Ott állt az a régi polc, amin az emlékeimet gyűjtöttem. Azt is abba kellett hagynom, pedig nagyon kellemes elfoglaltság volt. Nem baj - mondja a plüssnyúl, átkiabálva a párnákon, és igaza van. Észrevettem, hogy végül mindig igaza van. Elengedem a függönyt, amit oly erősen markoltam, hogy minden kéknek tűnt. Ez olyannyira a retinámba égett, hogy immár én tükrözöm vissza. Hangokat hallok. Hangokat hallok, de nem látok semmit. De mire is számítottam, mikor belemásztam ebbe az óriási kalapba?

Pont pont pont nem arra gondoltam akkor, mint ami most jár a fejemben.

Hangokat hallasz, de nem mondasz semmit. Azt hitted nem látom a végtelent, de én mindig is csak azt láttam. Kár, - mondta a költő, majd csendben fejet hajtott a szembeJövőnek. Az óriási zajban egymást próbálják túlharsogni a mondanivalóságok, de esélytelen harc az övék. Csak nem merem nekik megmondani. Megoldanál egy perc alatt - mondod, de te sem hiszed el, hogy ez így van.

Már két napja, hogy nem hagyta el szó a számat. Annyi mindent mondanék, de (sokkal) inkább nem mondok semmit. Egy arab közmondás szerint: „Csak akkor szólalj meg, ha szebb mondanivalód van a csendnél". Nem hiszem, hogy annak túlszárnyalása valaha is lehetséges lenne. Lenne vagy nem lenne, ez itt most nem kérdés - s ezzel libeg tova a cipősarkak kemény kopogása a hajópadlón (persze hajó sehol), az asztalok pedig csak egy kicsit remegnek a pislákoló fényben. A függöny is mozdulatlan, újra a helyén (sz)áll. Én pedig a kimondatlan szavakra gondolok, amik sehogy sem képesek megragadni sem néhány hónapot, sem azt a 122 napot, sem a sarokban álló polc ürességének tényét.
Azt hittem látlak, pedig végig csak magamra figyeltem.
Azt hittem nem látsz, pedig végig engem figyeltél. Ahogy teszed ezt most is.

Pont pont pont ebben a pillanatban nyitom ki a szemem, és ahogy a függöny újra a nyakam köré tekeredik, ismét kék színű minden.