Hétfő reggel az egyik leghíresebb kortárs író, Salman Rushdie, felháborodott posztok sorozatát tette közzé saját Twitter oldalán. Arról számolt be, hogy két nappal korábban egyszerűen megszűnt a Facebook-profilja, mégpedig azért, mert a Facebook csapata nem hitte el, hogy ő ő.

Azt hitték, csaló. Igazolásképpen kértek tőle egy útlevélmásolatot, ő pedig el is küldte. A Facebook-csapat erre aktiválta a profilt, viszont nem Salman Rushdie néven, ahogy őt az egész világ ismeri, hanem mint Ahmed Rushdie. Az útlevélben ugyanis az Ahmed keresztnév szerepel elől, a Salman csak úgynevezett „middle name", vagyis megkülönböztető középső név. A Facebook-csapat nyilván kevés kortárs irodalmat olvas.

„Ez nem én vagyok" - jegyzi későbbi posztjában az író. Már az anyukája is Salmannak szólította, így szerepel a Wikipedián és az összes könyvborítón, az Ahmed nevet apja után kapta, és soha nem használta. Később több hírességet is felsorol, akik középső nevüket használták vagy használják: James Paul McCartney, Francis Scott Fitzgerald, William Brad(ley) Pitt, George Orson Welles, Henry Charles Bukowski, Adeline Virginia Woolf, James Hugh Laurie stb.

Hiába szólítja meg a Facebook-elnök Mark Zuckerberget is - „Merre bujkálsz, Mark? Gyere elő, és add vissza a nevem!" - az ezután következő bejegyzések arról tanúskodnak, hogy minden próbálkozás sikertelen volt, és a Facebook-csapattal sem tudta felvenni a kapcsolatot.

Végül, miután ezek a bejegyzések a sajtóban is napvilágot láttak, a Facebook-csapat bocsánatot kért, és visszaállított mindent. Rushdie így számol be erről egy Twitter-bejegyzésben: „SOKKAL jobban érzem magam. Egy identitásválság az én koromban már nem vicces. Köszönöm, Twitter!" Majd a Facebookon: „Viszlát, Ahmed, irány vissza az útlevélbe, ahova tartozol. Salman visszatér."

Mi ebből a tanulság?

Ez az eset is bizonyítja, hogy az online identitás tényleg nem vicc. És mivel nem vicc, az sem poénos, ha hirtelen mások veszik át a hatalmat fölötte, és ezzel egy pillanatra felfedik, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az interneten. Amint ezt felismerjük, feltárul előttünk egy újfajta egzisztencializmus, és a világháló foglyul ejtő pókhálóként sejlik fel.

Míg a hivatalos dokumentumok száraz adatokat közölnek rólunk, online énünk a csoport révén alakul ki. Amikor képet töltünk fel magunkról egy közösségi portálra, vagy rövid bejegyzésben beszámolunk valamiről, nagyjából sejtjük, hogy ismerőseink melyik csoportjának tetszésére számíthatunk. Hogy anyukák, régi osztálytársak, geekek vagy ivócimborák reagálnak-e elsőként.

Tulajdonképpen célirányos PR-t végzünk félig tudatosan, és azokat a csoportokat célozzuk meg, akiktől pozitív visszajelzésre számíthatunk, vagyis akik megveszik a terméket: bennünket.

Nem fogjuk jelezni, hogy aranyerünk van, ha tudjuk, hogy ez senkit nem érdekel. Azt sem kürtöljük világgá, ha depressziósak vagyunk vagy aggódunk egy családtagunkért. Online identitásunk ezért legtöbbször egy jobb, felhőtlenebb, vidámabb énünk vetülete, amely folyamatosan alakul a csoportok visszajelzései alapján. Igazából nemcsak az online közösségek szemében, hanem nekünk is szimpatikusabb az az énünk, amely az interneten megjelenik. Éppen ezért nem szeretjük, ha fentről belepiszkálnak.

Az online identitással kapcsolatban két tendencia létezik a világhálón.

Az egyik a Facebook típusú közösségi portáloké, nevezzük ezt autentikus identitásnak: mindenki saját nevével, saját közösségi hálójával és saját online múltjával vesz részt az internetes kommunikációban. Más szóval vállalnia kell a felelősséget minden megnyilvánulásáért.

Mivel rengeteg olyan szolgáltatás van, amelyet Facebook-profilunkon keresztül vehetünk igénybe, autentikus identitásunkat továbbvisszük más webhelyekre is, és hamarosan teljesen „átlátszóvá" válunk, könnyű lekövetni, hol és mivel töltöttük az időt. A Facebook vállalatfilozófiája szerint ez egy felelősebb, biztonságosabb társadalomhoz vezet.

A másik vélemény szerint jogunk van elfedni, kik vagyunk. Maszkok, álnevek mögé bújhatunk, ezáltal bátran kinyilváníthatjuk véleményünket, anélkül, hogy retorzióktól kellene tartanunk. Ide tartoznak a Twitter típusú szolgáltatások, ahol álarc mögül is lehet csiripelni.

Ez egy nagyon fontos vita.

Fontosságára az arab tavasz óta eltelt idő alatt derült igazán fény, hiszen kiderült, hogy a közösségi portálok diktatúrák megdöntésére is alkalmasak. Segítségükkel több ezer embert mozgósítsz, és mindezt egyúttal tematizálhatod is a világsajtóban. Ugyanakkor megtörténhet, hogy ha egy nem demokratikus környezetben autentikus identitást használsz, percek alatt rácsok mögött találod magad.

A Twitterről viszont tudjuk, hogy nem volt hajlandó kiadni felhasználói valós identitását a hatóságoknak a nagy-britanniai zavargások idején. Közleményében a cég utalt arra, hogy „más szolgáltatások" anyagi hasznot hajtanak be abból, hogy kiadják felhasználóik adatait, ám a Twitter „elsősorban a felhasználókat szolgálja". Ezzel azokra a közismert összeesküvés-elméletekre utalt, amelyek szerint a legnagyobb közösségi portál jó pénzért eladja személyes adatainkat a titkosszolgálatoknak.

A Facebook megmondja, ki vagy. Kettős értelemben. Nemcsak a hatóságoknak mondja meg, hanem - mint Rushdie példájából látszik - neked is, és annak a csoportnak, ahol online identitásod kialakult. Tudomásul kell venni: te nem Salman vagy, hanem Ahmed, ha én úgy akarom.

Érthető, hogy Rushdie miért sértődött meg. Azért, mert kiderült, hogy nem úgy van, ahogy hittük: online identitásunkat mi alakítjuk ki az internetes csoportok segítségével, de fölötte már nem mi rendelkezünk. Az egyetlen hely, ahol szabadnak érezhettük magunkat, a világháló, mégsem olyan szabad, mint korábban gondoltuk. Használhatjuk a netet, hogy harcoljunk a bürokrácia és autokrácia ellen, de tudomásul kell vennünk, hogy a világhálón található szolgáltatások is ugyanolyan bürokrata és autokrata elvek szerint szerveződnek, mint az offline rendszerek.