Alig ismertük egymást, mégis úgy tudtunk beszélgetni, mintha naponta, sörök mellett váltanánk világot. Mert Veled mindig a világmegváltás volt a beszélgetés alapja. Mindenről markáns véleményed volt, s nem tudtam úgy cáfolni, hogy ne kontrázz rá. Mosolyogva, nyugodtan. Irigyeltem tőled ezt a latin mentalitású emberekre jellemző kisugárzást. A józan életigenlést, a "mosolyogva mondom meg a magamét". Jó értelemben vett lázadásod sosem simogatott, sosem kertelt, ám nélkülözött minden vehemenciát és szélsőséget.

"Szólj, ha bármiben segíthetek" - mondtad legutóbb a Zsinagóga udvarban közös barátunk emlékestjén. Zenész voltál, tudtad milyen, amikor valakitől a "hangszerét, a saját hangját veszik el". Szólni valakihez, játszani valakiknek: felelősség. Kiállni ügyekért, emberekért úgyszintén. Civil ember voltál, olyan vállalkozó, aki a maga kis "mikrovilágában" spíler. Sosem nőtted ki azt az inget és sosem feszítettél több számmal nagyobban, mint amit rád szabott a sors. Mindig azt a kondért kavargattad, amihez bárki odavihette képzeletbeli tányérját, s biztosan jutott neki.

Jutott belőled is nekünk. Látod, alig ismerlek, mégis megered nyelvem, elindul kezem, és halk zokogás minden sorom. Jó volt naponta látni és olvasni Téged, érték volt, ha bármihez hozzászóltál, amit leírtunk. Ültél a Városháza lépcsőjén - fagyit nyalva - a valódi demokráciáért tüntetve, hoztad a hangtechnikád a karneváli török sarokba, hogy jótékonykodni tudjunk egy kisgyermekért. Első szóra. 

Bennem ez a kép marad Rólad, Kedves Barátom. Kevés a közös emlékünk, ám ami van, nem pottyan bele a feledés lomtárába. Itt is és bennem is megmarad. De most elsődlegesen a fájdalom, ami dönget belülről. Az élet rendjébe nem kis hiba csúszott. Ismét.

Ott fenn viszont lassan összeáll egy csapat, akik az égiekkel kerekasztaloznak, s adnak reális képet arról, hogyan is megyen az földi élet...  

Nyugodj békén, kedves Pedro! Köszönjük a barátságod!