ami miatt sokszor megosztó személyiségnek tartják. Úgy érzi, az emberek gyakran megijednek a határozottságtól, miközben szerinte sokszor éppen azok a legveszélyesebbek, akik mindig túl kedvesek. Ma már nem foglalkoztatja különösebben mások véleménye. Eljutott oda, hogy aki kíváncsi rá, úgyis megérti, aki pedig nem, azon nem lehet változtatni. Az őszinteséget a barátaiban is alapelvárásnak tartja. Nem a bántás miatt, hanem mert szerinte valódi kapcsolatok csak így működnek.

Gyerekként sem akart átlagos életet élni. Egészen megható történetet mesélt arról, hogy ötéves korában az udvarukon zajló építkezésen üldögélve gondolkozott a körülötte élő felnőttekről, és már akkor azt érezte: ő nem így akar élni. Nem vonzották az átlagos életminták. A művészetek világa sokkal izgalmasabbnak, titokzatosabbnak tűnt számára.

Nem az éneklés volt az első álma. A sport és a tánc előbb érkezett. Szertornázott - a gerenda volt a kedvence -, balettozott, majd ritmikus gimnasztikában lett országosan elismert versenyző. 1988-ban végzett a Testnevelési Főiskolán ritmikus gimnasztika szakedzőként. A sport rengeteg mindent adott neki: fegyelmet, kitartást, munkabírást, alázatot. De szenvedést is. Ahogy mondta: „Én egyébként szeretek szenvedni. Nálam minden vagy nagyon van, vagy sehogy. Félig soha nem tudok csinálni semmit."

Később a színpadon mindent tudott hasznosítani abból, amit sportolóként megtanult.

A zene szinte véletlenül érkezett az életébe. Egy gimnáziumi közegben amatőr zenészek, festőművészek és irodalmárok között figyeltek fel a hangjára. Valaki azt mondta neki: „neked jazzt kéne énekelned". Ő pedig akkor még azt sem tudta, mi az a jazz. „Annyit tudtam, hogy van Abba meg Boney M" - mesélte nevetve. Az addigi élete a sport kegyetlen ritmusáról szólt: edzések, koplalás, versenyek, megfelelési kényszer. A művészet új világot nyitott meg előtte.

Az igazi fordulópont Erdély utolsó éveiben érkezett. Ceaușescu Romániájának nyomasztó világa, az otthoni feszültségek és az áttelepülés előtti bizonytalanság mély nyomot hagyott benne. 17 évesen került Magyarországra, de az anyaország nem hozott azonnali boldog megérkezést. Négy év szenvedésként emlékszik vissza az első időszakra. „Azt hittem, itt minden csoda lesz, aztán jött a leszállás a földre" - mondta. Hirtelen kellett felnőnie, miközben édesanyja kórházba került, mostohaapjával pedig nehéz volt a kapcsolata. Talán ezért is maradt benne sokáig erős kisebbségi érzés. Sokáig nem hitte el magáról, hogy valóban énekesnő. Barátnői évekig mondták neki: az egyetlen baja, hogy nem szereti magát eléggé. Hiába állt a színpadon, hiába ünnepelte a közönség, ő mindig inkább a hibáit látta, saját mércéje túlságosan magas volt. Már rájött arra, lehet egy jó koncertet véletlenül csinálni, de évtizedeken át a pályán maradni nem lehet pusztán szerencséből. Ebben a „picike országban" folyamatosan színpadon lenni szerinte csak kemény munkával lehet. Ma, 62 évesen jutott el oda, hogy képes belenézni a tükörbe, és azt mondani magának: „szép vagy, tehetséges vagy, jó leszel ma". „Aztán persze az ember rögtön megkapja rá: na, milyen beképzelt lett" - nevet. Szerinte azonban az örök önbizalomhiány legalább annyira romboló, mint az önteltség.

Őszintén beszélt arról is, milyen nehéz pálya a művészélet. A színpadra nem lehet felvinni a magánéleti problémákat. Negyvenfokos lázzal is ugyanazt kell nyújtani, amit a közönség elvár. Úgy fogalmazott: ez férfias szakma, amely rengeteg áldozattal jár.

A szakmai elismerések különösen fontosak voltak számára, mert sokáig úgy érezte, nem tartozik a felkapott, címlapokra kerülő előadók közé. A szakmai díjak azt igazolták vissza neki, hogy valóban helye van a pályán. A közönség szeretetét ugyanakkor ma már legalább ennyire fontosnak tartja. Korábban inkább a „nagyoknak" és a szakmának akart megfelelni. Félt a közönségtől. „Nem is tudtam, kinek énekelek. Magamnak talán." Később értette meg igazán, hogy a közönség szeretete nélkül nincs pálya. A közönségdíjak emiatt váltak számára különösen meghatóvá.

Az X-Faktor mentoraként egészen új oldalát ismerte meg önmagának. Bár korábban azt hitte, nincs türelme a tanításhoz, rájött, hogy képes kapcsolódni a fiatalokhoz, és valódi emberi kapcsolatokat kialakítani velük. Fiatalon ő maga is utánozta a kedvenc énekesnőit: sminkben, hangban, mozdulatokban. Később rájött, hogy a hozzá érkező fiatalok pontosan ugyanezt szeretnék tőle. Sok mentoráltjával a mai napig szoros kapcsolatban maradt. A mentorálásból barátságok, emberi kötődések alakultak ki. Ugyanakkor óriási felelősségként élte meg ezt a szerepet. „Embereket elengedni, embereket tanítani... ez rettenetesen komoly dolog." A televíziózás világába is ekkor látott bele igazán: addig csak szereplőként létezett benne, nem tudta, mennyi ember munkája áll egy ilyen produkció mögött. Bár nagyon nehéz időszak volt, élete egyik legszebb korszakának tartotta az első két mentorévet.

Az elmúlt évek különösen nehéz időszakot hoztak számára. Két éve egy szédülés miatt végzett CT-vizsgálaton derült ki, hogy agydaganata van. A diagnózis és a műtét napjai pokoli élményt jelentettek számára, de ma már jól van, s a történtek alapjaiban változtatták meg a gondolkodását.

Nem sokkal később elveszítette édesanyját is, akinek demenciája és utolsó évei mély nyomot hagytak benne. A tavalyi, MOMkultban tartott 40 éves jubileumi koncertjét részben neki ajánlotta. Úgy fogalmazott: a Jóisten fogta az egyik kezét, az édesanyja a másikat azon az estén. Élete legszebb koncertjeként emlékszik vissza arra az estére.

A veszteségek megtanították arra, hogy minden napot teljes intenzitással kell megélni. A pandémia óta sok barátját és szerettét veszítette el, ezért ma már tudatosan figyel arra, hogy örülni tudjon a pillanatoknak. Szerinte az embernek időnként muszáj egyedül maradnia ahhoz, hogy meghallja saját belső hangját, felismerje a határait, és időben visszavegyen a tempóból. Ha néhány napig teljesen egyedül van, akkor kezd igazán figyelni arra, mire van szüksége.

Jelenleg is hihetetlen energiával dolgozik. Színházi előadásokban játszik, turnézik, koncertet ad, zenekarával akusztikus és zongorás esteket is vállal. Az Anconai szerelmesek, az Edith Piaf életét feldolgozó Égben maradt repülők, valamint a Lánybúcsú című produkció mellett saját koncertjeivel is folyamatosan járja az országot és a világot.

Pályája során számtalan legendás művésszel dolgozott együtt. Ezek a művészbarátságok számára különösen fontosak. Számára nem létezik valódi művészet kapcsolódás nélkül. Nem tud pusztán „elmenni dolgozni". Nevetni, sírni, együtt lenni szeret emberekkel. Cserháti Zsuzsával mély lelki kapcsolat kötötte össze, Balázs Fecóval való közös munkáit máig meghatódva emlegeti. Charlie-val negyven év után végre sikerült közös duettet készíteniük. Tina Turner előtt az East együttessel énekelhetett, ami számára szintén felejthetetlen élmény maradt. Úgy érzi, az, hogy sok igaz barát veszi körül, talán a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy valamit jól csinált az életében.

A beszélgetés végén meghatóan vallott arról is, hogy fiatalkorában színésznők voltak a példaképei, ma azonban már az édesanyját tartja annak. Bár egész életében a színpadon állt, a legfontosabb tanulság számára mégis az lett: minden napot úgy kell megélni, mintha valóban számítana. Mert egyszer csak már nem lesz több idő halogatni a szeretetet, az őszinteséget és az emberi kapcsolódásokat. „Az ember sosem tudhatja, mit hoz a holnap. Ezért mindig minden napot a lehető legjobban kell csinálni." - mondta, s hirtelen minden összeállt benne: a sportoló fegyelem, az erdélyi keménység, a művész érzékenysége, a veszteségek fájdalma, a humor, az önirónia és az a különös, nyers őszinteség, ami miatt Keresztes Ildikót ennyi évtized után is lehetetlen összetéveszteni bárki mással.