Úgy vagyunk a Belgával, mint valószínűleg sokan mások: az első hozzáférhető demót rongyosra, illetve az első albumot is kopottá hallgattuk anno. Aztán az évek múlásával hozzászoktunk az egyedi szövegvilágukhoz, és mindamellett, hogy a sorlemezeiket mindig meghallgattuk, illetve ha belefutottunk valahol fellépésükbe, meg is néztük őket, különösebben nem követtük a pályafutásukat. Az alakuláskor még négyfős - Bauxit, Még Öt Lövés, Tokyo, Sicratman - ritmikus énekmondó együttesből Sicratman távozásával trió lett, majd a kultikus dj, Bicskey Titusz beszállásával ismét kvartettként működtek tovább a társadalompolitika felvágott nyelvű észosztói. Esélytelen, hogy van olyan hazánkfia/lánya, aki ne ismerné valamelyik dalukat, mint ahogy az is, hogy ne lenne karakteres véleménye róluk. Mint ahogy Bauxit is elmondta: van, aki szereti, illetve aki utálja őket, a közömbösség szinte kizárt az ő esetükben. Ezek szerint valamit nagyon jól csinálnak.

A magyar beskatulyázási normák elvárásainak megfelelően a rapzenekar titulust kapták, mely ellen a kezdetek óta akkurátusan tiltakoznak, hozzátéve: teljes joggal. Sem a zenei alapjaik, sem a szövegritmika nem kimondottan hip-hop, noha nyomokban tartalmaz azt is. Mindamellett, hogy kimondottan nem hiszünk az öncélú káromkodás pedagógiai és kulturális értékeiben, náluk már az elején kivételt tettünk, hisz mind a mondanivalók, mind pedig annak mikéntjei is unikum-számba menőek voltak, vannak és vélhetően lesznek is. A Belga egy ritka együttállást bizonyító brigád, akik hallgatásakor az ember tudja azt, hogy ezek az emberek tökéletes módon egymásra találtak, továbbá amit csinálnak, az hiteles és szórakoztató, és mint szerda este végképp kiderült, nem egyszerű gimis önszerveződés során kezdtek el unalmukban együtt mulattatni.

Egy tizenkét éves tabu dőlt meg a mozi kamaratermében, mégpedig teltház előtt, mikor is elhangzott Darabos Enikő felvezetőjében a dumaember teljes neve Bauxittal befejezve. Tituszon kívül ugyanis a többiek sosem tették publikussá polgári nevüket, de ha már így alakult, megtudtuk mindenkiét, de természetesen vagyunk annyi respekttel feléjük, hogy nem fokozzuk a tragédiát. Az első negyedóra szólt körülbelül a zenekarról, illetve a Buddhista Főiskola bemutatásáról, ahova a srácok jártak, és már bele is csöppentünk egy néha mélyívű filozófiai eszmeparádéba a kognitív metaforákról. Mindez pedig olyan egyértelműen bonyolódott, hogy észre sem vettük, hogy a vidám adomázás mikor lényegült át fejtágításba. Ez pedig a filozófia lényege, két ember - vagy persze több - leül, elindul egy szálon és oda jut, ahová a gondolataik viszik őket. Mivel pedig Belgáék legnagyobb erősségei a szóképek, hasonlatok és ezeknek összegyúrásai, a téma senkit sem lephetett meg különösebben. A magyar nyelv óriási lehetőségeket rejt önmagában, és ők ezt a messzemenőkig ki is használják arra, amire szerintük ki kell. Mi magunk jobban csíptük volna, ha a dalszövegeken keresztül jutottunk volna el a témáig, de mivel a bő másfél óra így is igen gyorsan eltelt, nem maradt hiányérzetünk.

Manapság amikor a megváltást - az egyénét legalábbis -  szinte csak a pszichodokik látogatása jelenti a "jóléti" társadalmakban, az önálló gondolkodás az alig bocsánatos bűn kategóriába tartozik. A gondolkodás-tudomány pedig vélhetően nem sok fiatalt vonz már, pláne mivel szinte elvárja az irányítás, hogy ne gondolkozz, csak vásárolj. Működtesd a gépezetet, a pszichológus meg működtet téged, ha besokallsz az elvárások dömpingjétől. Sokan még a különbséget sem tudják a hasonlóan hangzó két tudományág említésekor.

Mi magunk azt tartjuk, hogy mindkettőnek születni kell, hisz a lélek gyógyítása legalább akkora hivatástudatot igényel, és óriási felelősség, sőt talán nagyobb, mint akár egy szívsebészé. Mégis, mást sem hallunk, ha valaki elmegy az ismerősök közül, minthogy nem volt semmi, írt fel Xanaxot vagy Rivót a doki. A pszichológiát maga alá temette a gyógyszerlobbi, úgyhogy már jó ideje a sátán földi birodalmát építi ez a "szakma" is. Nem nagyon lelkesít bennünket, lakótelepi és kocsmabölcseket az sem, hogy a mélyfilozófiát tanulmányozzuk, az ókortól Kanton át a mai gondolkodókig, hisz egyrészt egy fél élet rámegy, másrészt a mostani megváltozott, pontosabban megváltoztatott társadalmi viszonyok közt akár még a csak évtizedes alapigazságok is folyamatosan új értelmezést nyernek. Azok, akiknek folyamatosan pörög az agya - és itt nem azokra gondolunk akik azon agyalnak, hogy tudják újra cserélni a verdát, vagy hogy miképp tudnák elsinkófálni az adót -, rengeteg kibogozni és összerakni való dologgal szembesülhetnek nap mint nap. Soha nem érte ennyiféle külső impulzus az egyént, és soha nem várt ennyi megfejteni való talány ránk.

Zsigmond és Bauxit a nyelvhasználat reflekcióiról és reflexióiról eszmecserélt, előbbi inkább a szakmai hozott tudását csillogtatva, igaz: érthetően, míg utóbbi - számunkra kicsit szimpatikusabban - az utcai gondolkodók egyszerűbb eszközeivel élve támogatta őt, vagy épp mondott ellent. A saját tapasztalatainkra épülő és a már kollektíven beörökölt beszédhasználati sémák és nyelvi kifejezések mibenlétén mi magunk még sosem gondolkodtunk el, de mint minden, ami létezik, ez is pontosan beleillik a nagyvilágról, a létezésről és természetesen a megfoghatatlan belső szabadságunk egyéni kivetülésének minőségéről alkotott képbe. Ki mint vet, úgy arat, és ez mindenre igaz. Ha aktívan élsz, érdeklődő vagy, kifele figyelő, információ raktározó és nyitott, akkor szebben, jobban, okosabban tudsz kommunikálni.

A magyar nyelv csodálatos, és jár hozzá egyfajta csűrcsavaros gondolkodásmód eredendően. Ha Kazinczy élne, biztosan nem értene egyet a sok vészmadárral, akik folyamatosan az elértéktelenedéséről és elsatnyulásáról beszélnek. Sosem volt még ilyen izgalmas ezt a nyelvet beszélni, naponta születnek új szavak és szókapcsolatok, és aki ezt jól tudja használni, bármit is mondd arra odafigyel mindenki. Mint ahogy mi is mindannyian pisszenés nélkül hallgattuk végig e két gondolatmilliomos beszélgetését.

Kíváncsian várjuk, hogy a most indult sorozatnak kik lesznek a következő havi vendégei, mi biztosan ott leszünk, és talán ezen írással is szereztünk pár érdeklődőt a gondolkodó kisebbség tagjai közül. Arra azonban még jobban kíváncsiak vagyunk, hogy mikor jön el az az idő, amikor vezetőink is felismerik azt, hogy beszédeiket nem illene papírról felolvasni (pláne nem egy-másfél oldalakat), hisz aki kiáll úgy egy közösség elé, hogy nem tudja mi az, amit el akar mondani, alkalmatlan arra, amit csinál, ráadásul a többség papírról sem mondd semmit. Ezért nem hagyhatjuk ki Szabó Zsigmond ajánlásával Besenyő Pista bácsi értekezését a semmiről, pláne mivel az ő semmije, nos az valami, de legalábbis nem semmi: