Az idő megfoghatatlan, tulajdonképpen nincs is. Nem lehet egy pillanatát becsomagolni, sőt, két ugyanolyan pillanata sincs, állandóan változik. És amennyire megfoghatatlan, legalább annyira része, sőt, irányítója napjainknak, életünknek. 

Az idő már születésünk előtt meghatározó. Fontos, hogy mennyit töltünk belőle az anyaméhben, aztán mikor a világra jövetelről szó van, szinte minden édesanyának, édesapának az első információja, hogy mennyi idő alatt született a várva várt kisgyermek. Ezután aztán jön, mikor anyuka nézi, hány óránként eteti meg gyermekét, majd hány hetes, hónapos korában mosolygott először, hány hónapos volt, mikor az első foga kibújt, hány hónaposan kezdett el járni. Sajnos nem mosollyal, lélekkel, értékkel, hanem idővel mérünk mindent.

Néha azt vehetjük észre, hogy alig múlt valaki pár éves, és már az idő az, ami átvette az uralmat az élete felett. Ki az, aki megengedheti magának, hogy hátradőljön, ne törődjön vele, hogy milyen gyorsan pörög az óra mutatója, csak élvezze, ahogy a felhők kergetik egymást? Megtehetjük néha, amikor épp nem dolgozunk, nem kell otthon takarítani, vagy épp nem rohanunk egyik helyről a másikra különböző ügyeket intézve, persze csak  ügyfélfogadási időben.

A mai ember élete rohanás. Legalábbis az átlagé. Állandóan dönteni kell, és tenni a dolgunkat. Dolgozni, aztán fenntartani a megfelelő környezetet otthon, és ha néha lopunk magunknak egy egy órát azokra, akiket szeretünk, az is akkor a legjobb, ha nincsenek korlátok. Talán a legjobb hely, ahol minden kicsit lelassul, az a természet. Folyton változó, évszakok követik egymást, de nem rohannak egymás után, mindennek megvan a maga helye. Ahogy mondjuk egy háziasszony tudja, hogy délután nem lesz ideje, és az ebédidejét arra használja, hogy a reggel berakott ruhát kiteregesse, és aztán egy újabb adaggal indítsa el a gépet, úgy a természetben nem fordul elő, hogy egy tölgyfa úgy dönt július 11-én, hogy a leveleit őszibe fordítja, mert épp akkor nem fog ráérni. A fű sohasem fog gyorsabban nőni, és a felhők is épp úgy kúsznak az égen, ahogy jól esik. A természet tudja, minek mikor van itt az ideje, és nem rohan sehova sem. Talán ezért menekülünk mi is hozzá, ha úgy érezzük, hogy egy kicsit gyors nekünk ez a világ.

Sajnos a mai élet a túlélésre alkalmas, de nem az igazi "élésre", életre. Mi hiába döntjük el, hogy mostantól megálljt parancsolunk az őrült száguldásnak, és helyére tesszük a dolgokat, ez sajnos nem, vagy csak nagyon keveseknek lehetséges.

Elképzelhetnénk egy olyan világot, amikor reggel felébredünk, és nem az óra ébreszt. A munkahelyre nyugodtan érkeznénk, átgondolnánk a napi tennivalókat, majd beszélgetnénk - és nem csak megbeszélnénk - a kollégákkal a fontossági sorrendet. Mindenki tenné a dolgát folyamatosan, majd délben közösen elmennénk ebédelni. Ebédelni, és nem gyorsan állva megennénk valamit a közeli pékségben, ahova természetesen nem mindenki maga megy el, hanem egy munkatárs, hogy a munka addig se álljon meg. A nyugodtan elfogyasztott meleg étel után aztán délután ismét a munkáé lenne a főszerep. Majd ennek végeztével egy könnyed séta során bevásárolnánk, majd nyugodtan főznénk, és nem arra kellene gondolni, hogy még el kell küldeni egy mailt, nem csörögne állandóan a telefon, és nem az járna a fejünkben, hogy mi az, amit esetleg rajtunk kívül álló okok miatt nem tudtunk megtenni a munkahelyen, és azt éjjel itthon kellene megcsinálni. A vacsorát nyugodtan fogyasztanánk el, majd meginnánk egy kis pohár jófajta bort az erkélyen, olvasnánk valamit, és a nap végén úgy tudnánk lefeküdni, hogy arra gondolnánk, tettük a dolgunk, ahogy jól esett.

Amikor az ember időseket hallgat, szinte irigykedik arra, hogy éltek ők akkor régen. Nagyon nehéz életük volt, rengeteget dolgoztak, szegények is voltak, de hihetetlenül gazdagsággal bírtak az  idő tekintetében. Ha esett az eső, bent dolgoztak a házban. Hiába volt kint munka, tudták, hogy nem tudnak a természettel szembe szállni, és ebbe bele is nyugodtak. A férfi a kamrában, pajtában megélezte a kapát, kaszát, megjavította a házban az elromlott ajtózárat, az asszonyok főztek, terítőt hímeztek. Nem időre. Sötétedésig. Ha jó idő volt, a mezőn dolgoztak, és a ház körül.

Nem azt mondták, hogy 7-kor kezdték a munkát, hanem „amikor reggel még harmatos volt a fű". Este nem 6-kor jöttek haza a munkából, hanem harangszóra. Nem voltak határidők, ha megszáradt a széna, behozták, ha nem, hagyták még pár napig száradni.

Télen például diót pucoltak. Nem darabszámra. Csak úgy, amennyi jól esett. Átjött néha a szomszéd, és nem egyeztetni a másnapi teendőket, hanem beszélgetni. Általában - ahogy én emlékszem gyermekkoromból - a múltról beszélgettek, meséltek. Soha nem azzal voltak elfoglalva, hogy mi lesz 5-10 év múlva. Nem tolták előre az időt. Talán foglalkoztatta őket hogy a búzát mikor kell aratni, vagy a krumplit ki hozza be majd szekéren a mezőről, de nem akartak tovább látni annál, mint amennyire szükséges volt. Elmesélték a múltat, nekünk pedig ebből kellene most táplálkozni. Figyelni arra, hogy ami nekik nem adatott meg, nekünk lehet, hogy megvan, így óvjuk, védjük, vigyázzunk rá. Figyelni kellene arra, hogy amit ők elértek, amit ők jobban tudtak, azon ne akarjunk változtatni, mert nem érdemes.

Ők természetközeli életet éltek, és bizony a természet nem sietett sosem. Azt hiszem, boldogabbak voltak ők úgy, órák, határidők, és a mindennapi rohanás nélkül, mint mi - órákkal, okostelefonokkal, határidőkkel. Ők uralták azt az időt, ami rajtunk csak uralkodik...