Mi alapozza meg a sikeres felnőttkort?

Szinte minden szülő arra vágyik, hogy gyermeke érvényesüljön a világban, és egészséges, kiegyensúlyozott felnőtt váljon belőle. Tudásunkhoz mérten igyekszünk is mindent elkövetni, hogy e nemes cél érdekében a lehető legtöbbet kihozzuk gyermekünkből. Különórákra járatjuk őket, zsenge koruktól megismertetjük az idegen nyelvekkel. Azt szeretnénk, ha szabadidejüket hasznosan töltenék el, ezért a legbonyolultabb fejlesztő játékoknak vetjük alá cseperedő lurkóinkat. Vajon ezek a tevékenységek valóban a sikeres felnőttkor megalapozói? Dr. Vekerdy Tamás gyermek-szakpszichológustól megtudhattuk, a későbbi beválás titka egészen más. A kilencvenes évek elején végeztek egy felmérést, amelyben azt vizsgálták, hogy milyen tényezők befolyásolják azt, hogy megálljuk-e a helyünket felnőttként. A kutatásból kiderült, hogy az iskolában megszerzett ismeretek, az értelmi intelligencia, vagyis az IQ korántsem az egész életre szóló boldogulás záloga. Még a kitűnő tanulóknak is csak a 18%-a emlékszik később a verbálisan elsajátított ismeretekre. Sokkal fontosabb tényező az érzelmi intelligencia. Az érzelmi intelligencia nem jelent mást, mint azt, valamennyire ismerem és elfogadom magam, nem leszek depressziós saját magamtól, kibírom és elfogadom a házastársamat, a gyermekemet, a hozzátartozóimat, ismerőseimet.

Ne törjük meg a spontaneitást

Az érzelmi intelligencia megszerzésére irányuló folyamat már a magzati korban elkezdődik, azzal, hogy a gyermek megkapja a számára nélkülözhetetlen érzelmi biztonságot. A gyermeknek éreznie kell, hogy a szülei nemcsak elfogadják, de valamennyire élvezik is őt. Cirógatással, dögönyözéssel, csiklandozással, levegőbe dobálással éreztethetjük kicsinyeinkkel szülői szeretetünket.  Nem könnyű feladat mindig megtalálnunk a helyes utat, hiszen a szülő is csak ember, akinek egyéb területeken is helyt kell állnia. A szerető elfogadás azt is jelenti, hogy a gyermekemmel való együttlétkor nem akarom őt mindenáron fejleszteni, nevelni, hibáit nem akarom azonnal kijavítani, hanem teret adok spontán fejlődésének. A gyermeki agy olyan csodálatosan strukturált, képes a nulláról indulva egy-két év alatt elsajátítani egy nyelvet a szlengjeivel, nyelvjárásaival együtt. Tanulás közben a gyermek természetesen hibákat is ejt, bizonyos szavakat nem jól mond ki, esetleg ragokat, toldalékokat nem tökéletesen használ. Vekerdy Tamás szerint jobb, ha a felnőttek, beleértve a szülőket és a pedagógusokat is, nem javítják ki a gyermeket, mert ezzel a spontán fejlődési ritmust megzavarják. A gyermek ugyanis nem nyelvtani szabályokat magol be, nem tudatosan elemez egy nyelvet, hanem az utánzás révén sajátítja el. A kisgyerekeknek létszükségletük az utánzás. Ha azonban mindenképpen azt szeretnénk, hogy egy szó ne hibásan rögződjön, akkor ismételjük el, amit a gyerek mondott, esetleg egy új információval kiegészítve, az általa helytelenül használt szót jól kimondva.

Fejlesszem gyermekemet?

Az érzelmi intelligencia kialakításának másik alappillére a művészeti nevelés. Nem feltétlenül fontos, hogy egy gyermek hibátlanul énekeljen. A lényeg, hogy örömét lelje az énekben, még ha hamis is. Az iskolai oktatásnak sokkal több időt és energiát kellene fordítania a művészeti nevelésre. A zeneiskoláknak mindenki számára elérhetőnek kéne lenniük, nemcsak az abszolút hallással rendelkezőknek. Kodály Zoltán annak idején azzal a mottóval nyitotta meg a zeneiskolákat, hogy a zene mindenkié. Később ez a törekvés elhalványult, és a zenében tehetséges fiatalok kerültek előtérbe. A művészet az öröm forrása, márpedig a sikeres élethez az öröm feltétlenül szükséges. Pszichológusok állítják egyértelműen, hogy egy egészségesen fejlődő gyermek normális alaphelyzete a derű. Ezt elsősorban az endorfin nevű neurotranszmitter váltja ki. A neurotranszmitterek ingerületvivő anyagok, melyek az idegsejteket kötik össze. Az endorfint szokás boldogsághormonnak is nevezni, elképzelhető hát létfontossága. Ha a kisgyermeket nem mindenáron tanítani akarjuk, hanem életkorának megfelelően játsszunk vele, elősegíthetjük az endorfinok termelődését. Vekerdy Tamás felhozott egy példát a gyermek spontán megnyilvánulásának letörésére. Úgy tartja helyesnek, hogy az apák bármennyire későn is érjenek haza, egy kicsit menjenek be gyermekükhöz játszani. A megrettent szülő ilyenkor rendszerint tanácstalan, mert hát a kisgyerek nevelése az anya feladata, ő majd csak akkor fogalakozik velük, ha nagyobbak lesznek. Aztán mégis bemegy. A gyermek boldogan gurítja felé a labdát. Az apa visszagurítja, és néhány percig önfeledten játszanak. Majd az apa elhatározza, itt az ideje, hogy gyermekét fejlessze. Előveszi a gömböt, amibe meghatározott formákat kell belehelyezni. A gyermek engedelmesen követi apja utasításait, bár fogalma sincs róla, mit kell tennie, hiszen még nem képes arra, hogy lássa, hogy a csillagformát a csillag vályúba, a háromszöget a háromszög vályúba kell helyeznie. Az apa egyre idegesebbé válik, amit a gyerek észrevesz, a kényszeredett együttlétből elveszik a spontaneitás, a gyermek kezdeti derűs állapota visszaesik.

Mikor tanítsuk meg olvasni?

A kisgyermek megnyilvánulásait az idegrendszer ősi, agyvelő kéreg alatti, vagyis szubkortikális területről származó impulzusok irányítják. A kortikális, vagyis kérgi területek, melyek a rendszerező, szabályokat alkotó gondolkodásért felelősek, még fejletlenek. Ha a gyermek spontán kíváncsiságát, tudásvágyát megtörjük, akkor a gátló mechanizmusok kerülnek előtérbe, a gyermek alkotókedve pedig háttérbe szorul. A magyar iskolarendszer arra törekszik, az első osztályosok minél hamarabb megtanuljanak olvasni. Már lehetőleg karácsonyra olvassanak folyamatosan. Ennek érdekében jön a dresszúra, a fejlesztés, a javítás, korrigálás. Ha nem megy egy betű, akkor a tanító néni kiadja házi feladatnak a gyakorlását. A fáradt gyermekek és szülők sokszor még este nyolc után is tanulnak, amikor erejük már a végét járja. A szülő egy-egy ilyen foglalkozás alkalmával megrémül. Először az a gondolata támad, hogy nem is sejtette, hogy a gyermeke ennyire buta. Aztán úgy érzi, hogy gyermeke még rosszindulatú is, aki a szülőjét egyáltalán nem szereti. Végül a tanulás kiabálásba torkollik. Ez sem a gyerek, sem a szülő számára nem jó. Vekerdy egy másik kutatás eredményét mesélte el. Norvégiában és Svédországban nem helyeznek olyan nagy hangsúlyt az olvasási készség mielőbbi elsajátítására. A Pirs vizsgálatok kimutatták, hogy az értő szövegolvasásban a magyar és a cseh gyerekek jobbak a svédeknél és a norvégoknál 4. osztályos korukban. Mire 15 évesek lesznek, a norvégok és svédek megelőzik a magyar és a cseh gyerekeket.

A kamaszkor

Az érzelmi intelligencia kialakulásában fontos korszaka a kamaszkor. A gyermek ilyenkor hatalmas testi és lelki változáson megy keresztül. Teste megnyúlik, belső szervei megnőnek, bár a felfüggesztésük még nem elég erős. Ez állandó fiziológiai fáradtsághoz vezet, amit lustaságnak nevezünk. Az addig közlékeny gyermek, aki a legapróbb dolgokat is megosztotta szüleivel, most titkolózóvá válik, bezárkózik a szobájába. Kritikus szemmel néz mindent, elsősorban a szüleit. A szülő feladata ilyenkor az, hogy el tudja engedni gyermekét. Ha képes arra, hogy úgy engedje el, hogy közben ott marad a háttérben, és a biztonságos otthon továbbra is megmarad számára, akkor eljön az az idő, amikor újra mosolyogni fog a szüleire, és visszatér.

Vekerdy Tamás személye telt házat vonzott. Előadása hozzá hűen magas színvonalon, ugyanakkor közérthetően zajlott, melyet példákkal és humoros történetekkel gazdagon illusztrált. Mivel Vekerdy az interaktív beszélgetések híve, a nézőknek alkalmuk nyílt rá, hogy kérdéseiket feltegyék. Az előadásról távozva elgondolkodhattunk azon, vajon helyesen neveljük-e gyermekeinket, nem terheljük-e túlságosan bontakozó elméjüket verbális információkkal. Ha csak annyit teszünk, hogy leülünk hozzájuk egy kicsit, és önfeledten az építőkockákba merülünk, már megérte.