A zene fantasztikus dolgokra képes az agyaddal és az érzékeiddel. Sajnos erre sokan rájöttek, és kijátsszák ellened nap mint nap. Hogy mit tud? Például...

Megváltoztatja az időérzékedet

A várakoztató zenét (az az idióta muzsika, amit akkor hallasz a telefonban, ha meg kell várni, hogy az ügyfélszolgálat valamelyik alkalmazottja visszatérjen a klotyóról) nem azért találták ki, hogy egyes vállalatok és bankok lenyűgözzenek minket a zenei ízlésükkel, hanem azért, mert így kevesebb az esély arra, hogy dühösen lecsapjuk a telefont.

A vonal másik végéről érkező csimbilimbi miatt úgy érzékeljük, hogy kevesebbet várakozunk, mint amennyit ténylegesen várakozunk. Ugyanez az elv működik bevásárlóközpontokban, egyes liftekben vagy orvosi rendelőkben. A zene lerövidíti az időt.

Hogy csinálja? Amikor várakozunk, agyunk számára a zene olyan lesz, mint egy gumiegér a kismacskánk számára. Nem lakik jól tőle, de eltereli a figyelmét. Az agy pillanatnyi befogadó- és adatfuttató képessége ugyanis korlátozott, és ha valamivel lefoglaljuk, akkor kevés hely marad olyan gondolatok számára, mint az „Anyádat várakoztasd, hülye szolgáltató" és hasonlók.

A dolog fordítva is működik, vagyis a zene képes meghosszabbítani is az időt. Például amikor koncentrációt igénylő feladatot végzünk, és közben zenét hallgatunk, agyunk ide-oda ugrál a zene érzékelése és a feladat megoldására irányuló erőfeszítések között. A két eseményt két külön „tárhelyen" futtatja, ezek végül összeadódnak számunkra, így hosszabbnak érezzük az eltelt időt.

Egy másik módja az idő meghosszabbításának akkor áll elő, amikor olyan ismerős számot hallunk, amit utálunk. A dallal egy időben agyunk lejátssza nekünk a „mentális zenét" is, vagyis az idegesítő Lady Gaga számnak azt a verzióját, ami az emlékeinkben él. A mentális zene az agynak ugyanazon pontjait aktiválja, mint a valóságos zene:

Csakhogy a mentális zene gyorsabban pörög, mint az igazi. Ez az az érzés, amikor tudjuk, milyen hang, milyen szó fog következni. Így tulajdonképpen kétszer hallgatjuk az idegesítő Lady Gaga számot, és emiatt olyan, mintha sosem akarna véget érni.

Hatással van a legmélyebb félelmeidre

Képzeld el, hogy egyik barátod - nevezzük Andornak - éppen önfeledten sétafikál a szép kőszegi tájleírásban. Száz méterre vagy tőle, és utána kiáltasz, hogy várjon meg: „Andooor!"

Most akkor azt képzeld el, hogy míg barátod, Andor sétafikál, valahonnan megindul feléje a hegyoldalon egy nagydarab szikla, és ő ezt nem veszi észre, mert éppen be akarja kapcsolni a zenét az olcsó kis fekete mp3 lejátszóján. Akkora a szikla, hogy egész biztosan halálra fogja zúzni. Száz méterre vagy tőle, és utána kiáltasz, hogy vigyázzon már, az istenért: „Andooor!"

Ugyanaz a két szó, de az emberi agy nagyon jól meg tudja különböztetni, hogy mikor jelent hahót, és mikor azt, hogy jön a hegyoldalon a szikla. Na, erre a jó megkülönböztető képességedre apellál minden gagyi horrorfilm, amit életedben láttál. És ezt a zene segítségével teszi.

Hogy csinálja? Bizonyos hangokat agyunk automatikusan a halálos veszéllyel asszociál. Ilyenek például az állati üvöltések, amelyeknek felhangzásakor neandervölgyi ősapánk nagyon jól tudta, hogy el kell onnan húzni a francba, különben üt az utolsó órája - már amennyiben fel lenne találva az óra.

Namármost, az állati üvöltések disszonáns hangok. És minden olyan zene, ami kellemetlen érzést kelt benned (és nem úgy, hogy az exedre emlékeztet, hanem önmagában), úgyszintén disszonáns hangokat használ. Agyunk számára nem kell, hogy felismerhető legyen a kardfogú hétfarkú tigris hangja, elég meghallani egy disszonáns hangsort, máris előpattan a veszélyérzet. A rendezők és filmzeneszerzők ezt nagyon jól tudják.

Beszaratós zenét nemcsak horrorfilmekben használnak. Vegyük például A közösségi háló című filmet. A forgatókönyvíró Aaron Sorkin azt szerette volna, ha a főcím alatt a Love of the Common People című zene szól. Így festett volna a film eleje, ha teljesült volna a szándéka:

Ha meghalljuk ezt a zenét, olyan érzésünk támad, hogy minden a legnagyobb rendben van. Igaz, hogy Mark Zuckerberget most dobta a barátnője, de ne se bánjad, haver, hiszen végigszalad a Harvard kampuszán, mindjárt feltalálja a Facebookot, oszt milliárdos lesz.

A rendezőnek azonban más elképzelései voltak. Tinglitangli zene helyett ezt a Trent Reznor-szerzeményt nyomta be a fenti képek alá:

Figyelj a minimalista zongoraszó mögötti hangokra. Halk zúgás, félelem, harag, bizonytalanság hangjai. Érzékeid felerősödnek, mert úgy sejted, hogy most valami rossz fog történni. És valóban: Mark Zuckerberg mindjárt feltalálja a Facebookot, oszt milliárdos lesz...