Nem születtünk egyenlőnek - az emberiség történelméből kiemelkedik a híres, vagy éppen hírhedt kiválasztottak életpályája; azoké, akikre akár tucatnyi generációval később is emlékezni fognak. Vagy azért, mert fajukat, népüket valamilyen módon segítették a fejlődésben, vagy épp ellenkezőleg, olyasmi komiszságot vagy rémtettet követtek el, ami nem felejtődik el egykönnyen.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy 10 gyerekből legalább 9 a hírességek közül választ példaképet magának; sportolókat, zenészeket, sztárokat idolizálnak, hozzájuk szeretnének hasonlítani, és korántsem azért, mert egy sportban kiemelkednek, jól zenélnek, vagy bármiben jobbak lennének másnál. A hírnév az, ami csábít, az, hogy a középpontban lehessenek. Ennek a táptalaja a média: akit egyszer felkapnak, az akár 15 percre is, de fontosnak érezheti magát. A korunkra leginkább jellemző celeb-láz komoly veszélyforrás: a fiatal generáció nap mint nap azt látja, hogy ha egy sokkoló, polgárpukkasztó videóval, egy középgyenge lemezzel vagy valami megbotránkoztató dologgal „letettek már valamit az asztalra", onnantól már kvázi sínen vannak, hisz a média megvesz mindent, amit el lehet adni. És mindent el lehet adni. Neveket említeni nem szükséges: mindenki ismeri, vagy esetleg rendszeresen nézi az igénytelenebbnél igénytelenebb valóságshow-kat X és Y család életéről, vagy olvassa Z celeb önéletrajzát, satöbbi, satöbbi.

Figyelmet akart például két tizenhét-nyolc éves srác, Dylan Klebold és Eric Harris is. Emlékszünk még rájuk? Trendet csináltak, nem is akármilyet: nem a cipőfűzőjüket kötötték másképp, nem csináltak új zenei stílust, nem találták fel a rák ellenszerét, egyáltalán, nem hagytak maguk után semmi értéket. Mégis történelmet írtak; elindították előbb Amerikát, majd később szinte az egész világot az iskolai mészárlások útján. A két fiú tizenkét diákot és egy tanárt ölt meg a Columbine High School épületében 1999-ben, majd öngyilkosságot követtek el. Az egy emberként felhördülő amerikai társadalom rögtön elkezdte keresni a bűnbakot, szinte felmentve a két gyilkost tetteik alól: videójátékokat, zenészeket, szülőket, szubkultúrákat kezdtek okolni, figyelmen kívül hagyva azt, hogy egy Playstation, egy gitár, vagy éppen egy CD még sosem ölt embert, a túl könnyen hozzáférhető kézifegyverek viszont igen. Eric és Dylan „murija" pedig nem maradt követők nélkül: Charles Andrew Williams 15 évesen két diáktársát ölte meg Kaliforniában, Seung-Hui Cho pedig harminckettőt Virginiában. Mindketten mártírokként emlegették a Columbine ámokfutóit, tisztelettel beszéltek róluk, ami nem is annyira hihetetlen, ha belegondolunk, hogy gyakorlatilag rivaldafénybe kerültek. De minek beszéljünk egy tengerentúli ország problémáiról, amikor bőven van miért aggódnunk itthon is, hiszen a főiskolai lövöldözések már Magyarországon sem számítanak lehetetlennek?

Mehetnénk azonban jóval korábbra is; a gyilkosság, mint a hírhedtség megszerzésének első számú és legkönnyebben kivitelezhető metódusa egyáltalán nem a modern idők szüleménye. Elég csak Hasfelmetsző Jackre gondolnunk, ki teméntelen mennyiségű művészt ihletett meg, legyen akár író, zeneszerző, vagy képzőművész. Az ő áldozatai (és voltaképpen ő maga is) a névtelenség homályába veszett, a történelem azonban bővelkedik rengeteg olyan esetben, ahol az áldozat halála szinte felemelte a gyilkost, személyéből, hírnevéből, státuszából adódóan. Ily módon John Fitzgerald Kennedy neve mára összekapcsolódott Lee Harvey Oswaldéval, Abraham Lincolné pedig John Wilkes Boothéval. Egy tengerészgyalogos és egy piti színész (ma így mondanánk: „nímand") örökre híres marad már, mint két amerikai elnök gyilkosa. Ugyanez történt a John Lennon-gyilkosságnál is; az elkövető, Mark David Chapman-ről filmek, életrajzok készülnek, és csaknem 30 évvel a világszerte imádott énekes halála után is beszélnek még róla, és arról, amit tett. De visszanyúlhatunk egészen Poncius Pilátusig, aki a halálba küldte Jézust, nemcsak egy kultúrát teremtve ezzel, hanem kivitelezve az első, nagy nyilvánosság előtt elkövetett gyilkosságot. A képlet pedig működik, hisz amíg Krisztusról és életének történetéről beszélünk, Pilátust is fel fogjuk emlegetni, csakúgy, mint Oswaldot, Chapmant és még sorolhatnánk.

Nehéz itt levonni bármilyen tanulságot - a hírnév többnyire mindig is csábító lesz, főleg, ha ilyen „könnyen" elérhető, egy (vagy több) élet elvételével. Csak reménykedni lehet abban, hogy a mentálhigiénia és emberi érzés nemzeti szinten is helyrebillen majd, ha kiheverjük a mi saját, magyar Columbine-unkat, és a médiából áradó szenny helyett a jó példa lesz látható a felnövő generációknak.