Glóriaként világosodik meg benned a tudat, hogy bizony-bizony, ma az angyalkodás egyik, és nem feltétlenül legszebb része jutott neked, jelesül a fenyőfa vásárlása és állítása, ami germán szokás, ugyanis az örökzöldet először a tizenhatodik században díszítették karácsonyi ancúgba. Ha nem is karácsonyi, de tüskeálló ancúgba "vedlesz" át, és ásítozva vonszolod ki magad a piacra, hogy beszerezz valami tűlevelűt.

Az ajtóban még kapsz néhány instrukciót: szép legyen, olyan jó tömött, ezüst vagy nordmann / normand - nem lenne egyszerűbb puhatüskéjűnek hívni, így a tudatlanság halvány szellőjét is elfújhatnánk egy szép magyar szóval, nem is beszélve a kiejthetőségből fakadó, magabiztosság-érzet okozta sikerélményről... Magas is legyen, de ne foglaljon sok helyet, s a csúcsdísz is férjen fel, ne hullassa a levelét, bírja jó sokáig, ha lehet... Ja, és aztán olcsó is legyen. Első blikkre is mission impossible, ugye kedves férfitársaim az Úrban?!

Kavarog a fejedben a sok infó, már azt sem tudod, mit is kell venni, amikor csodálkozva bambulsz a sarkon, hogy sehol egy rohadt faárus. Holott tavaly még itt vótak... no de majd a teszkóparkolóban... ott a srégbe', az üvegvisszaváltóval szemben. Nem hiába, no, a jó helymeghatározás a napi rutincselekedetekhez köthető legjobban.

Ó, hogy már lennék otthon, gondolod magadban, holott olyan messze vagy még a finistől, mint magyar foci a focitól. Hátra van még a cigánykodás a faárussal. Nevezzük alkunak. Némi válogatás után megpillantod az ideális fát, már csapnád is a hónod alá, amikor észreveszed, hogy a törzse köré tekert papírszalagon nem a kivágás dátuma, hanem az ára van feltüntetve. Kínosan kotorászol a pénzes zsebedben. Megnézed, mennyi van nálad, és arra az összegre kérsz egy fát. Kihoznak egy letört ágat.

Jelzed, hogy nem koszorúnak kell, majd némi huzavona után kiegyeztek egy alacsonyabb, de tömzsi fában. Ha már nem a legnagyobb, legalább jó tömött legyen. Legalább az egyik oldala, a másik amúgy is a fal felől lesz. Hazafele nyugtatod magad: ha a telefonasztalra tesszük, máris mellig ér.

Így már nem is olyan kicsi, sőt a gyereknél kétszer nagyobb. Egy valakit már meggyőztél, hogy igazi „besztbáj" vétel volt, de tudod, a neheze még hátravan. Kirakod a fát az erkélyre vagy a garázsba, közben a gyereket oltod: ezt azért kell, hogy az Angyal el tudja vinni feldíszíteni.

Az asszony hátulról finoman megjegyzi, hogy tedd a párkányra a fát, nehogy az Angyal összekeverje a muskátlival, s tévedésből azt vigye el. Ez az a pont, amikor megfogadod: soha többet favásár. Vagyis még egyszer: amikor elmész a hipermarketbe, és megveszed az összeszerelhető, mindig zöld, levelét nem hullató, állítható magasságú, kellően dúsítható, tökéletes fát. Amit majd az ünnepek után szétszerelsz, és elteszel jövőre.

Egyelőre a küldetés teljesítve, de már valahogy a frissen sütött próbabejgli sem esik jól. Rároskadsz a kanapéra, és érzed, hogy itt még nincs vége...