Négy helyszínen szinte egyidőben indultak be a programok a sorban huszonegyedik, míg városunkban második Fényírók Fesztiválján. A Black Jackre fogadók nem vállaltak nagy rizikót, hisz a tavalyelőtt a tizenkilencre Győrben lapot kérő szervezőcsapat számításai beváltak, mint ahogy az már tavaly is kiderült, és a sokat hangoztatott megszorítások ellenére is ütős programmal tudtak kirukkolni. Első napi szélfútta visszatekintőnket nem eresztjük bő lére, hisz akkor fél délutánt is írogathatnánk, és emiatt lekésnénk a mai menüt, amelyben biztos, hogy szerepelni fog például a Desca Hungarica is. A zsíroskenyér, mint nemzeti gasztronómiai nehézfegyverzet végigkíséri ezt a hétvégét, és nagyban hozzásegíti a népet ahhoz, hogy megértse, mit is jelent „a jövő hagyományainak fesztiválja" szlogen. Na de erről kicsit lentebb majd.

Az első hétvége fő programhelyszíne mi más is lehetne, mint a Fő tér, melyet idén még stílusosabban sikerült belakniuk a fesztiválozóknak. Újítás az információs pult melletti kisszínpad, ahol zenés és táncos csoportosulások felbukkanása várható mindvégig, és amelynek produkcióit akár szobor-bútorokból is élvezhetjük. A nagyszínpad Tomcat rendszerű 10x12 méteres, és az első nap sajnos csak félárbócig engedhette fel a technikai személyzet a tetőt szélkapitány folytonos támadásai miatt. A folyamatos ostrom azonban nem zavarta meg sem a szervezőket, sem a közönséget, a délután közepétől ugyanis állandósult a zsongás az italt és ételt kínáló bodegák által határolt fesztiválterületen. A csúcspont az esti Ferenczi György és a Rackajam koncertje volt természetesen, melynek elejéből sikerült elcsípnünk egy erős negyedórát, és amely az utólagos elmondások szerint erős maradt mindvégig, és ami a legfontosabb, sikeres is.

A májusfát is kitáncolták a helyéről fél nyolc körül, volt ott is megnyitó, melyet Dr. Puskás Tivadar mondott el. Többször belehallgattunk a Zsinagóga udvaron a Ferenczi "mindenhangszert a kezembe" György által vezetett zenei műhely munkájába is. Amit jól is tettünk, hisz a kétnapos kurzus végeredményét rendhagyó módon ezúttal nem vitték színpadra pénteken, hanem majd a szintén a Mediawave által szervezett Ördögkatlan fesztiválon lesz bemutatva a közös szerzemény. Mától ugyanez a zenészbrigád már új vezetővel, a Napra frontemberével, Both Miklóssal dolgozik három napot, és a tervek szerint vasárnap hallható is lesz az eredmény.

A Fő téri eseménysor kezdetével egyidőben a Szombathelyi Képtárat is ellepte a hullámzás, méghozzá sosem látott méreteket öltve. A párhuzamos kultúráért díjat minden évben kiosztó fesztivál a párhuzamosságot ez évben szinte az egekig emelte, hisz a városban ez alatt az idő alatt történő szinte összes esemény a Mediawave kísérőprogramja címet kapta, illetve fordítva is igaz mindez. A Képtárban is egyből két kiállítás nyitódott meg a fesztivállal együtt, a nagyteremben az NyME SEK Művészeti Intézetének vizsgakiállítására került sor, melyre olyannyira sokan érkeztek, hogy megfordult a fejünkben, hogy talán be sem férnek oda. Kronológiai sorrendben nézve a történéseket, a nagy fehér házban az Osztrák-Svájci Living Room duó nyitotta egy negyedórás zenei varázslattal, melyet Christophe Pepe Auer basszusklarinéton és egyéb eszközökön, míg Manu Delago a "hang" nevű, leginkább egy bronz repülő csészealjhoz hasonlatos hangszereken rakott össze. Annyi legyen elég az első megnyitó után mégegyszer is játszó duó produktumához, hogy élőben egyből kiderült az, hogy miért is hívják a kovácsolt eszközt úgy ahogy, illetve, hogy aki nem hiszi, járjon utána, hisz ma - tehát pénteken- mind a Fő téri kisszínpadon helyi zenészekkel kiegészülve, mind pedig a Zsinagóga-udvar - Szimfónia kávézó tengelyen felbukkannak majd hangszereikkel. A basszusklarinét meg úgy szól, hogy bizonyára még a jóisten is meghatódik tőle.

Az első negyedóra után a fesztivál idei műsorvezetője, a Weöres Sándor színház ifjú színésznője, Papp-Ionescu Dóra kérte meg a közönséget, hogy fáradjon át az egyetemes megnyitóra - melyet Nagy Anna esztéta nyitott meg -, majd ezután ismét "hang"-olás negyed órán át, és már hivatalosan is megnyitódott az idei Mediawave. A köszöntőt Stragner László, a Mediawave Alapítvány Kuratóriumának elnöke mondta el, megköszönve mindenkinek az áldozatos munkát, a támogatásokat, és a városnak a befogadást, majd átadta a mikrofont Halász Jánosnak, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Parlamenti Államtitkárának, aki mint mondta, ezután is mindent meg fog tenni azért, hogy ez a fesztivál akár még a dupla ennyi idős kort is megérje. A város nevében felszólaló Sági József, Kultúrális és Sport Bizottsági elnök pedig rávilágított szellemesen arra, miért is szereti ő személy szerint ezt a kezdeményezést. Mint mondotta, a hetvenes években, ha megkérdeztünk bárkit, miről is ismerős Szombathely neki, három lehetséges választ kaphattunk. A Borostyánkő út, a Savaria TSE és táncverseny, és a Savaria röplabda csapat. Aztán eltelt 30-40 év, és ez már kevésnek tűnt, ezért találni kellett egy olyan dolgot, amely a város nevét is hírbe hozza, illetve büszkék is lehetünk rá. Erre pedig ez a fesztivál, amely bebizonyítja folyamatosan azt, hogy lehet valami egyszerre hagyományőrző és ízig-vérig kortárs is egyben, talán a legjobb és legszerencsésebb választás. Mi osztjuk ezt a véleményét.

A fesztivált ezekkel a mondatokkal nyitották meg, és a mikrofont azon melegében már át is vehette a másik kiállítás nyitóbeszédét mondó Dr. Feledy Balázs, művészeti író. A Sinai Varga Gizella Iránban is élő honfitársunk Útleírás című tárlatának megnyitója egyben egy performance felkonfja is lett. "Az utat én akartam, mert engem akart az út" - ez volt a címe, és sokak szerint néminemű varázslás történt a helyszínen.

A katartikus hangulatú „varázslás" után következett a valószínűsíthetően a világtörténelem eddigi legnagyobb zsíroskenyér-párti kortesbeszéde, melyet az utánozhatatlan Buzás Mihály kiáltott volna az egekig, amennyiben a tető nem akadályozta volna meg ebben. A Kajárpéci Vízirevű főembere, akinek nevéhez többek közt a nemlétező tárgyak tárlata is köthető, ellentmondást nem tűrő hangerővel dicsőítette a Desca Hungarica nagyszerűségét, ajánlva mind a huszonhatféle zsírral kent földi mannát, és olyannyira sokáig cukkolva az éhező tömeg gyomoridegeit és az éhségérzetünket olyannyira túlfeszítve, hogy a kirakott zsíros karéjok és Jaszim, a török szakács gasztrocsodái szinte világcsúcs közeli gyorsasággal vesztek a bendőkbe. A jóféle boritalokról nem is beszélve. Reméljük, hogy legalább ugyanekkora étvággyal fogyasztja a jónép a két hét folyamán elébe tálalt filmes és zenés finomságokat is, és a végén elmondhatjuk, hogy egy időre ismét jóllaktunk, barátaim a zsírban!