Hahó! Csak barkóba! Semmi akadémikus feladvány...

Kiskoromban, egy távoli galaxisban még olyan hétfői tv-műsor szünetnapok is léteztek, amikor hozzám hasonló, sok, új, szókincsizmozó, agytornát kedvelő utánpótlás készült. Persze ez akkortájt lehetett, amikor az emberek egyszerűen megitták a reggeli kávéjukat, ahelyett hogy első reflexként lájkolnák amazt a fészbúkon.  És ebben a távoli galaxisban a szülőkkel simán ki lehetett babrálni az esti lámpaoltás után, mert a testvérek egészen az egyikük horkolásáig vad barkóba orgiákat rendeztek.

Aha, kedves Olvasó! Látom az arcodon elterülő, kaján vigyort. Tudom, lájkoljam nyugodtan az országút porát, ha ennyire visszavágyom a modern világból. Tévedsz! Jómagam is imádom a kor vívmányait, de az mégsem járható út, hogy a telefonjaink mellett mi magunk elfelejtünk okosodni. Véleményem szerint a szókincs gazdagsága személyiségünk egy soha el nem halványuló vonzereje lehet. És hiába van az, hogy dekára kimérve a non-verbális kommunikáció a köztudattal ellentétben sokkal jelentősebb arányt képvisel a verbálisnál, mégis az a paradox helyzet áll fenn, hogy a jóformán öt százalékot kitevő szavak segítségével vagyunk kénytelenek egymással birkózni a hétköznapok során.

Ugye, nem remélek erőn felüli teljesítményt, ha bárkit képesnek tartok roppant egyszerű, eldöntendő kérdések megfogalmazására? Ha akarom, ez a játék szabálya, de ha jobban belegondolunk, nevezhetjük ezt érdeklődésen alapuló, snassz, mezei beszélgetésnek is. Ne hagyjuk hát elsorvadni a szókincsünket és a gondolatvilágunkat!

Betelefonáló lányos zavarában örömködik, hogy kapcsolatba kerül a rádiós fenegyerekekkel. Hamarost megegyeznek abban, hogy a feladvány: ÁLLAT.

Hallgatás, vad gondolkodás következik, óra ketyeg, játékos még meg sem szólal, aztán egyszer csak mégis.

-Házi állat?
-Nem!

Az agytekervények kattogását áthozza a rádiófrekvencia.

-Van csőre?

Az éppen játékban lévő műsorvezető kínjában csikordul egyet, már látja, ez a harc az utolsó vérig megy... Ilyenkor, mintegy hangos gondolkodás gyanánt, kósza tippeket súg-búg, illusztrálva azt, milyen kérdésekkel lenne sansza a partnernek a megfejtést legalább megközelíteni...

-Nincs!

Hallgatás újfent.

-Kérdezd meg, emlős?
-Emlős?
-Igen!
-Kacsacsőrű emlős kizárva?
-Most akkor rákérdezel?

Ismételt hallgatás. Műsorvezető újabb tippet ad.

-Kérdezd meg, hol él!
-Házi állat?
-Ez már volt! NEMMM!
-Állatkertben?
-Igen, ott is...

Na, és ilyenkor következik az a pillanat, amikor a játékosban halványan felsejlik az indokínai perforált fülű ugróegér hercig kontúrja, és eztán képtelenné válik bármi egyebet kérdezni, ami közelebb vinné a valóságos feladványhoz. A mi hölgyikénk amúgy a farkast választotta fixa ideául ( Freud höhö ), ezért ettől a ponttól fogva sansza sem volt kitalálni a vízilovat. Szóval állatkertben is él...

-Félnek tőle a gyerekek?

Na, erre Sebestén Galád fájón nyöszörög egyet, és finom tapintattal utal arra, hogy ez azért egy eldöntendőnél sokkal relatívabb alapokon nyugvó témakör. Nem mindegy, kinek a gyereke, mitől függ, hogy egy gyermek mennyire félős, satöbbi...

Püff... idő lejár, játékos azért biztos, ami biztos rákéreckedik, akarom mondani rákérdez a farkasra.

MONDOM VíZILÓÓÓÓÓ!

Az imént felvázolt játékfolyam még vad csörtének is minősül az általában tapasztaltakhoz képest, mert bizony egyre többször érzem úgy, hogy eljött az idő, amikor a rendőrviccek életre kelnek.

Két rendőr barkóbázik. Az egyik megkérdezi:
- Lehet vele telefonálni?
Mire a másik:
- Te hülye! Hamutartóval?

KÁÁÁÁÁÁR!
Rákérdezhetek? Varjú?

(pffff...Hogy az a...)