Sándor, ki vagy te? Könyveket írsz, bejárod a világot, humoresteket tartasz, filmekben játszol és mégis gyerek-lovagoltatónak tartod magad. Hogyan jellemeznéd önmagad?

Magamnak sem könnyű ezt meghatározni, hiszen amit éppen teszek, abban érzem magam százszázalékosnak, miközben mások pont ezért néznek „ötvenszázalékosnak". Úgy gondolom, hogy egy olyan belsőégésű motor hajt, amely nagyon fogékony az új dolgok iránt, de végső soron egy egyszerű processzorral irányított lény vagyok, aki a megélt élményeket nem bírja magában tartani, és ennek mások nagyon örülnek.

Majdnem (?) negyven filmben szerepeltél, most készült el a legfrissebb, a Magyarok menni Bamako, amelyben egy Budapesttől Afrikáig tartó rallyban vettél részt, és ezt végig kamera kísérte. Mi volt a célja ennek a filmnek?

Ez a film nemcsak azért fontos, mert elkészült, hanem mert én rendeztem, és az egyik szereplője is én vagyok. Eredetileg a verseny közvetítése volt a cél, de azután a fő csapásirány afelé vitt, hogy a két versenyző szemén keresztül bemutassam ennek az extrém versenynek a pszichéjét.

Illetve borítékolható volt, hogy a tízezer kilométer alatt számos olyan helyen megyünk majd keresztül, ahol egy közép-európai ember a legritkább esetben jár, vagyis érdekes, meglepő, megkapó és megható egyben. Mindenféleképpen olyan emberek és tájak, amelyeket láttatni kell.

„Az útonlét: élet. Megérkezni: halál."

Mi a legviccesebb és a legszomorúbb élményed a Budapest-Bamako rallyról?

Már a rajt is nagyon vicces volt, hiszen mi elrajtoltunk, de ottfelejtettük a cuccunkat, ezért vissza kellett fordulnunk, és csak tetemes késéssel indultunk újra.

Az egész utunkat áthatotta a humor és a jókedv. Lehet, hogy meglepő, de a legszomorúbb élmény a cél volt, mert bár borzasztóan fáradtak voltunk, mégis nagyon nehéz volt felfogni, hogy vége. Mi még menni akartunk tovább, és szinte mindenkiben ugyanaz fogalmazódik meg ott, történetesen, hogy Afrika milyen erővel húzza az embert.

De menet közben is volt egyszer egy töréspontunk, amikor majdnem szembesültünk azzal a ténnyel, hogy kiestünk. Azt nagyon nehéz lett volna feldolgozni.

Badár és az erdélyi humor

Idén márciusban 5 év után ismét megkaptad az MR1 Kossuth Rádió Rádiókabaré Bon-Bon díját a Szomszédnéni Produkciós Irodával együtt. Hogyan ismerkedtél meg az erdélyi humoristákkal és milyen élményeid voltak velük?

TSz-szel és BF-vel a Dumaszínházban ismerkedtem meg, mint tehetséges „amatőrökkel". Így vették fel oda őket. Azután a közös fellépésre való utazásaink alkalmával tudtam meg, hogy kiváló „profik".

Igazán termékenyek, nagyon erős az alkotókészségük, nagyon jól kihasználják a páros adta lehetőségeket. Ez nekem tetszik.  Rajtuk keresztül aztán szinte a teljes erdélyi fellépő repertoárt megismertem, és azt kell, hogy mondjam, megkedveltem.

Közös élmény? Tavaly együtt léptünk fel az Abádszalóki nyár nevű gigarendezvényen, a Holt-Tisza partján. Ha jól emlékszem, kilencen voltak a nézőtéren, három kisgyerek és két nagyon idős néni is. A Szomszédnéni vonattal érkezett Erdélyből, öt kilométerre volt a vasútállomás.

A jól sikerült műsor után megkértek engem, hogy felvinném-e magammal őket is Pestre. Természetesen.

Azt hiszem, valahova igyekeznem kellett, nem akarom és nem is tudom leírni, mit mutatott a kilométeróra, arra emlékszem, hogy egy szót sem váltottunk útközben.

Én az utat néztem, Ők a sebességmérőt, én meg végig azt mondogattam magamban, hogy mindig is tudtam, hogy az erdélyi ember meggondolja, hogy kétszer szóljon... de hogy egyszer sem?

Mesélni nagyon tudsz, volt már rá eset, hogy szinte nem hivatalos rekordot döntöttél, ha jól tudom. Mesélnél erről egy kicsit?

Pár éve Szegeden az Ifjúsági Napokon kértek fel erre a „dumarekordra". Jó bulinak indult, de azután, hogy láttam, mennyire nem hisznek a megvalósításban, külön kihívásnak vettem, így sikerült hét és fél órát vicceskedni egyhuzamban, szünet nélkül.

Később derült ki, hogy a hivatalos világrekord hét óra tizenhat perc. De ez engem már nem is érdekelt, én a saját határaimat győztem le és úgy gondolom, katartikus élményt adtam azoknak, akik azt a napot velem együtt megélték. Nekem felemelő érzés volt a közönség ovációja, amikor bejelentettem, hogy vennék egy kis levegőt... Úgy érzem a csatát megnyertük.

Jó arc a reklámarc

Szerintem nincs olyan ember Magyarországon és Erdélyben, aki ne emlékezne a UPC reklámokra és Szőke Bandi barátodra, akivel talán a legsikeresebb reklámfilmeket készítettétek. Utoljára a Papírkutyákban szerepeltetek együtt, azóta Bandiról nem nagyon hallani. Várható-e a közeljövőben közös produkció tőletek?

Stand up előadásokon mi folyamatosan, az igényeknek megfelelően lépünk fel. Az emberek szeretik a kettősünket. Sajnos ami a filmet illeti, most nem lehet azt mondani, hogy Kánaán van.

Igen kevés játékfilm forog, és az is eléggé belterjes, hogy úgy mondjam. Csak bízhatok abban, hogy ez a közeljövőben megfordul, és a befektetők újra segíteni fogják a magyar filmet. Akkor talán Bandi is tud majd forgatni, addig is az ötleteket gyűjtjük.

Egy humoristának/színésznek, mint jómagad is, mennyire jó a kedved a hétköznapokban, amikor nem embereket kell szórakoztatni, hanem a mindennapok bajaival foglalatoskodni. Az élet nehézségeit is humorosan fogod fel és ugyanolyan könnyedséggel veszed az akadályokat, mint ahogy azt a színpadon elmeséled?

Amit a színpadon mesélek, azokat az élet adja jószerével. Innen fakad, hogy többnyire humorosak, vagy mások számára azok.

Nem tudom, hogy szerencsének nevezzem-e, hogy folyton olyan dolgok történnek meg velem, amely azonnal alapjaivá válnak egy műsornak. Ezeket mások siralomházként élik meg. Biztosan vannak nekem is lapos, gyenge és negatív napjaim, de ezekre a szelektív agyi raktározásom miatt nem emlékszem. Az érdekesre, a kifordítottra, a humorosra annál inkább. Woody Allen mondta egyszer: A világkatasztrófák is humorosak, csak idő kell hozzá.

A jövő útjai

Bamako után milyen nagy terveid vannak? Japánt, Amerikát, Európát és Afrikát már bejártad. Mi következik?

Nem tudom, mert egyiket sem terveztem. Előző napon határoztam el, hogy indulunk. Talán Dél-Amerika...