2011. október 1-jén kezdődik a népszámlálás Magyarországon, előzetes adatokat várhatóan a következő esztendő első hónapjaiban kaphatunk. Azt azonban már előre valószínűsíthetjük, hogy a magyarság népességszáma tovább csökkent az elmúlt években, aminek összetett okai vannak, mindenesetre nem elhanyagolható tény, hogy egyre inkább kitolódik a családalapítás időpontja, és a fiatalok is sokkal jobban megfontolják a gyermekvállalást manapság, mint korábban. Ezzel párhuzamosan egyre inkább nő a tartósan egyedülállók száma, mind a férfiak, mind a nők körében.

Minek köszönhető ez a trend? Gazdasági okok épp olyan mértékben indokolják, mint ahogyan az individualizmus előtérbe kerülése, vagy a média befolyása. Ugyanakkor egyes vélemények szerint az emancipáció, és a nők öntudatra ébredése is szerepet játszik a háttérben.  

A minap egy blogot olvastam, ahol egy olyan bejegyzésre bukkantam, amit egy 30 év körüli lány írt arról, hogy miért egyedülálló még mindig, és miért nem akad „élete párjára". Miért nem képes tartós kapcsolatra, és mi az oka annak, hogy még mindig csak futó kaland az összes férfi az életében? Nos, summa summarum, a végkövetkeztetés talán mindannyiunk számára egyértelmű... „Mert az összes férfi defektes..."

Ezután a konklúzió után, összeállított egy 15 pontból álló listát arról, hogy milyen lesz majd az a férfi, akivel ő „hajlandó" lesz összekötni az életét. A külső megjelenéstől egészen az udvariasságig, háziasságig, diplomáig, magas beosztásig, és a „menő autóig" terjedt az elvárások sora, csupán arról nem esett szó, hogy az említett hölgy mit tud mindezért cserében nyújtani, milyen tökéletes ő saját maga.

Sajnos sokszor nem vesszük észre akár egy szakítás alkalmával, akár már a párválasztáskor, hogy bizony, mi sem vagyunk hibátlanok, bármennyire is magasra tesszük a mércét önmagunkkal szemben. Az idő előrehaladtával pedig sajnos a legtöbben egyre „rigolyásabbak" leszünk, egyre több elvárással és egyre nehezebben tudunk alkalmazkodni egymáshoz. Mégis be kell vallanunk magunknak, hogy az ember társas lény, és semmi esetre sem szeretnénk magányosnak lenni idősebb korunkra, mert nincs is annál rosszabb, mint magunkra maradni ebben a nagy, sokszor idegen világban. A fiatalkori barátok hamar „elkopnak" mellőlünk, sokszor pusztán amiatt, mert másfelé sodorja őket az élet. Épp ezért nem szabadna ilyen önzővé válnunk másokkal szemben. Sok esetben bizony nemcsak a saját boldogságunkat és érdekeinket kell szem előtt tartanunk, hanem tekintettel kell lennünk a másik félre is, és esetleg el kell néznünk ezt-azt neki.

Az emancipáció előrehaladásával önálló, magabiztos nőkké lettünk, ami nem feltétlenül probléma, csak néha nehéznek tűnhet megtalálni az arany középutat. Nagy közhelynek tartják, de valóban egyre nagyobb kihívást jelent a nők számára mindenütt helytállni. Építsünk karriert, legyünk csinosak, és örökké fiatalok, foglalkozzunk a családdal, közben vezessük a háztartást is. Talán sokan gondoljuk néha azt, „tényleg kellett ez nekünk"?

Igen kellett, mivel az utóbbi években rengeteget javult a nők helyzete, megítélése, és sikerült elérni, hogy teljes mértékben jogosultakká váljunk tanulmányi képzésekre, vagy akár publikálásra, és még ezer más dologra, ami nagyanyáink számára még elképzelhetetlennek tűnt, míg a 21. században nekünk már magától értetődő.

A mai társadalom egyre jobban értékeli a karrierépítést, és az anyagi sikereket, a presztízst, ami nehezen megvalósítható családosként, különösképpen családanyaként. Ez sokunkat megingathat a jövőképünket illetően.

Kétségtelen az is, hogy egyre több vita keletkezik a családokban - már a párkapcsolati fázisban is -, a pénz szűkéből adódóan, gondoljunk akár csak a svájci frank hitelekre, vagy a családosoknak járó juttatások csökkenésére, mégis muszáj valahogyan túllépnünk ezeken az akadályokon.

A külső körülményekből adódóan érdemes folyamatosan odafigyelnünk arra, hogy ne váljunk a modern társadalom által támasztott irreális elvárások áldozatává, és ne adjunk föl mindent a karrierért, a presztízsért, és nem utolsósorban, ne legyünk a fogyasztói társadalom majmai.  Mit akarok ezzel a sok hatásvadász klisével mondani? Talán még világosabban leírja a következő tanmese, amit nyilván már sokan ismernek az olvasók közül, akik mégsem, azoknak talán érdemes egy pár percet rászánni:

„Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott egy befőttesüveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjű kövekkel, majd rákérdezett, hogy tele van-e az üveg?
- Igen. - volt a válasz. Ezután elővett egy dobozt, tele apró kavicsokkal, és elkezdte beleszórni azokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, kérdésére tanítványai megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal, és azt kezdte beletölteni az üvegbe. A homok természetesen minden kis rést kitöltött.

- És most - mondta a professzor - vegyétek észre, hogy ez a ti életetek. A kövek a fontos dolgok, a családod, a partnered, az egészséged, a gyerekeid. Ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amelyek még számítanak, mint a barátaid, a munkád, a kollégáid. A homok az összes többi: az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak a boldogságod érdekében. Játssz tehát a gyerekeiddel, szakíts időt orvosi vizsgálatokra, vidd el a párodat táncolni. Dolgozni, takarítani, vendégeket hívni mindig lesz időd. Ezért először a kövekre figyelj, azokra a dolgokra, amik igazán számítanak. A többi csak homok."