Az első - Vida Gábor Emlékest a Zsinagóga udvaron
Képgaléria megtekintése2011.08.16. - 21:30 | vorinori - Fotók: Dart
Rendhagyó – és remélhetőleg folytatásos – eseményről beszélnek sokan a városban vasárnap óta. A szomorú apropó – Vida Gábor halála – egy felemelő összejövetelt szült: a Zsinagóga udvaron mindenki elmondhatta, elénekelhette, vagy kivetíthette érzéseit, mondandóját, üzeneteit a másiknak, és természetesen Gábornak.
HIRDETÉS
Elöljáróban engedjétek meg, hogy egy furfangos huszárvágással jól letegezzem a T. Olvasót, vagyis Titeket. Mert ez az írás nem lesz hivatalos beszámoló, hiszen Nektek, Rólatok szól. És rólam is, mivel én csak egyetlen ember vagyok a sokból, akik vasárnap este összejöttünk, mégis biztosan állíthatom: mindannyiunkban hasonló dolgok játszódtak le aznap.
Elmúlás. Először nem érted. Elutasítod a rossz hírt, mintha nem is veled történne, csak álmodnád. Aztán mélyről előtör belőled a szomorúság, majd ezt felváltja a düh és a harag. Aztán lassan megszokod, és ahogy telik az idő, el is fogadod talán, hogy ő, aki már nincs köztünk, most egy szebb és jobb világban él tovább. Végül, ki tudja, mennyi idő múlva egyszer csak azt veszed észre, hogy a fájdalmat felváltotta valami egészen más: már melegség önti el a szíved, amikor emlékezel, és mosolyod arról tanúskodik, hogy már nem bánt semmi, egyszerűen csak örülsz, hogy ismerhetted, és boldog vagy, hogy emlékeiddel életben tarthatod Őt. Én így képzelem el a gyász fázisait, és lényegtelen, hogy hányan ismertetek most magatokra, az ezerféleképpen megélt érzéseitek egy felé vezettek: volt valami a Zsinagóga udvaron vasárnap délután...
Életének 42. évében tragikusan elhunyt Vida Gábor, a fél város „haver"-ja, aki - mintha tudta volna-, utolsó interjújának legvégét olyan frappánsan bökte le, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva: „Legyen folytatásos" - mondta. Én pedig hirtelen ott találtam magam vasárnap délután 17 órakor a Zsinagóga udvaron, körülöttem családias légkör, kedves ismerősök, akik mind egy apropóból érkeztek: valamit üzenni szerettek volna még Gábornak, útravalóul, vagy csak mások üzeneteiben és érzéseiben szerettek volna osztozni. Vagy csak nektek akarták üzenni, hogy látjátok, a gyász lehet szép és méltóságteljes is?
Nem, igazából nem is volt ez gyász, sokkal inkább közös emlékeink összeszikráztatása. Ezt a szikrázást prózával és énekkel Kelemen Zoltán, a Weöres Sándor Színház kiváló, és általam is végtelenül nagyrabecsült színésze indította József Attila és Radnóti Miklós műveivel. A megindító felütést követően Mérei Tamás és Buti Zsanett ragadták grabancon a komolyzenét, és tárták füleink elé többek közt a Schindler listája című film gyönyörű betétdalát, és kérték: ne tapsoljunk az előadásuk végén; ne rontsa el semmiféle „zaj" a dolgot. Maradjon a levegőben csak a zene okozta érzés, a maga meztelen valójában...
Ült mellettem valaki a padon (a nevét most nem írom le), aki szintén fellépett az este folyamán. Izgult, de mondtam neki, hogy semmi szükség rá, hiszen itt családias a légkör, félelemre nincs ok. De szerintem az illető is tudta, hogy Gábor felülről lát minket, és abba a színpadon töltött pár percbe szerette volna beletenni az összes fájdalmát, szeretetét, emlékét. Így hát feszültsége ritmikus lábrázásban testesült meg, és mivel köztudottan a fapad nagyon jól vezeti a feszültséget, a fejem úgy festett, mintha a gyorsbólogatás világrekordját próbálnám megdönteni épp. Szerencsére nem ez történt, és ahogy véget ért az ütemes lábrázás, már a színpadra is állt lapunk főszerkesztője, Büki László, aki egy Bertók László, és két Romhányi költeménnyel emlékezett meg Gáborról. Előbbi a gyász hangulatához passzoló, szomorkás, de gyönyörű vers volt (Megírjuk a szép, régi verseket), utóbbi kettő pedig, Romhányihoz mérten, vidám, hiszen ahogy Laci is mondta, Gabi biztosan örülne, ha hallaná őket, mert szerette Romhányit, és jól seggbe billentene minket, ha csak szomorkodnánk végig.
Vadai Dia, Gábor egy régi, jó barátja pár szívhez szóló sor segítségével osztotta meg emlékeit velünk, és -bár nem volt hosszú-, azt hiszem, ekkor jött el a legmélyebb pont, a bepárásodó szemek és elcsukló hang ideje. A bánatból könnyen kimozdított Novák Viktória ősi tánca, ami éppen annyira tűnt hónapok óta gyakorolt, mozdulatonként összerakott kemény koreográfiának, mint amennyire improvizáció volt. Mert hogy az volt, tudtuk meg a fellépés végén a művésznőtől, így előtte - is - le a kalappal! Yann Tiersen-re és Edith Piaf-ra táncolni meg amúgy sem szokványos dolog.
Ezután a zenéé lett újra a főszerep, előbb Hori, illetve Pernau ragadták magukhoz a keverőt (nem fakanalat), majd őket váltotta a pódiumon a stílusban eltérő, szerethetőségben viszont ugyanannyira a maximumot hozó Mokka Együttes, akik egyébként augusztus 13-án, az I. Vida Rock Fesztiválon is tiszteletüket tették. Mint ahogy én sem, úgy a keverőpult sem unatkozott este, hiszen Blint és Bogy0 is olyan repertoárral érkezett, amiket Gábor szeretett, ráadásul a remek zenék mellé fotókat is nézegethettünk, így nem is hiányzott már semmi a tökéletes nosztalgiázáshoz. Ahogy leszállt az éj, és felgyúltak az égi fények, úgy gyúltak fel a fáklyák Novák Viki és Bodorkós Orsi kezeiben is. Szerintem nemcsak az én karom borsózott a látványtól, hanem valószínű, rajtam kívül minden jelenlévő hihetetlenül élvezte kettejük - szó szerint is - tüzes produkcióját, vagy mondhatnám azt is, hogy tökéletesen emelték az est fényét. Tűztánc-rajongó lettem, úgy érzem.
Végezetül a nemrég alakult, helyi illetőségű Easys zenekar állt színpadra, hogy a hangulathoz legjobban passzoló számukkal tisztelegjenek Gábor előtt, levezetésként pedig újra a dj-pultból szóltak a dalok, és üröm az örömben, hogy amint elkezdtem volna táncolni, abba kellett hagyni a hangoskodást (este 11 órakor). Én, ha tehetném, mindenképpen élnék azzal a javaslattal, hogy legközelebb ne 5kor, hanem minimum délben kezdjünk, mert ennyi kedves ismerőst látni egy helyen, akik egyetlen közös célért gyűltek össze, nagyon jó és felemelő érzés, szóval lehet, hogy kicsit elfogult vagyok a déli kezdéssel, de sebaj. Köszönöm nektek, akik ott voltatok (ha testben nem is tudtatok mindannyian, legalább lélekben), nektek, akik felléptetek, megírtátok, eljátszottátok, elmeséltétek; nektek, akik könnyes szemekkel, vagy mosolyogva hallgattátok, és nektek, akik emlékeztetek és emlékeztek most is. Én személy szerint büszke vagyok rá, hogy Vida Gábort ismerhettem, és, hogy vasárnap valami olyasminek lehettem a részese, amit nem minden ember mondhat el magáról élete során...
Ja, és hogy mi van az interjú utolsó mondatával? Legyen folytatásos, egyértelmű!
A hírhez tartozó képgaléria
Programkereső
Galéria ajánló
Szavazás
Ön mit szeret legjobban a szombathelyi nyárban?
42% - A Savaria Karnevált.
7% - A rengeteg fagyizási lehetőséget.
8% - A sok gondozott parkot.
14% - A nyugalmat, amit a város atmoszférája áraszt.
20% - Csak az számít, hogy igazán meleg legyen.
Összesen 1944 szavazat
Új hozzászólás
Korábbi hozzászólások
Gábor családja nevében is
Rita és Vanda