A Ji king vagy I csing, vagyis a Változások könyve (易經/易经) az ókori Kína öt nagy szent könyvének egyike, amely i.e. 3000 körül keletkezett. Főleg jövendölésre használták jelgyűjteménye segítségével. Európába Richard Wilhelm protestáns misszionárius közvetítésével jutott el, s bár már előtte is próbálkoztak különböző fordításokkal, az áttörést Wilhelm 1924-ben megjelent könyve jelentette. Carl Gustav Jung nagyra értékelte ezt a fordítást, munkásságában felhasználta a Ji king-et, úgy gondolta, az archetípusok nagyszerű ábrázolását tartalmazza, a pszichoterápiában pedig remek segítségnek bizonyult. Müller Péter húsz éven keresztül tanulmányozta a Ji kinget, közben rengeteg emberi sorsot látott, örömöket, fájdalmakat, betegségeket, és ennek alapján írta meg a Jóskönyvet. Úgy gondolta, ez a legtalálóbb cím, mert ez fejezi ki leginkább a Ji king szellemiségét. Mindnyájan tudni szeretnénk a jövőnket, szenvedélyesen vágyunk rá, hogy megtudjuk, mi lesz velünk. A jövő azonban nem egy objektív, tőlünk függetlenül létező dolog. A jövő most formálódik, és mi is részt veszünk benne. Amit most teszünk, vagy nem teszünk, amit gondolunk, az meghatározza a sorsunkat. Nekünk magunknak kell megtalálnunk a sorsfeladatunkat, és azt betöltenünk. 64 különböző sorsfeladat létezik, életünk akkor teljes igazán, ha felismerjük a küldetésünket. Egy-egy ember küldetése sokrétű lehet. A Jóskönyvvel beszélgetni lehet, meg lehet kérdezni különböző dolgokról, és annak szellemisége válaszolni fog. Müller Péter sem jött készületlenül az előadásra, előtte tanácsot kért, hogy miről kell Szombathelyen beszélnie.

Ahhoz, hogy a jövőnket megfelelően tudjuk alakítani, először is saját magunkkal kell tisztában lennünk. Amikor Richard Wilhelm Kínában járt, hosszú ideje aszály sújtotta a vidéket. Az egyik faluban úgy gondolták, esőcsinálót hívnak, hogy elhárítsa a bajt. Az esőcsináló megérkezett, majd döbbenten nézett körül. Fújt egyet undorodva, és elvonult egy üres csőszkunyhóba. Ott pár napig magára maradt, meghagyta, hogy ne zavarja senki, még az ételt se vigyék be hozzá, csak tegyék le az ajtaja elé. Cselekedetét azzal indokolta, hogy látta a faluban a sok szerencsétlenséget, bajt, tisztátalanságot, és nem akart megfertőződni. Magányra volt szüksége, hogy rendbe tegye önmagát, harmónia legyen a saját bensőjében, és csak utána kezdhet az esőcsináláshoz. Nekünk is ezt kell tennünk, mielőtt bármibe fognánk, rendbe kell tennünk magunkat. Az esőcsináló megtisztult, csak ezután fogott hozzá az eső megigézéséhez, ami sikerrel járt.

Müller azt a feladatot kapta, hogy Szombathelyen a Tung Zsen-ről, vagyis az emberi közösségről beszéljen. A képjele: száj egy házban, tető alatt, ez a szótlan egyetértés jele. Magyarországon, ha egy falu lakosait akarjuk meghatározni, akkor lélekszámot mondunk, Kínában ezt a szájak számával jelzik. A világban nem elszigetelten, magányosan élünk, hanem emberek vesznek körül. Különböző csoportosulásokba tömörülünk, legyen az család, közös vállalkozás, sereg, párt, vallás, város, egyesület vagy akár egy egész nép. Ezek a szerveződések akkor válnak igazivá, ha van egy összetartó erő. Ez az összetartó erő egy magasabb szinten jön létre, a szellemi világban köttetik, általa jönnek létre az emberi kapcsolatok. Az ezoterikus tanítás szerint a láthatatlan világ határozza meg a láthatót. Ami a láthatatlan világban nincs meg, az itt sem fog létrejönni. Ezt fejezi ki a Ji king, mely azt mondja: „Emberi közösség a szabadban: siker". Ez tehát arra utal, hogy minden emberi közösség alapja az Istennel való közösség. Bármilyen közösséghez is tartozzunk, szükség van egy közös igazodási pontra, mert nélküle nem működik. Az állati csordának is van összetartó ereje, ez az ösztön. Az ember azonban kiemelkedett az állatvilágból azzal, hogy képes kapcsolatot teremteni a szellemi világgal. A szellemmel való közösség teszi lehetővé, hogy felülemelkedjünk az egónkon, és önző lényekből közösségi emberekké váljunk. Természetesen léteznek olyan kapcsolatok is, méghozzá nem is kevés van ilyen, ahol az érdek dominál, de ezek nem maradnak fent hosszú távon, mert amint az érdek megszűnik, a kapcsolat is véget ér.

Sorsfeladatunkat tehát nem tudjuk magányosan végrehajtani, szükségünk van a többi emberre. Egy vállalkozás akkor lesz eredményes, ha a többiekkel harmóniában vagyunk. A kapcsolódási pont lehet eszmei vagy lelki rokonság. Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt. A keleti vallásoknál megfigyelhetjük, hogy a sokszínűség mennyire be tud olvadni a különböző vallásokba. A buddhizmus és taoizmus nemcsak megférnek egymással, hanem merítenek is a másikból, át is vesznek egyes elemeket, és egyetértésben megférnek. Nyugaton ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. A kereszténység minden más vallást kizár, sőt magán a kereszténységen belül is összeférhetetlennek tartják a különböző irányzatokat. Gondoljunk csak a jehovistákra vagy a Hit gyülekezetére. Pedig a láthatatlan világban Allah és Jehova haverok, akik nemhogy megférnek egymással, de szeretik is a másokat. A közös pont ugyanis, ahol az önzésünk eltűnik: a szeretet. Minden emberben van valami, ami szerethető. Hogy ezt megtaláljuk, az a mi feladatunk.

Müller a szeretet illusztrálására a zenekart hozta fel példának. Egy zenekarban fontos, hogy a zenekar tagjai szeressék egymást, ha nem is örökre, legalább a próbák és a koncert idejére. Lehet, hogy miután hazamennek, már gyűlölni fogják egymást, előjönnek a régi sérelmek, de a muzsika idejére ezt félre kell tenniük, mert ha nem, akkor nem jön létre az egység, a harmónia, és a zene széttöredezetté, élvezhetetlenné válik. A közös nevezőjük a zene, ezt szeretik egymásban. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy a zenekar közös istene a muzsika, ez tartja össze a csapatot, teremti meg a harmóniát.

Jézus ezt mondja:

„Ha ketten összegyűltök az Én nevemben: veletek vagyok."

Ebben az esetben Jézus az összekötő kapocs.

A közös pont létrehozása mellet azonban ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mi, emberek sokfélék vagyunk. Az egyikünk szőke, a másikunk barna, az egyikünk a csokifagyit szereti, a másik a puncsot. Az egység másik titka tehát a sokféleség. A diktatúrák szeretik közös masszába gyúrni az embereket, eltüntetni a személyiséget, és egysíkúvá tenni a gondolkodást. Egy fán sokfélék a levelek, nincs két egyforma levél, mégis hatalmasan, erősen tör a magasba. A sokféleség gazdagít, megteremti az egységet. Egy futballcsapatban különféle emberek játszanak, koruk, mentalitásuk eltérő. Ami közös bennük, a futball szeretete, ez teszi egységessé és erőssé a csapatot. Ha ez a szeretet nincs meg bennük, győzni sem fognak. A közös csapatszellem, a közös cél viszi előbbre őket.

Nem csupán embertársainkkal, saját magunkkal is meg kell teremtenünk a harmóniát. Ahogy az esőcsináló tette, nekünk is vissza kell vonulnunk a kunyhónkba, hogy tisztában legyünk önmagunkkal. Ha nem tudjuk, mi a sorsfeladatunk, nincsenek céljaink, de akár egyes számba is tehetjük, nincs CÉLUNK, akkor értelmetlenné válik az életünk, és széthullik. Hamvas Béla szerint a mai ember nem érett meg a közösségre, mert az egója ezt nem teszi lehetővé. Ennek az ellenszere a másokkal való együttműködés, a közös feladatok megtalálása. Akkor válik valódivá egy közösség, ha nem érdekek, vallások, világnézetek vagy előítéletek mozgatják. A sorsközösség, a közös célok adják az emberi közösség igazi magját, amikor a személyes érdekeken túl tudunk lépni, és képesek vagyunk együttműködni egy tágabb csoporttal.

A Ji kingben találkozunk egy olyan fogalommal, hogy közösség a réten, Ez azt jelenti, hogy egy olyan közösség, melyet nem a szeretet tart össze, csak árnyéka önmagának. Ám mivel sok ilyen közösség létezik, el kell fogadnunk ezt is, mivel a földön semmi sem tökéletes. A szeretet kovácsolja össze a barátságot, a párkapcsolatot, a családot. Ha képes vagyok szeretni a másikat, akkor el tudom fogadni a különbözőségét is. Ha kapcsolataimban megvan a közös pont, akkor hosszú életűvé, és gyümölcsözővé válik.