Születünk és meghalunk, ez az élet természetes rendje. Minden elmúlik egyszer, csak az a nagyon nem mindegy, hogyan kopogtat be hozzánk az elmúlás. A hirtelen halál gyors és kíméletes, a lassú végzet viszont több időt hagy az "átgondolt" túlvilági költözködéshez. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy nemsokára virtuális tetem leszek elképzelt kórházi ágyamon, és hívattam is rögtön az ügyvédemet. Miután teljes megnyugvással és békével örökbe adományoztam hagyatékomat, letétbe helyeztem nála egy fehér bőrkötéses könyvecskét a rokonság számára. „Tartalmát temetésem napján a pappal kívánom ismertetni, a Szent Márton temetőben" - mondtam. Amolyan kedvderítő, rokonságfelrázó szép történet.

Elérkezett az a bizonyos szombat, virtuális temetésem szent napja. Annak ellenére, hogy ezen a napon már csak kívülről figyeltem az eseményeket, azért mindent jól láttam. Tervem idejekorán kezdetét vette. A szó szoros értelmében teljesen elhűlve állapítottam meg, hogy a feketébe öltözött gyászoló hozzátartozók kíváncsi tekintete nem engem néz, hanem az urnám melletti kis könyvet. Pár perc múlva a pap is előkerült, mindenki örömére felnyitotta a könyvet, és hangos felolvasásba kezdett:

„Tisztelt gyászoló egybegyűltek! Nagy örömömmel tölti el szívemet, hogy a mai napon végakaratomat beteljesítitek. Bizonyára az első fejtörést most az okozza nektek, hogy miért pont egy olyan - közel kétezer éves - szombathelyi sírkertbe invitáltalak benneteket, ahová hivatalosan el sem földelhetnétek. Egyszerűen azért, mert Európa egyik legrégebbi szabadtéri múzeumához feledhetetlen emlékek kötnek. Egy történet, és egy szívbemarkoló zene, melyet a múlt fátyla takart be. Ígérem, megválaszolatlan kérdéseitekre a hosszú séta alatt választ kaptok. Valami igazán szokatlan, lélegző, hátborzongató, de nem félelmetes kerülővel juttok el végső nyughelyemhez azon a szigeten, amely más dimenziókban létezik. Ityko szelleme egykoron itt járt, és nyomot hagyott bennem. Járjon át a béke titeket!"

Emlékeim - Bonczó István Ityko - Kövek

„Gyermekkoromban sokszor kijöttem dédszüleim sírjához arra a helyre, ahol vándor, most sétálsz. Ekkor azonban még semmi említésre méltó dolog nem történt. Ez a hely már akkor is sokak menedéke volt. Találtam hajléktalanokat, kóbor macskát, kulcsos gyerekeket egyaránt. Halottak napján mécsest gyújtottam elhunyt szeretteim emlékére, de rajtuk kívül persze jóval többen feküdtek a sírban. Ezért szemmel láthatóan több gyertya égett. Egyik alkalommal épp egy síron gitároztam, és akaratlanul is szemtanúja voltam egy ilyen "suttyomban temetésnek". Négy réteg fölé felkerült az ötödik - egy nagymama. Kis idő elteltével azonban, 16 évesen újra felfedeztem magamnak ezt a helyet, valahogy másként. Igaz, érezhető volt akkoriban egyfajta valóban másvilági hangulat, ami nem feltétlenül a hagyományos másvilági hangulaton alapul, sőt, abszolút nem. Sokkal inkább egyfajta más dimenziós érzés volt.

Először fotókkal próbáltam megfogni a jelenséget, aztán később már hangokkal. Szerettem volna tapintható, látható, hallható formába önteni, transzformálni ezt a jelenséget. 1988 nyarán írtam egy szvitet Kövek címmel. Akkoriban (18 évesen) meglehetősen furcsán és mélyen érintett ez a misztikus és autonóm sziget a városban, amint ezt az alcím is hűen tükrözi: "A múltban jársz, felejthetetlen feledésben, melyet múlhatatlan mulandóság tart kezében." Programzene született a szó szoros értelmében, ám nem sírokra vagy konkrét területekre lebontva, sokkal inkább a hangulati karakterek ábrázolása volt az irányadó. A Nyitány hatalmas obeliszkek, az Abbiz a jellegzetes kelta keresztek tükre, ahogy a Korál a Kőbe zárt lelkek, vagy az Idő zenék egyfajta általános hangulatot ábrázolnak. Az Elindul a nagy sátán a bedőlt vagy megrongált, illetve graffitis sírok zenéje, ahol nem ritkán találtam technokolt szipuzó kortársaimat, nejlonzacskóval a fejükön. Az Örömtánc egyfajta ellenpont az elmúlásra, hogy ez a temető valahogy más, inkább egyfajta Csillagkapu az univerzum méretlen idejében. 1991-ben készült el az első, meglehetősen primitív hangfelvétel, ami azonban - ha hangzásban el is marad az 1997-ben rögzítésre került stúdiós változattól -, hangulatában felülmúlja azt. Az eredeti kompozíció 50 perces, a stúdióváltozat ennek töredéke, 21 perc."

 

És most szívjátok be jó mélyen a friss levegőt kedves rokonaim, hallgassátok a zenét és merítkezzetek! Közeledtek végső nyughelyemhez. A keleti falnál elhelyezkedő mauzóleum tulajdonosa felett lesz a hely. Rá már csak a „Csá" felirat emlékeztet. Azt, hogy épen megmaradt, Itykonak is köszönhetem. Lesz még egy kis dolgotok, mielőtt elhelyeztek. Véssétek a kőbe a cigány köszönés mellé ezt az idézetet: „Meg nem halhatok én. Azt, ami bennem a jobb, sír se födheti már: Átnövök az Időn"... (Ityko: Carpe Diem)

Köszönet Bonczó István Ityko zeneszerzőnek és Torjay Valter festőművésznek, akik önzetlenül segítették munkámat!