Teljesen lenyűgöző, hatalmas a tér, és rengeteg kép kapott helyet. Martin, aki a kiállítás rendezője és irányítója is egyben, ezúttal egy olyan montázst alakított ki, hogy bár minden képét ismerem, nagyon sok „újat" fedeztem fel; az ötletes, a megszokottól eltérő elhelyezés által abszolút új szempontok, új érzések kerültek elő. A tanítványok képei pedig minőségüket tekintve igazodnak a mester munkáihoz.

A laikusok számára kakukktojásnak tűnhet négy fotós mellett egy festőművész megjelenése egyazon kiállítás keretein belül. Milyen apropóból kerültél Martin és a tanítványai mellé?

Az én kiállításom Martinékétól független; és noha vannak párhuzamok a festményeim és a fotózás között, munkáim egyáltalán nem fotorealisztikusak, sőt, még csak nem is száz százalékban realisztikusak. Ugyanakkor az, hogy itt lehetek, számomra külön öröm; Martinnal nagyon régi, évtizedes barátság köt össze, és régi álmom volt, hogy egyszer vele közösen állíthassak ki.

Vele hogy találkoztál először?

Sok-sok évvel ezelőtt egy újság főszerkesztője megkért, hogy készítsek Martinnal egy interjút - ekkor találkoztam vele személyesen először. Rengeteget beszélgettünk, és egyebek között megemlítette, hogy szerencséjét és sikerét annak tudja be, hogy fenékkel jött a világra. Képtelen voltam az interjúnak más címet adni, mint ezt. Amikor a beszélgetés nyomtatásban megjelent, természetesen megmutattam Martinnak is: igencsak meglepődött, amikor megpillantotta az újságban a nagy, közel három centis betűkkel írott feliratot: „Fenékkel jöttem a világra!". Először megijedtem, mert azt hittem, egyáltalán nem tetszik neki, de aztán nevetésben tört ki, és így szólt: „hapikám, látom, te bolond vagy, de nem baj, mert én is az vagyok, úgyhogy mi ketten jól meg fogjuk érteni egymást!".

Az évek során jó pár portrét készítettem róla, melyek megtekinthetők lesznek ezen a kiállításon is. Ábrázoltam a sikerben és minden földi jóban dúskáló sztárt; a befelé forduló, komoly, filozofikus művészembert, akit talán csak a közvetlen barátai ismerhetnek, és készítettem róla egy, az emberek felé mosolygó, nyitott, barátságos, közvetlen karaktert ábrázoló, már-már karikaturisztikus portrét is.

A munkáidat nézegetve első pillantásra is feltűnik, hogy mekkora hangsúlyt fektetsz a kéz és az arc, de különösen a szemek ábrázolására. Mi ennek a megkülönböztetett figyelemnek az oka?

A festészet történetében az emberi jellemábrázolások két legfontosabb, leghangsúlyosabb pontja mindig is a szem és a kéz volt, ezért kiemelt jelentőséggel bírnak számomra is - közhelyesen szólva ezek jelentik a lélek tükrét. Nekem egy portrénál a külső megjelenésnél sokkal fontosabb az a belső tartalom, amit ábrázolni akarok. A figuratív képeknél sem a figurativitás dominál, hanem a valóság olyan megjelenítése, hogy a a képekben megfogalmazott mögöttes tartalmat erősítse: így például a portréknál a szem és a kéz ábrázolása a modellem belső tulajdonságait, jellemvonásait emeli ki. Azonban egyetértek azzal, amit annak idején a tanáraim is hangoztattak: valamilyen szinten felesleges egy képről beszélni, vagy elmagyarázni, hiszen a vizualitás elviekben már önmagáért és önmagáról beszél.

Ugyanakkor mégis érdekes, amikor egy művész a saját munkásságáról beszél. Honnan meríted a képeidhez az ihletet, és milyen munkamenet szerint dolgozol?

A mindennapi élet során sok impulzus, inspiráció ér, ugyanakkor teljesen véletlenül, szinte víziószerűen jelennek meg azok a képek, amiket később megfestek. Állíthatom, hogy most is 20-30 kép van a fejemben, amik elkészítésre várnak, és ezeket addig csak egyfajta belső képként szemlélem, amíg el nem jön a pillanat, amíg nem bírom őket tovább nézni - ekkor érnek meg igazán arra, hogy vászonra kerüljenek. Vannak olyanok, melyek már öt-hat éve bennem dolgoznak. Néha csak képrészletek jelennek meg minden előzmény nélkül, a legváratlanabb szituációkban - akár villamoson utazva - sőt, vannak olyan időszakok, amikor kvázi diafilmként jelennek meg előttem az egymást váltó részletek. Ezek képesek akár percekig is elszórakoztatni.

Napvilágnál szeretek festeni: nekem ez a legideálisabb megvilágítás. Általában hét-nyolc órát dolgozok, de például ha egy-egy kiállítás kapcsán fokozott figyelmet fordítok egy képemre, akár 10-14 órát is képes vagyok a vászonnál tölteni folyamatos aktív munkával.

Noha a képeid önmagukért beszélnek, szeretném, ha néhányat szóban is bemutatnál.

Az „Ikrek" című képemen például azt az alapvető ellentmondást szerettem volna megfogalmazni, ami az összetartozásból eredő, kissé paradox széthúzásból ered; a dinamikát, ami egy szoros emberi kapcsolatnál jelen van, és azt a feszültséget, ami ebből ered. A kendők azt jelképezik, hogy szeretnénk olyan vágyakat, álmokat beteljesíteni, amiknek igaz értékeket tulajdonítunk - eltakarjuk a valóságot ahhoz, hogy szépnek lássunk mindent.

Az „Arctalanul" és a „Hasadék" című képeimet a pszichológia és az emberi lélek iránti érdeklődésem kapcsolja össze - már csak azért is foglalkoztat az ilyesmi, mert ha jobban belegondolunk, a festészet is egy elmebaj. Fogja a festő a szép, fehér, tiszta vásznat, és módszeresen összemaszatolja... A két említett képen azonban más, a mindennapokhoz közelebb álló jelenségeket és lelki történéseket ábrázoltam. Előbbin azt az állapotot próbáltam megörökíteni, amikor a mindennapi nyomás és a körülöttünk levő világ olyan, a személyiségünktől idegen viselkedési formákat, szerepeket, maszkokat erőltet ránk, amik egy idő után elnyomják az igazi énünket. Legbelül ezt egy magányos, kitaszított emberként éljük meg; ez foglalkoztatott a kép készítése közben. A „Hasadék" pedig a skizofrénia tipikus esetét mutatja be: a szenvedő gyakorlatilag a saját, meghasadt elméjéhez van láncolva, így kénytelen megélni szenvedéseit.

Az összes művészeti ág képviselőiről elmondható, hogy borzasztó nehézségeket jelent „pályakezdőnek" lenni, de ez a festőkre talán hatványozottan is igaz. Milyennek látod a kitörni vágyó fiatal festők helyzetét ma?

Erre egy nagyon ambivalens választ tudnék adni: egyszerre sokkal jobb a helyzetük, mint régen, és ugyanakkor sokkal rosszabb is. Sokkalta több bemutatkozási lehetőség van: már nem él az a szemlélet, hogy kiállítást csak reprezentatív, nagy nevű intézményben szabad bemutatni, hisz nagyon sok közösségi hely ad lehetőséget a bemutatkozásra, ugyanakkor az utóbbi évek gondterhes időszaka eltávolította az embereket a kiállítóterektől. Gyakran látom azt, hogy visszaesik, lanyhul az érdeklődés a kiállítóterek iránt - a mindennapokkal együtt járó stressz és feszültségek nem hagynak teret a kultúra és az esztétikum iránti igényekre.

Köszönöm a beszélgetést!