Mielőtt a jobb érzésűek a szívükhöz kapnának, nyugtatunk: semmiféle politikai állásfoglalással nem szembesülhet a nyájas olvasó, ellenben világszemléletivel és józan parasztival igen. Nem foglalkozunk sem az elmúlt húsz év történéseivel, neveivel és meg nem nevezett bűneivel. Elég az előzményekről annyi: ha egy idegennek akarnánk elmondani azt, miért is tartunk ott, ahol, vagyis honnan indultunk a rendszerváltáskor, és hogy állunk most. Volt itt egy tízmilliós kis ország, kirakat-diktatúrával, nem kevés államadóssággal, és ennek a több ezerszeresét kitevő közös vagyonnal. Ami ugye elvileg akkor egész/tízmillió arányú tulajdonossal bírt. Most pedig ott állunk, hogy az államadósságunk nőtt, sokat. Az ország zsebe üres, és már eladni sem tudunk semmit szinte, elfogyott a közös vagyon. Ezzel nem is lenne akkora baj - az államadósságot persze leszámítva -, ha legalább jól élnénk. Persze vannak, akik valójában jól élnek, olyan 2-5 százalékra taksáljuk a számuk. Aztán van egy viszonylag népesebb réteg, aki hisz abban, hogy ő jól él, ők lehetnek 20-30 százaléknyian. A fennmaradó rész hónapról hónapra létezik, sokan napról napra, és szinte minden ingóságon mára kifizethetetlen banki hitelek vannak. Az, hogy ez hogy történhetett, nem titok, csak mindenkinek magába kellene néznie, elgondolkodnia és összerakni a dolgokat, de nem tesszük, vagyis csak nagyon kevesen. A legszomorúbb ebben az, hogy ez már nem visszacsinálható, ugyanúgy nem az, mint legújabb kormányunk eddigi intézkedései, melyek soha nem látott felháborodást keltettek az egész "demokratikus" világban. Szerintünk teljesen jogosan, de olyan stílusban és hangnemben, illetve módszerrel, ami elfogadhatatlan, továbbmegyünk, visszataszító.

Mint a mostani helyzetünk fenti ecseteléséből kiderült talán, nálunk a mindenkori vezetésben nem voltak ismertek a demokrácia alapelvei, illetve most sem azok, és valószínű nem is érdekelnek senkit. Tehát nem is érthető az, ami történik a legnagyobb tekintélyű külföldi médiumok, kormányok és egyéb szervezetek részéről. Az nem való tanárnak, aki tudja az elsős gyerekről, hogy diszlexiás, mégis az iskola elé citálja kiabálva szerencsétlent, mert egy sort sem tud elolvasni. Megszoktuk már, hogy vezető politikusaink nem azért azok, mert a szakmájuk legjobbjai, vagy mert nemes lelkű és önzetlen emberek, akik hivatásuknak tekintik az ország és honfitársaik szolgálatát.: nem, itt azok kerülnek fel, akiknek jó a kapcsolatrendszerük, tudnak parancsokat elfogadni, sűrűn félrenézni, és az élet hozta ajándékokat szépen elfogadni. Úgy gondoljuk, hogy ami nálunk történt, az a külföldi elemzők előtt sem titok, tehát tudniuk kellett, hogy itt ilyen zugpiaci sarka van az uniónak. Adok-veszek, számla nem kell, vagy csak egymilliárdról. Frankón elnézték ezt nekünk eddig, mert nem bomlasztottunk, csak önromboltunk. Most viszont igen; sárba tiporjuk a demokráciát, mondják, és ez így is van. Rossz tanulók vagyunk. Alá kell, hogy írjuk. Azonban ők is épp ezt teszik, és ők rossz tanárok, ami azért sokkal csúnyább dolog. Minden nyugati befektető tudta, hogy milyen úton-módon lehet itt bármihez jutni, fel voltunk térképezve konkrétan. A napokban előkerült Wikileaks dokumentumokból kiderült épp ez is. Természetesen minden ország gazdasági és politikai elemzői tudnak mindent mindenki másról is. Tehát nyugodtan kikérhetjük magunknak mint nemzet és nép ezt a megalázó, alpári és gusztustalan szőröstalpúzást. Ellenben simán nevesítsék meg azokat, akik ezt megérdemlik.

Nincs az a beszari kisóvodás, aki ne rágna be két hét alatt, ha mindenki őt csúfolná, ráadásul úgy, hogy az egész város hallja. A mi bölcs vezetőink hallgattak, mint a sír. Ráadásul mindez akkor történik percre pontosan, amikor mindenki ránk figyel amúgy is. Az unió válságban, mást sem hallunk hónapok óta, mint hogy a következő fél évben kellene stabilizálni az állapotát. Nekünk, akik épp szembe pisálnak a széllel, és arra a vádra, hogy tiszta vizelet a gatyánk eleje, sunnyogva hallgatunk. Igazi tökös vezetése leszünk Európának, a vak is láthatja. Ráadásul csak azért tudtunk a hólyagból bármit is kipréselni, mert a harminc év múlva esedékes nyögdíjakból jól beivott a fejünk. Sőt, úgy lerészegedett ettől a furmányosan megszerzett óriástartálynyi bódító lehetőségtől, hogy úgy látszik elfelejtett gondolkodni is. Érthetetlen legalábbis az, hogy hihették koponyánk lakói, hogy ezt megúszhatják. Nálunk az egész uniós vezérkar kap már az ajtóban egy óriási sallert. Ez a fajta házigazdáskodás-indítás egy esetben jó megoldás: akkor, ha azt akarjuk, hogy innentől mindenkinek kuss a neve. De akkor is abban az esetben, ha kettőtíz magasak vagyunk, százhatvan kilósak, élőszövet acélvázon, míg a többiek egyhúsz alattiak és gyerekek. De mint tudjuk nem vagyunk azok, sőt ők meg pláne nem. Százhatvanöt centik vagyunk, alultápláltak, tüdő- és érrendszeri betegek, depire hajlamosak, és komoly identitászavarral küzdők. Persze lehet, hogy ha megússzuk az ajtóban, és senki nem üt vissza túl nagyot hirtelen, kiderül, hogy a hátsó szobában ül pár jól kipróbált orosz veterán, vagy egy kínai kung-fu különítmény, vagy maga a Jóisten. Más egyébbel nem tudjuk magyarázni a történteket. Az biztos, hogy az ajtóból jó páran máris visszafordultak, többen pár kisebb helyiségből kitiltanának bennünk a saját házunkban, a cipőjét senki sem törli le, sőt élvezettel dörgöli a veretes magyar csipkébe.

Az egész pontosan egy szegényes őrültekházára hajaz így, mindenki mondja a magáét, senki sem figyel a másikra, a közös cél - ami sosem volt persze -, szóba se kerül. A demokrácia le van tojva, az erény szintúgy, a tolerancia kukában, az emberi jogok is, a sajtószabadság is, a jövőnk elveszve. Egyedül Ice-T röhög a markába.