Mama már finom vacsorával várt minket, mindig valami kedvenc finomsággal. Nagyapám este későn jött haza az erdőről, Jani bácsival. Mikor hazaért, a táskájából termoszt vett elő. Mindig hagyott benne egy kis teát. „Madárlátta" - mondta nekünk. A három kortyon ketten osztoztunk, mintha ettől miénk lehetne az erdő. És aztán jöttek a mesék. Fejből, nem könyvből... Jani bácsi mamámék háza mellett lakott. Oldalt volt egy árok a két ház között, oda egy átjárót készítettek, hogy könnyen át lehessen jutni. Papa és Jani bácsi mindig vitatkoztak. Nem haraggal, szeretettel. Azon, hogy milyen csapást láttak az erdőben, hogy milyen madár volt az, ott a fán. Háborús történeteket meséltek, és mi hallgattuk ezeket, majdnem minden este. Ősszel ehhez társult a diópucolás, és a kukoricamorzsolás is...

Reggelente mama mindig korábban kelt fel. Az ágyunk mellett volt a tévéállvány, ami roskadozott a könyvektől. Mama imádta a szépirodalmat, és a történelmi könyveket. Amikor felébredtünk, ezekből olvasgattunk, és hallottuk, ahogy mama a konyhában reggelit készít nekünk.

Mikor kijöttünk a szobából, mindig tanakodtunk, hogy vajon kell-e még hosszúnadrág, és ilyenkor kifutottunk az udvarra, a harmatos fűbe. Fura, úgy emlékszem, hogy mindig volt harmat. Le a verandáról, futottunk pár kört, és be reggelizni. Érdekes, még mindig a számban érzem annak a teának az ízét...

Papa ilyenkor már a mezőre készülődött, vagy ha akadt valami tennivaló a ház körül, akkor annak fogott neki. Nem időre! Szépen, nyugodtan. Reggeli után nekiindultunk a falunak. Biciklivel. Mama még utánunk szólt, hogy a Pinka-hídhoz és a malomhoz ne menjünk ám... Persze, oda vezetett az első utunk. Sok gyerek volt akkoriban a faluban. Nem tudom miért, de valahogy érdekes volt a „kisteleki híd" alatt, a kövek között ebihalakat gyűjteni, vagy a köveken mászkálni, és hallgatni, ahogy elmegy egy traktor a „fejünk felett" a hídon, és a régi híd hangosan recsegett alatta.

Aztán el a malomhoz. Ez egy régi, már használaton kívüli, teljesen üres, sokszintes épület volt. Néhol rossz volt a lépcső, de mi tudtuk, hogy hova nem lehet lépni. Volt, hogy 6-8-an is ott voltunk, és akkora volt az épület, hogy hallottuk egymás hangját, de nem tudtuk, hogy épp hol vannak a többiek. A malom mellett volt egy hatalmas istálló, ahol rengeteg tehén volt. Egyszer megtörtént, hogy épp bent voltunk az épületben, és nem vettük észre, hogy a mellette lévő rétre terelték a teheneket, és mikor haza akartunk indulni, láttuk, hogy több száz tehén vesz minket körbe. Persze, hogy nem mertünk átmenni köztük... Az járt a fejünkben, hogy vajon déli harangszóra hazaérünk-e.

Óránk nem volt, délben is, és este is a harangszó volt az, aminek a végére otthon kellett lenni. Ez jó volt, mert a falu akkora, hogy amikor a harang rákezdte, akárhol voltunk, onnan biciklivel a végére haza lehetett érni.

Amikor „takarás" volt, és a szénát hordta be az egész falu a rétről, annál jobbat el se tudtunk képzelni. Mindenkit ismertünk, rohantunk a réten fel s alá, segítettünk mindenkinek. Épp pár éve gondoltam rá, hogy milyen rengeteg szöcske volt akkor, most meg egyet se látni... Amikor mamáék hazavittek egy fordulónyit, akkor csak odaszóltak a „szomszéd" részen dolgozóknak, hogy a gyerekek itt maradnak. Este meg mikor már az utolsó részt vittük haza, előtte felküldtek minket a pajtában a széna tetejére, hogy ugráljunk rajta, így több fért a pajtába. Ezt élveztük a legjobban. Persze, ilyenkor a száraz széna apró, alig látható sebeket ejt a lábakon, amik ott és akkor nem fájnak. Amikor viszont az ember este a kádvízbe beleült...

Ha épp eleredt az eső, és volt még valakinek kint szénája, az is nem egyszer visszajött, hogy segítsen a többieknek, aki már otthon volt. Ez annyira természetes volt... Emlékszem, mintha csak ma lett volna, hogy nagyapám egy alkalommal később hozta be a szénáját valami miatt. Mentünk vele gyalog, hatalmas felhők voltak, és odaköszönt valaki: „Fránci, megázik az a széna". Nem tudom mennyi idő telhetett el, de így visszagondolva nem tűnik soknak: a bácsi gereblyével a kezében megjelent mellettünk, hogy segítsen, és hogy biztosan eső előtt még hazaérjünk...

Mamáék kertjében mindig volt farakás. Azon mászkáltunk nagyon sokat, onnan ugráltunk le, építettünk magunknak kunyhót... Az udvaron tyúkok voltak, és valahogy mindig sikerült szert tenni egy olyan kakasra, amit jobb volt elkerülni. Mindig a farakás tetejére másztunk előle. Ott szoktunk gyümölcsöt enni, amit sose mostunk meg...

Akkoriban még mindenhol palackos gáz volt. Emlékszem, tudták, hogy melyik napokon jár az autó. Ilyenkor kirakták az üres palackot, rátették befőttes gumival a pénzt, és elmentek a mezőre dolgozni. Mire hazaértünk, ott volt a teli palack. Soha nem mondott senki olyat, hogy eltűnt volna valaki pénze...

Az ajtót nem zártuk sose. Vagy ha igen, a kulcs eléggé nyilvánvaló helyeken volt „eldugva". Egyszer mama átküldött Mariska nénihez - aki az oltárterítőket szokta hímezni - valamiért. Átfutottam hozzá, be a nyitott utcakapun, fel a verandán - szerintem neki voltak a legpirosabb muskátlik az ablakában - és benyitottam az ajtón. Beköszöntem hangosan, nem válaszolt senki. Még egyszer beköszöntem. Semmi. Becsuktam az ajtókat, hazafutottam, és szóltam, hogy nincs otthon. Ez akkoriban olyan természetes volt. Nem tudom, hol lehetett, de teljesen nyitva otthagyott mindent. Mint mindenki más.

Mama nem nagyon kérte, hogy segítsek otthon a házi munkában, de ha sütött valamit, akkor ott kellett lennem. Talán 9 éves lehettem, amikor - gondolom nagyrészt segítséggel - sütöttem az első kalácsot. A másik mamámhoz is vittem, nagy büszkén, kóstolja meg, ezt én sütöttem. Nagypapám persze elhitette velem, hogy finomabb, mint a mamáé... Hímeznem is kellett. Keresztszemest. Nyár elején elkezdtünk egy nem túl nagy, talán két tenyérnyi kis „terítőt", és mama ragaszkodott hozzá, hogy azt nyár végéig be kell fejeznem. Ki nem állhattam ezt, de ma már hálás vagyok neki ezért. Minden ebéd után fel kellett söpörni a konyhát. Ekkor már azon gondolkodtam, hogy hova megyek délután, így eléggé elnagyolt munka lett mindig. Volt, hogy az udvaron játszottunk, erre mama behívott, és mutatta, hogy miután én összesöpörtem, még mit szedett össze. A mai napig is szállóige a „mama, ezt meg honnan vetted?".

Szembe szomszédban lakott János bácsi. Néha átjött, de nem nagyon szerettem, mert nagyon erős dohányos volt, és nagyon büdös lett utána a konyhában. Papa is inkább hozzá ment át, és ott kint ültek a padon, a ház mellett. Hihetetlen, hogy egész életükben egymással szemben laktak, és még öreg korukban is tudtak egymásnak mit mondani, tudtak beszélgetni. És nem csak megbeszéltek dolgokat, hanem beszélgettek.

Néha elmentünk az erdőre papával, kitisztítani a saját részünket. Ahogy emlékszem, ez már inkább ősszel lehetett, mert valahogy a hideg jut eszembe mindig, meg az, hogy jól esett az ott kint rakott tűz parazsánál sütött krumpli, és szalonna. Papa minden zugot ismert mindenhol, tudta, hol lehet a legtöbb gombát találni. Érdekes, gombázni mindig egyedül ment, és mindig egy nagy kosár gombával tért haza. Talán így őrizte a legjobb lelőhelyeket. Oda még Jani bácsi se mehetett el vele...

Érdekesek voltak a falusi emberek. Nem jut eszembe egy példa sem arra, hogy ne segítettek volna egymásnak. Mikor papám meghalt, és mamám egyedül maradt, akkor is minden ugyanúgy működött, mint annak előtte. Megkalapálták a kaszáját, soha nem volt füves az udvara, bármilyen nehéz, férfi munka volt a ház körül, mindig volt, aki segítsen. És valahogy úgy, hogy mama sosem kérte. Jött a másik papám, hogy most akkor kaszál egy keveset, a szembe szomszéd átjött, hogy látta, hogy nehezen csukja be a kaput, és megnézni... Talán minden nap jött valaki, és amit látott, hogy meg kell oldani, annak azonnal nekifogott. Ilyenkor mamám kávét főzött, ebéddel kínálta, vagy gyorsan elküldött minket a boltba két üveg sörért, hogy legyen mivel kínálni a segítséget.

Talán az volt a legjobb régen, hogy nem hagyták magukra egymást az emberek....