A sors nem ismer tréfát

Nagyon rég tudjuk, hogy nincsenek véletlenek. Biztosak vagyunk ebben, mint kaszás a halálban, és erre a legjobb példát eme rövidnek szánt bevezetőben le is pötyögjük.

Vasárnap jó későn értünk haza, és a hálón még gyorsan belepillantottunk leveleinkbe. Egy nagyon kedves ismerősünktől kapott e-mailben egy húsz perces videóval szembesülhettünk, melyhez tömören csak annyi kommentár fűződött, hogy ezt imádni fogjuk, vagy valami ilyesmi, és lőn. Akik olvassák az általában háborgó és kritikus írásainkat, illetve abban a „szerencsés" helyzetben vannak, hogy napi szinten tudjuk rombolni őket épp aktuális agymenéseinkkel, tisztában vannak azzal, hogy nekünk ezen a bolygón minden tetszik, csak a társadalmi berendezkedésünk nem. Az egész rendszer hibás, felelőtlen, igazságtalan és aljas, illetve totálisan önpusztító. Természetesen tudjuk, hogy ezt nem csak mi, hanem nagyon sokan gondolják ugyanígy. Az alább belinkelt videóból azonban egy olyan soha nem látott önigazolást kaptunk, amelyre nem számítottunk, csak talán legoptimistább napjainkon. Itt ugyanis nem kocsmafilozófusok és a rendszer által üzemeltetett vagy támogatott intézményi megmondók szólalnak meg, hanem a föld legnagyobb koponyáinak egyike szembesít bennünk a szigorú tényekkel. Teszi ezt olyan módon, ami pedig párját ritkítja, hisz a szinte végig könnyed és standup-szerű előadáson folyamatosan nevetést fakaszt.

A videóról egyelőre ennyit, a sorsszerűségről pedig még egy kicsit. Fárasztó hétvégénk volt, ezért az első felindulásunk, miszerint azonnal nekiállunk a hallottakat és hozzáfűzendőnket egy veretes irományba összefoglalni bele a hétfő hajnalba, elvetettük. Jobb is lesz, ha egy kicsit ülepítjük az éjszaka, és reggel friss erővel belemártjuk sok élű pengénk a globális oktatási rendszer és nevelési módszerek aszott mellkasaiba, amelyekben úgyis csak ki-ki hagyó pacemaker-ek zötykölődnek.

A sors azonban nem ismer tréfát, ha rólunk van szó, ezt is régóta tudjuk. Reggel ugyanis szintén megnyitva leveleinket, szerkesztőségi felhívást találtunk, hogy vegyünk részt kedden, az NYME SEK sajtótájékoztatóján, amelyen az egyetemi képzésekre jelentkezők számáról, a jelentkezési trendekről, és egyéb aktualitásokról tájékoztatja a sajtót Prof. dr. Gadányi Károly, a SEK elnök-rektorhelyettese és az egyetem vezetése. Minden túlmisztifikálás nélkül is ki merjük jelenteni, hogy ezt nem véletlenül kaptuk így, illetve azt is, hogy kedves barátnénk biztos, hogy nem szűrte össze a levet a SEK vezérkarával.

A kreativitás halála

Tehát lefoglaltuk a helyünk az elnöki hivatalban, és a kiírt időpontban, pár órával ezelőtt meg is jelentünk. A következő szorzó már csak annyi volt, hogy egyik kolléganőnk épp ott végzi tanulmányait, és mivel épp előadási szünete akadt, szintén beült az adathalmozásra. Ez ismételten a malmunkra hajtotta a vizet, hisz megbeszéltük azonnal, hogy a reál részét elviszi ő, míg mi a humán vonalon maradunk, és amit ő nem tudott, robbantjuk be az ajtót tokostól. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy bárkit is bántani akarunk ezzel a cikkel, kihangsúlyozzuk, hogy semmi bajunk azzal, hogy csakúgy, mint minden intézmény a földön, az NYME SEK is azt teszi, amit a piac diktál. Megöli a kreativitást.

Mint az a videóból kiderül, nem magával azzal van a baj, hogy szerzünk tudást, vagyis tanulunk, hanem azzal ahogy és amit tanítanak, illetve ránk erőltetnek. Az utóbbi másfél évtizedben többször kaptuk már fel a fejünk innen-onnan érkező híradásokra, melyekben vagy épp az oktatást, vagy a rendszer általi szellemi és fizikai kizsákmányolást ostorozták, vagy csak épp a mérhetetlen elbutulást. Elementáris erővel hatott ránk például az az éjszakai tv-műsor, amelyben Benkő Dánielt először láttuk „meghasonlani önmagával". Persze ő nem példaértékű, sőt nem is szerencsés igazából felemlegetnünk, hisz mostanra inkább csak egy ripaccsá vált - ami szerintünk teljesen tudatos, kihasználja a rendszerhibákat mindössze, és ebből vidáman elvan -, azonban az ott elhangzottakkal teljesen egyetértünk. Azt mondta akkor és ott, hogy őt az elvárások évtizedekre öltönyhordásra kényszerítették, és ezt mindennap őszintén utálta, és minden percét bánja. Persze nem kimondottan a ruhának szólt ez a támadás, hanem a szabadságjogaira, ezáltal a létezésére való alattomos hátulról mellbe telepedésnek. De rengeteg olyan tényt és esetet tudnánk összeollózni, ami hasonlóképp erről szól.

Einsteint eltanácsolták a matematikától, az egyik legnagyobb szoftverfejlesztő cég milliárdos tulaja otthagyta az iskolát anno, mert nem volt szüksége a felesleges leterhelésre. A lényeg persze nem ez, hisz csak nagyon kevés zseni él a világban, vagyis csak nagyon kevesen ismerik fel önmagukban, vagy másokban a többletadottságot. Biztosak vagyunk abban, hogy mindenki tehetséges valamiben, valamire születik. Azonban ennek felismerését szinte szándékosan akadályozza rengeteg tényező. Azon nem is csodálkozunk, hogy az iskolában az emberfia csak egy a sok közül, de az, hogy a szülők nagy többsége sem figyel arra, hogy gyermeke miben tűnik ki, az elfogadhatatlan, és minden esetben büntetendőnek ítéljük ezt, hisz egy ember életét teszik tönkre, vagy csak nem teljessé. A „fiam, apád biológus volt, meg a felmenők is egytől egyig, tehát te is az leszel és kész" pályára állítás korát éljük rég. Ez pedig ember és az élet elleni vétek, a saját vérünk elleni, és megbocsáthatatlan. De térjünk csak vissza a videóhoz.

Ha eljő Mad Max

Sir Ken Robinson záróbeszédében elhangzott, hogy nem tudja ez a rengeteg nagy koponya azt sem, hogy mi lesz akár öt év múlva. Nos, pontosan öt év telt el azóta, és a helyzetünk a bolygón soha nem volt talán még rosszabb. Van egy komoly világválságunk, amely sokkal durvább annál, mint amire az átlagember csak gondolni is mer egyáltalán. Vannak forradalmaink stratégiai pontokon, szerte Afrikában és a közel-keleten, dollárszázmilliárdnyi drogpénzeket mosó „nagynevű" bankjaink, természeti csapásaink garmadával, ökológiai armageddon-fenyegetésünk már alaphelyzetben is, és erre rá még egy lapáttal egy „szivárgó" - szerintünk ömlő - radioaktív izotópgyárunk, amelyet a föld legfejlettebb technológiáit megalkotó és birtokló országa, Japán sem tud meggátolni. Arról még egy értekezést sem olvastunk például, hogy ha sikerül is megoldani a fukushimai balhét, mit is jelent a válságban tobzódó világnak az, hogy a harmadik legerősebb gazdaság szinte térdre kényszerült. Mi sejtjük. Háborúkat. Mindig ez volt a válságokra a válasz, és vélhetően ez is marad. Szép kis globális jövőkép, tiszta Mad Max.

Ha pedig csak szűkebb pátriárkánkra tekintünk, amit egyenlőre még Magyar Köztársaságnak hívnak, akkor már szinte csak a lemondás maradt a részünkről, értve ezt mind politikai, mind társadalmi, szociális, kulturális és jövőkép szinten is. Menthetetlenek vagyunk kicsiben és nagyban is.

Ha pedig még kisebben gondolkodunk, és a valamikori nyugat királynőjére fókuszálunk, ki is derülhet, miért is van mindennek köze egymáshoz. Miközben az öt éves videóban a professzorok állva tapsolják meg a mondandót, miszerint újra kell gondolnunk az oktatási rendszerünk is, addig a ma délelőtti tájékoztatón - ami egyébként teljesen aranyos és sokatmondóan tényszerű volt -, az egyetem vezetősége büszkén újságolta, hogy mennyivel többen jelentkeztek idén, mint eddig a szakokra. Nem tudjuk, kolléganőnk mire hegyezte ceruzáját, nekünk ez a tény csak alátámasztása annak, hogy mivel nincsenek munkahelyek, nemhogy egymillió új, hanem még szűnnek is meg folyamatosan, mindenki a tanulásban látja a menekülési útvonalat. Aztán ha sikerül jól kitömetni az agyuk, mehetnek szépen vissza a lövöldözős játékokhoz, vagy nem játékokhoz, mert sajnos ez is bent van a pakliban.

Részünkről bárkitől szívesen tanulunk, akitől lehet, olyantól azonban nem, aki csak felesleges adatokkal tömné a fejünk. A tekintélyt nem, a tehetséget és a tudást tiszteljük. A rektor helyettes úr bekérdezte a jelentkezőket, hogy ki az a sajtósok közül, aki nem jelentkezett még soha az iskola hallgatójának. Nos, egyszemélyes kisebbségben voltunk itt is, és ez már így is marad örökre. A többi ne legyen így, Mel Gibson csak maradjon a Betlehem II.-nél!

Kapcsolódó írásunk:

Tesis a világ! - Felvételi jelentkezési trendek a szombathelyi felsőoktatás tükrében